M. Laurens: LENNI SZAPPANFOLYÓ!

M. Laurens

LENNI SZAPPANFOLYÓ

Mostanában nemigen járok vásárolgatni, főleg nem messze a lakhelyemtől, ezért maga a történet elég régi, a kilencvenes évekből való, amikor megnyílt az első fővárosi kínai-piac a Józsefvárosban.

A kispénzű emberek itt mindent megvásárolhattak, a zsebükhöz mért árakon. Mi mosószert és hajsampont szerettünk volna venni, mert akkoriban meglehetősen drága volt a sok flancos, márkás termék. Nekünk pedig megfelelt volna az olcsóbb is, mert a kamasz fiamra az asszony már alig győzte mosni a nadrágot, és a randik is mindig hajmosással hajbelövéssel kezdődtek. Így hát nézelődve, keresgélve lökdösődtünk a standok közötti szűk helyen. Az egyik soron végre megláttuk, amit kerestünk.

— Itt meg kell állnom egy pillanatra a fiatalabb olvasók kedvéért, tudni illik a történet idején, 1993-ban még a legtöbb háztartásban márkásabb, de hagyományos szappant használtak; legfeljebb a közintézmények és nyilvános helyeken találhattunk a mára már annyira elterjedt folyékony szappanokat. —

A bódé homályában apró töpörödött bácsika ült, valamit nyamnyogva hat vagy hét foga között. Egy darabig csak figyelt, majd fölállva, mosollyal arcán, barátságosan jött oda hozzám, és segítőkészen máris hadart, a polc felé mutogatva.

— Ocsóó! Nagyon ocsóó!

Mondanom sem kellett, hogy eddig én is eljutottam, de fogalmam sem volt, hogy a kisszék-hátán-balerina a csákós-gereblyével mit is jelenthet, ezért kezembe vettem egy flakont és ráböktem az ujjammal.

— Ez micsoda? — a közérthetőség kedvéért magamra böktem — Én lenni vásárló!

A kis kínai láthatólag erősen gondolkodott, hogy mit is akarok, majd vigyorogva megszólalt:

— Te nem lenyelni! Nem beléd kell rakod! Nem megenni, fúj!

Fújtam egy nagyot, ahogy mondta, nyeltem egyet, és újra nekifutottam a mutogatósdinak.

— Én vásárló! — böktem a mellkasomra. — Te kicsi kínai!

Erős bólogatással konstatálta, hogy eddig minden rendben van, tud követni.

— Ez pedig mifene? — böktem nagyot a flakonra.

— Ocsóó! Nagyon ocsóó! — jött szinte azonnal a válasz.

Mostanra már kezdtem azt hinni, hogy menten felrobbanok, de türelmes és kitartó ember lévén, újra nekifutottam a feladatnak:

— Én nevem vásárló… Tied név kínai… Ennek az izének — itt akkurátusan megráztam a flakont — a neve mifene?

Kicsit megszeppent a nagy böködés közben, és hívta a feleségét, aki készségesen végig bólogatta az immár négyesre bővült mutogatást: én, te, te-feleség, mifene. Az asszony igen bölcs lehetett, mert percekig csak mahjongozott a szavakkal a kontya alatt. Láthatólag ott hordta a család összes tehetségét és vélhető nyelvtudását. Végül felderült:

— Ááá, mifene neve! — s bólogatott, hogy a megfejtés elkészült. — Mifene lenni Jiencsi-féncáo.

No, ettől sokkal okosabb lettem. Nem elég, hogy elolvasni sem tudtam, de most-már kiejteni sem. Kétségbeesésemben kezdtem visszatenni a polcra a sűrű pasztaszerűvel töltött flakont. Az asszony látva a mozdulatot, ami láthatólag az üzlet meghiúsulásával fenyegetett, nagy hirtelen mellém lépve megszólalt:

— Jiencsi-féncáo-mifene lenni száppánfolyó — és bájosan mosolygott rám az óriási nyelvtudása mögül.

— Szappanfolyó? — kérdeztem rá még egyszer. — Olyan, mint mondjuk a Jangce? — közben kezemmel hullámokat rajzoltam.

— Ígén , ígén. Jiencsi-féncáo-mifene-száppánflyó-Jangce. Az lenni mi mondol. De ocsóó!

Az asszony mosolygott, és ujjaimat rázárva a flakonra, odakiáltott a férjének:

— Mifene szapanfolyó fizetkettóó! — kiscsit közelebb hajolt, és fülembe súgta — De te most kapol tolem három! — és rám kacsintott.