A folyó közelében, a tengertől se messze éldegélt egy
szegény földműves a feleségével és három gyermekével. Egy tíz év körüli leány,
és két kisebb fiú képezte a családot. Egy ideig minden rendben ment, de egy nap
úgy látszik megharagudtak rájuk az istenek.
- Na, nézd asszonyt – zsémbelt Demetriosz, akit a háta
mögött a barátai ismerősei Káprosz néven neveztek, mert olyan természete volt,
mint a vaddisznónak. Minden apróságtól
dühbe gurult, s ha nagyobb baja volt, tört zúzott maga körül. Ilyenkor a
gyermekei futottak amerre láttak, csak a felesége tudta lecsillapítani.
- Nézd, nézd! – folytatta a dörmögést – A madarak kiették
a földből az összes elvetett magot. Az
utolsó szemig! Holnap vethetem újra. de adok én nekik! Őrizni fogjuk egész álló
nap, hajnaltól napnyugtáig. Úgyis csak kenyérpusztítók vagytok! - dörrent rá a
gyermekeire – Ti őrzitek a földet nappal, és anyátokkal én őrizem hajnaltól.
Ezzel neki fogott kereplőket faragni. Ügyesen bánt az
éles szerszámokkal, s hamarosan el is készült az öt kereplő. Csak forgatni
kellett, s olyan hangot adott, hogy harmadik határig is elhallatszott a
hangjuk. nem is jöttek többé a madarak, de a riogatást addig folytatták,
ameddig a növények mind szárba szökkentek, de…
- Asszony, asszony! – kiabált Káprosz egyik reggel, ahogy
kiért a kertbe.
- Mi van? Ég a ház?
- Ne bomolj! – dühöngött az ember – A nyulak lerágták a
növények nagy részét. Alig maradt valami. Itt nyüzsögtek egymás hegyén-hátán.
Akkor futottak el, mikor kijöttem a házból.
Rázta az öklét, rohangált a kertben ide-oda, szidta az
isteneket, meg mindent, ami eszébe jutott.
- Átkozott föld! Ez egy elátkozott föld! Minden munkám
kárba veszett!
- Ne káromold az isteneket, se a földet, amit jó atyám
hagyott ránk és eddig jól szolgált.
- Akkor, mit tegyek? Mondd meg! – kiabált tovább.
- Talán ápoljuk azokat, ami még megmaradt, s vigyázzuk
éjjel-nappal.
Ebben aztán egyet is értettek, és sikerült is megmenteni
a maradékot és a termést is betakarítani. A következő tavaszra élő sövényt
telepítettek. Dolgoztak látástól vakulásig, s még éjjel is őrt álltak, nehogy a
vadak elpusztítsák, amit a föld adott. kergették a nyulakat, riogatták a
vaddisznókat. csapdát, hurkot állítottak, s néha egy-két elfogott nyúl
örvendeztette meg a családot. Jól fogott a konyhán!
A baj mégsem kerülte el őket ebben az évben sem.
- Agyon vágom őket! Mindnek eltöröm a derekát! – hallja az
asszony dühöngeni Demetrioszt dühösen ordítozni.
Nézi, vajon mi történt? Embere nem hazudtolta meg a
Káprosz (vaddisznó) nevet – egy husánggal hadonászva rohangászott a szomszéd
szerteszét szaladó kecskéi után.
- Mi van, ember?
- Nem látod? Lerágták a sövényt! Jöhetnek a nyulak, a
disznók, az őzek szabadon, s pusztíthatják a termést. Alig a maradt a sövényből
néhány vessző!
- Jaj, jaj! Tényleg ellenünk vannak az istenek. Mivel
sértettük meg őket? Kevesellik az áldozatot, de hát nekünk is alig van annyi,
amennyivel a gyermeket megetessük! Emeljünk újabb oltárt Démétérnek, meg Hermésznek
és mutassunk be nekik bőséges áldozatot.
- Jó, jó, de előbb agyon verem ezeket a dögöket!
- Persze, hogy aztán még a szomszéd is ránk jöjjön!
Még elvitatkoztak egy darabig, Káprosz kiabált,
dühöngött, rohangált fel-alá, rugdosta a köveket, hogy kisebesedett a láb, a
felesége meg nyugtatta.
Mit volt, mit tenni, a kert végében nagy kövekből oltárt
emeltek Démétér tiszteletére, meggyújtották az áldozati tüzet rajta, s az előző
nap hurokkal fogott kövér nyulat feltették a parázsra állított háromlábra, körbe
rakták érett kalászokkal, meghintették illatos füvekkel. Így kedveskedtek az
istennőnek, a Nagy Anyának.
- Ó, kegyes Anyaföld – így könyörögtek hozzá -, ki
tavasszal virágba borítod a mezőt szépséges lányod, Perszephoné érkezésének
örömében, ki nyáron megérleled a kalászt, ki ősszel leányod távozásán búsulva
lehervasztod a fák leveleit, fogadd el áldozatunkat. Hozzád fordulunk most
Démétér, Rhea leánya, védd meg kicsi birtokunkat a kártevőktől. Szálljon hozzád
áldozatunk füstje, örvendeztesse meg szíved!
- Nézd, ember! Felizzott a parázs és felfelé száll az
illatos füst. A Nagy Anya, Déó elfogadta az áldozatot. Gyere, heverjünk le ide
az oltár elé, hogy álmunkban majd adja tudtunkra akaratát az istennő.
Másnap jókor reggel jajgatva ébredtek mind a ketten – a
kemény, kényelmetlen, földön töltött éjszaka után fájt minden porcikájuk.
- Megjelent neked az isteni Anya? – kérdezte az asszony,
miután kirázta az izmaiból a merevséget.
- Ő nem – válaszolta elgondolkozva az ember -, de egy
ifjú igen, akiben a szárnyas sarui miatt Hermészt véltem felismerni. Mondott is
valamit, de nem fogtam fel a mondottak értelmét.
- Mit mondott? Mondd már!
- Valamilyen tüskés kis bokrokról beszélt, amit nem
szeretnek se a nyulak, se az egerek, de még a vaddisznók is kerülik. Hol találok
én ilyen csodafüvet?
- Menjünk el Apolló templomába, kérdezzük meg a papokat,
és kérjünk orákulumot.
A közeli hegyek lábainál még a régi népek emeltek Apollónak
templomot, s mellette jóshely is működött. Vad, félelmetes helyen épült a
templom, s a jósda. Hegyes sziklabércek között barlangok ásító száját lehetett
megpillantani, s a levegő olyan nehéz volt, hogy alig lehetett lélegzethez
jutni.
- Mit akartok? – fogadta őket az ajtónálló pap.
Elmondták, hogy a házukat a gyerekekre hagyva – a 12 éves
lányuk már elég nagy, hogy rá bízhatták a házat – eljöttek megtudni, mit üzen
az istennő az istenek hírnöke által.
- Szegény földművesek vagyunk, de hoztunk három tyúkot és
három hurokkal fogott vadnyulat áldozati ajándéknak.
- Gyertek beljebb, s mindent mondjatok el Apolló szolgálatára
rendelt papnak – s ezzel bevezette őket a templomba, ahol oltárokon tüzek
égtek, és bódító illat töltötte meg a levegőt. Újra elmondták jövetelük célját.
A pap egy papirusz darabra valamilyen jeleket írt. Hogy mit, azt csak ő tudta,
Káprosz nem tudta elolvasni, hiszen soha sem tanult ilyesmit. Ő csak a földet
ismerte, a növényeket, az állatokat, s a gondokat. Főleg a gondokat!
A pap kiment, s szólott, várjanak türelemmel.
Lekucorodtak egy oszlop tövébe, s lehet el is szunnyadtak a kábító füstöktől.
Arra riadtak fel, hogy a pap belökte a nehéz ajtót, mely bár könnyen fordult a
sarkain, mert a vájatba olajat töltöttek, mégis döngve nyílt.
- Itt a válasz – szólt, s feléjük nyújtott egy papirusz
csíkot, rajta néhány írásjellel.
- Uram, uram! Fejtsd meg, mi áll a papiruszon? Én nem
ismerem a szent jeleket.
- Nos, hát, figyelj rám! Az áll itt ide leírva: „ne
keresd ott, ahol nincs, mert amit keresel, itt van”.
- Igen uram! Ez Apolló üzenete, de magyarázd is meg nekem
tudatlan földművesnek, s az új termésből hozok majd áldozatnak szánt kalászt,
egész kévényit.
- Demeitriosz! Te ne értenéd, aki azzal henceg, hogy
ismeri a növényeket? Hát, nézz szét a kövek, sziklák között. Mit látsz, amit
semmilyen állat nem legel le, sőt elkerül?
- Satnya, kis bokrokat látok a sziklarésekbe kapaszkodva.
Erről beszél az orákulum?
- Bizony erről.
Hálálkodva búcsút vettek a papoktól és annyi tövises apró
bozótot gyűjtöttek össze, amennyit két kezük elbírt.
Körbe ültették a kertet ezzel a tüskés növénnyel, és
valóban úgy lett, ahogy a pap megmondta. Áldást hozott nekik Démétér
„ajándéka”, mert nem csak megvédte a termést, hanem a rajta levő kis bogyók, a
zsenge bimbók kitűnő fűszernek bizonyultak, ha tengeri sóban pácolták.
A KAPRI BOGYÓ
nevet adták az új fűszernek, s az hamarosan az egész környéken, sőt messze
földeken is elterjedt a használata.
(Mediterrán monda)
,,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése