Nulla,
mert ez a fejezet nem az egyetemi évekről és az azt követő évtizedekről szól,
hanem az azt megelőző, de szorosan hozzátartozó időről nyújt ízelítőt.
Komolytalan középiskolás
koromban vegyészmérnök szerettem volna lenni, kedves osztálytársam egyikével –
Pikó Jancsival - együtt. Volt saját laboratóriumunk is. Lelkesen végeztük az
egyszerűbb szervetlen kémiai kísérleteket. A vegyi folyamatok logikája elbűvölt.
Mégsem lettünk vegyészek. Belőle számtan tanár, belőlem orvos lett.
Családi biztatásra döntöttem végül is az
orvosi pálya mellett.
Vegyészeti kar legközelebb csak Kolozsváron,
vagy Temesváron lett volna. Kispénzű tisztviselő özvegy édesanyám pedig anyagilag
nem bírta volna a tanitatásom költségeit: bentlakás, menza, tankönyvek. Még
tandíjmentesség esetén is jelentős összeg a mi jövedelmünkhöz képest.
Édesanyám Biharpüspökiben dolgozott a
Nagymalomban, mint mindenes tisztviselő. Rajta kívül természetesen ott voltak a
molnárok, mázsálók, raktárnokok és a malomfőnök, aki civilben autófényező volt.
A párt állította a malom élére megbízható párthűsége és munkás származása
miatt.
Mivel édesanyám „négy
polgárit” végzett, ismerte a kettős könyvvitel rejtelmeit, és így a malomban
könyvelőként alkalmazták. Ő intézett aztán minden fajta irodai papírmunkát, meg
egyéb hivatalos ügyeket. Ha valaki a központból jött, vagy más akárki, akinek a
malomban volt ügyes-bajos dolga, hozzá küldték az irodába. … Ettől ugyan még
egyik napról a másikra éltünk, de soha nem panaszkodtunk. Azt ettük, amit a
kert termet, meg a baromfiudvar adott. Egyszer még cukornádat is vetettünk.
Édes melaszt lehetett belőle főzni. Kecskét is tartottunk. Tejéből sajtot
készítettünk, s eladtuk a fölösleget. Édesapám egyik régi ügyvéd kollégája, a
család jó barátja vett tőlünk tejet, házvezetőnője élénk tiltakozása ellenére.
Előítéletei voltak a kecsketejjel szemben, mint sok más embernek is, de
Szeghalmi Sándor bácsi azért megszegődte.
Nagymamám házában laktunk, mert a mi
házunkat a hozzátartozó egy holdnyi szőlővel együtt elvették tőlünk az u.n.
Petrescanu-törvény értelmében. Ez azt jelentette, hogy a „magyar időben”, - negyven
és negyvenöt között - megkötött ingatlan adásvételi szerződéseket semmisnek
nyilvánították, ha valaki romántól vásárolta az ingatlant. Pedig a szüleim nem
is román embertől, hanem az édesapám ügyvédirodai társától Barcsai ügyvédtől vásárolták
a házat. De „vae victis”!
Aki
visszaperelte a házunkat, egy Mangra nevű váradi ügyvéd kissé mohó volt, mert
annyi ingatlant perelt vissza a negyvenes évek második felében, hogy negyvenkilencben
mindet államosították.
Testvérbátyám Marosvásárhelyen dolgozott,
mint szülész-nőgyógyász orvos, a klinika orvos-igazgatója. Együtt dolgozott
olyan híressé vált szakemberekkel, mint Győry György, Lőrincz Ernő András,
Borbáth Andor, Boga Kálmán, Rosenfeld Tibor, Tótfalusi Károly, Márton Gergely,
Gönczy Kornél, Beke Gabriella, Berger Béla, Medler Partin, Flórián Kálmán, meg
még sokan mások. Külön volt a szülőszobai és külön a nőgyógyászati ügyelet, de
az orvosok névtáblája egymás alatt volt az előcsarnok falán. Az egyik hétvégi
ügyeleten a következő nevek szerepeltek sorban egymás alatt: Beke, Bige,
Veress, Boga. Évekig ezen a kiíráson derült a Klinika. Még most jó ötven év
távlatából is felemlegette egy karcagi kollega, aki akkoriban gyakornok volt a
Szülészet-nőgyógyászati Klinikán, ezt az ominózus ügyeleti táblát.
Maga az orvosi mesterség nem volt idegen
számomra, hiszen a családban, bátyám révén, mindennaposak voltak a
gyógyítással, betegségekkel, betegekkel kapcsolatos beszélgetések. A háború
alatt pedig, mikor Sopronban voltunk édesanyám ápolónőként dolgozott.
Addig menekültünk a front elől. Mégis
utolért. Hosszú keserves vándorlás volt, szekérrel, nyílt pályán veszteglő
vonatokkal, marhavagonokban. Volt, hogy kiugráltunk a vagonokból, és alája
bújtunk, mert repülőgépek támadták meg a vonatot. Bukórepüléssel rárepültek, és
géppuska tüzet nyitottak ránk. Éppen akkor értünk Pestre, amikor Szállasiék
átvették a hatalmat, és a kormányzót letartóztatták. Hallottuk a rádióban a
lövöldözést, ami után egy német hang kezdett üvöltözni.
A nyilas hatalom elől tovább menekültünk,
ötvenegy éves édesapám SAS behívójával a zsebében. Sopronig. Ott ért be az
orosz megszállás. A „dáváj csász”, meg a „málenkij rábót”. Mindenünket
elvesztettünk, de túléltük!
Testvérbátyám által biztosított anyagi háttér
– „koszt, kvártély” – is komolyan esett latba, elhatározásomban,
egyetemválasztásomban. Jelentkeztem tehát a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre.
Kemény felvételi vizsgára lehetett számítani:
tizenketten voltunk egy helyre.
A felvételi tárgyak
felölelték, nem csak a szakma szempontjából fontos tárgyakat, hanem az
általános műveltség széles skáláját is! Ezek voltak: biológia, állattan,
vegytan, orosz nyelv, román nyelv, magyar nyelv. Az első háromból írásbeli és szóbeli
is. Ez kilenc vizsga. Jó hogy számtanból és fizikából nem kellett vizsgázni.
Azt hiszem a matematikának is része volt
abban, hogy az orvosit választottam és nem a vegyészmérnökit. Sajnos a
számtantanárunk az iskolában jobb nevelő volt, mint tanár. Számtan helyett
élettapasztalatairól mesélt, meg a színek összhangjáról, az erkölcsi tartásról.
Szerettük az óráit, de számtanból bizony nagyon lemaradtunk.
Kemény tanulás következett. Egész nyáron.
Még sorban állás közben is ott volt a könyv a kezemben. Sok hivatalos írat
beszerzésével járt a felvételire való beiratkozás, és minden hivatalban órákig
álltunk sorban. Ez alatt is tanultam.
Gondoltam ilyen komoly
tanulással csak lesz eredmény. Igaz, mondták a többiek, akik már bekerültek az
egyetemre, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ott kell majd tanulni. Igazuk lett!
A tanulás szüneteiben szerettem a város
utcáin csatangolni. Nézegetni az embereket, a házakat, az utcák neveit.
Érdekesen változtak az évek folyamán.
Az ahol laktunk eredetileg Szigligeti
utcának nevezték, majd Brăilei-re keresztelték, azután Eugen Răzvan-ra.
Kísértetiesen hasonlított a helyzet a régi rossz vicchez. „És ha megkérdezik,
hogy azelőtt hogy hívták?”
Végre eljött a megmértetés ideje. Írásbeli
után örömmel láttam a nevemet a hirdető táblán, hogy mehetek szóbelizni. Fél
győzelem!
A szóbelin azonban a kémia vizsgán
szóváltásba keveredtem az egyik vizsgáztatóval. Öten ültek az asztal túlsó
felén, és mind ellenem voltak. Azt figyelték, milyen hibát ejtek felelés
közben. Buzgón jegyzeteltek. Soha sem lehetett tudni jót, vagy rosszat
jegyeznek fel.
Az
alumínium vegyületeiről értekeztem a fekete tábla előtt. Felírtam a képleteket,
magyaráztam a reakciókat. Ebben otthon voltam, hisz már otthon vesszőparipám
volt a szervetlen kémia. A bizottságban ülő tanárnő – gondolom, hogy az volt –
beleszólt, hogy hibás a levezetés. Néztem, néztem, de semmi hibát nem találtam.
Mondtam neki, minden rendben van, nincs hiba. Ő ellenben tovább erősítette,
hogy de igenis hibás az egyik képlet. Felpaprikázódva vitatkoztam, mire
legyintett: „Menjünk tovább!”. Le voltam forrázva. Valahogy befejeztem a
tételt, és hazavánszorogtam. Mondom otthon, hogy vége, elvágtam magam alatt a
fát. Testvérem vigasztal: fejezzem csak be a többi vizsgát is, mert az átlag
számít, és ha többire jó jegyet kapok, még nincs veszve semmi. Ha pedig nem,
majd jövőre újra megpróbálom. Addig dolgozhatnék az egészségügyben valahol,
hogy szokjam addig is a szakmát.
Érdekes közjáték zajlott le a magyar
nyelvvizsgán. Nem irodalom, hanem nyelvtan volt a vizsga témája. Nekem egy
összetett mondat elemzése jutott osztályrészemül. Elég bonyolultnak tűnt a
feladat, de én derekasan küzdöttem, hogy értelmesen fejthessem ki a tételemet.
Egyszer csak megszólal a velem szemben ülő nyílt tekintetű tanár: „maga ezt
honnan veszi, hiszen ez az accusativus cum infinitivo! Ezt magyarnyelvtanban
nem tanítják! Milyen iskolába járt?” Na, gondoltam kettő nulla a vizsgáztatók
javára. Néhány napja a kémia, most a magyar. Mondom nagy szerényen, a
nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban. „Akkor maga latin szakos volt?”
Igen, rebegtem. „Így már értem.” Én nem értettem.
(A tanár Spielman József volt, az orvos történelem
professzora, derült ki később.)
A felvételim végül is sikerült, és ezzel
megkezdődött az a hat évig tartó rögös út, ami annyi élményt nyújtott, hogy sok
évtized után is élénken él bennem minden szakasza.
Írtam Püspökladányban 2007. Kikelet
havának 2-ik napján
Bige Szabolcs Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése