Hatvannyolcban Segesvár még nagyrészt német-ajkú város volt. Szászok lakták – erdélyi szászok. Az utcán, az
üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi
hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a
városházára felírva „RATHAUS”. Tarka
világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a
Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével,
a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő
örményekkel.
A kollégák elfogadtak,
barátságosak voltak. Egészen más jellegűek, hangulatúak voltak az
összejövetelek, gyűlések, mint azelőtt a székely fővárosban, Marosvásárhelyen.
Szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek
nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen
beszélgetésre. Megismertük és tiszteltük egymást.
Az igazgató főorvos Maior
Romulus volt, szülész-nőgyógyász szakorvos. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is
szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két eltérő kultúrához tartoztak,
és az egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény is más hozzáállást
követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló
csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani
szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes szakmai
tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt,
a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollégának nincs kedve
éjszaka szülést vezetni?” Egy óra sem telt el olyan súlyos vérzés lépett fel,
hogy alig tudták uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad
Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva,
megérzem, ha baj van!”
Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete,
aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek
között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott,
volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott.
Ajánlkozott, hogy majd minden fajta karbantartási munkát is elvégez, meg a
lovat is gondozza, meg minden... Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta,
s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én az igazgatóhoz is
Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogyha ő major (őrnagy), akkor én
kapitány vagyok!” Ilyen okos ember volt őkelme!
Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön,
ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás,
de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel
ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek házhoz. Szakasszisztens kísérőt a körzet
adta - bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerűlt. Előfordult, hogy a
mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába –
levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek meg a kórházba.
Vadasd, egyike a nyolc
falunak határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor
eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen
kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell,
keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki
a gyereket, puliszkafőzés közben.
Éjszaka a portás volt a
telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett.
Egy este szüléshez kértek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek,
betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek, Kendre. Két kis
falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név:
Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a
kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk
végezetlenül visszamentek.
A telefon újra megszólalt:
„Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.”
Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg,
hogy „kend”.
Hogy újra szóba került Bözöd, el szeretném
mondani a „bolond ember” esetét.
Téli időben mentünk
terepkiszállásra, Bözödre. Még kevéssé ismertem a helyi viszonyokat, de a
kocsis megnyugtatott, hogy majd ő elrendezi a dolgokat: begyújt a rendelőben,
és amíg a helyiség kimelegedik, elvisz valakihez, ahol melegben lehetek. Még
enni is ad, meg egy korty itókát is szervez. Be is mentünk egy kis házba, a
templommal szemben. Bent a szobában jó meleg volt. Sarokban egy kis széken ült
egy vastag szemüveges ember. Köszönök neki illedelmesen, de nem is válaszolt.
Valami papírdarabokkal szórakozott. A kocsis intett, hogy ne törődjek vele. Ez
a bolond ember. Üljek le az asztalhoz, mindjárt jön, és mindennel ellát. Így is
történt. Hozott egy kis kancsóban pálinkát, egy nagyobban bort. Kenyeret tett
az asztalra, s a padlásról hozott szalonnát, kolbászt. A bolond ember nem
törődött velünk. Falatozás után mentem az emberhez, köszönjem meg a
„vendéglátást”. Csak legyintett. Azt mondja a kocsis, beszéljek hangosan, mert
süket. Kérdezem –kiabálva – udvariasan, mit dolgozik azokkal a papírokkal. Azt
mondja, könyvet ír a székelyekről. „Ne kínlódjon ezzel,” mondom neki, „van
nekem egy könyvem erről. Kölcsön adom!” „Ki írta azt a könyvet?” - kérdezte.
„Bözödi György. Ismeri?” „Igen. Én vagyok Bözödi György.”
Ebben az időben keresett fel Málnási Géza tanár úr. A gyomorrák
elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok
kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási
szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt.
Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy
kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót,
mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az
ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm”.
Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos
dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Iasi-ban,
Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iasi-ban egyik egyetemi
tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap
Nobel-díjat?
Eredményeink bemutatására
felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia
székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista
útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral
kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott.
Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat
címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt
szerdán. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap
szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap
fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy
visszajöttem már, mert tegnap itt nagy baj volt. Jött a megyétől egy inspektor,
meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy
Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt,
hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg leszek büntetve! Bementem
hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a
segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt
engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagyhatalmú
rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos
megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.
A tudományos rendezvényeken való gyakori
szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári
Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem
a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot
összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă
professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése