- Boszorkányok márpedig…
Folytonos átszervezések kereszttüzében
éltünk. Jól átgondolt átszervezések voltak ezek. Céljuk elsősorban az egy
tömbben élő magyar lakosság szétszórása, széttagolása, valamint a
létbizonytalanság érzetének fenntartása. A területi és munkahelyi átrendezések
olyan feszültségeket keltettek, ami bizonytalanságban, és főleg függőségben
tartotta az embereket.
Miután első munkahelyemet elfoglaltam,
rövidesen megszüntették a Magyar Autonóm
Tartományt, és új megyehatárokat kijelölve létrejött a Maros-magyar Autonóm Tartomány. Így Dicső rajon átkerült ide Sztálin (Brassó) tartománytól.
Az első tartományi
egészségügyi gyűlés még magyarul folyt, de többet ilyen nem fordult elő.
Még egy évtized sem telt el, bevezették a
megyéket. Ekkor már Erdőszentgyörgyön
dolgoztam. Marosvásárhely rajonhoz
tartozunk.
A
tartományi főorvost, Kovács Andort
ezüstrókának becéztük, mert hófehér hajkorona díszítette a fejét, és olyan
ravasz volt, mint a róka. Magyar létére így maradhatott nyugdíjazásáig főorvos.
Soha semmit nem tett, nem döntött, nem utasított. Ezeket a dolgokat
beosztottjaira bízta. Bárkit fogadott, bárki bemehetett hozzá. Meghallgatott,
és amikor mondandód lényegéhez értél, elkezdte a homlokát, tarkóját nyomogatni,
masszírozgatni: „olyan fejfájásom van, nincs véletlenül egy fájdalomcsillapító
tabletta nálad?” Mit lehetett ezek után mondani? Az ember el kezd dadogni, a
táskájában, zsebeiben kotorászni, vizet kér a titkárnőtől, és így tovább. De
hogy miért jött, mit akart arról már nem lehet beszélni, hiszen szegény főorvos
úrnak úgy fáj a feje! Én a bajommal meg majd valamelyik inspektorhoz fordulok…
A rajoni főorvost már egészen más fából
faragták. Alapszakmája talán röntgenes volt, de nem tudok róla, hogy gyakorolta
volna. Szubjektív és ezért sokszor igazságtalan, hatalmi mámorban szenvedő
ember volt. Nem nagyon értettük meg egymást, de ebben én is ludas voltam. Még a
kezdet kezdetén rossz pontot szereztem, mert nem vittem el ebédelni.
Kiterjedt, nagy körzet volt az
erdőszentgyörgyi egészségügyi körzet. Nyolc kisebb, nagyobb falú, három tanya
tarozott hozzá, és nyolcezer lakos. Ezt három orvos látta el: két felnőtt és
egy gyermekgyógyász körorvos. „Terepnapokon” igyekeztünk legalább hetente
egyszer eljutni minden faluba. Nem mindig sikerült. Az egészségügyi szoba vagy
a tanítónál, vagy egy-egy módosabb gazdánál volt berendezve. Geges nevű faluban például a paplakban.
Lett is belőle bonyodalom, hogy azt mondja: a doktor az osztályellenséggel, a
pappal barátkozik. Igaz volt, mert máig őrzöm szeretettel Geges egykori református
papjának: Fülöp Dénes tiszteletesnek
az emlékét.
Mindig hagytam nála néhány doboz gyógyszert,
hogy a beteg ameddig orvoshoz eljut, ne szenvedjen hiányt. Olyasmit, amiket egy
laikus is adhat. Hét országra szóló cirkusz lett belőle. Pártbizottság elé
került az ügy, kijött a főorvos a rajontól. Bement a községi néptanácshoz, oda
hívatta a tiszteletes urat, meg engem, hogy megleckéztessen. Igaz is, milyen
dolog az, hogy a papnál fájdalomcsillapító, vagy görcsoldó tabletta van? Megrovásban
részesültem, mint egy kisiskolás. A rajoni gyűléseken hónapokig téma volt ez a
szocialista erkölcsbe nem illő cselekedet. Fülöp Dénes döbbenten fogadta az
eljárást, kérdezte tőlem, ezek most komolyan is veszik, amit tesznek? A főorvos
a megbeszélés előtt beszélgetett-e velem, hogy mire megy ki a játék? Alig hitte
el, hogy nem. (A főorvos úr aztán a nyolcvanas évek elején kivándorolt,
„disszidált” nyugatra).
Nem csak a feletteseink voltak „veszélyesek”,
hanem sokszor a pacienseink is igyekeztek kellemetlen helyzetbe hozni.
Tudatosan.
Sorin nevű munkatársunk az egyik szomszédos
faluból, megnyerő modorú fiatalember, többször teljesített délutáni szolgálatot
a rendelőben. Ilyenkor egyedül oldott meg egyszerűbb eseteket, kezeléseket,
kötözéseket végzett, és beadta a soros injekciókat. Mint derült égből a
villámcsapás érte az idéző. Gyermektartásért perelte be egy leányanya. Sorin
alig ismerte, annyit tudott róla csak, hogy hol lakik, és hogy körülbelül egy
éve vitamin injekciókra járt. A hölgy tanukkal bizonyította, hogy napi
rendszerességgel, délutánonként bejárt a rendelőbe, amikor Sorin ott volt.
Kilenc hónap múlva megszületett a kislánya. A bíróság a bizonyítást elfogadta.
Genetikai vizsgálatokról még nem is hallottunk, nem hogy felhasználhattuk volna.
A fiú mit tett? Elfogadta a helyzetet. Odaköltözött a leányhoz, mint élettárs.
A megítélt gyermektartást, lévén családtag ő vette fel, volt tető a feje
felett, rendes étele, itala. Mindenkinek mutogatta a lányát, egy kis gúnyos
felhanggal, ha jó barátok közt volt. Csodáltuk alkalmazkodó képességét. Ez így
ment majdnem két évig. Befogadta a család, kiszolgálták, bizalmukba férkőzött.
Egy este, meghitt hangulatban, csendesen rákérdezett. ”Most már igazán
megmondhatod, ki az igazi apja a kislánynak?” Megmondta. Sorin másnap elvitte a
magnó felvételt az ügyvédjéhez, és véget ért az idill.
Okulva az eseten, soha sem engedtem, hogy
tanuk nélkül fogadjam a betegeket. Ha máshol nem, a szomszéd rendelőben, vagy a
kezelőben, hallótávolságon belül ott volt egy munkatárs.
Az első időben még számosan laktak a dombok
között meghúzódott tanyákon. Voltak tanyasi iskolák. Volt tanító is, aki ott is
lakott szolgálati lakásban. Az egyik volt Szőcs
Endre. Szőcs úr! Büszke volt rá, hogy a faluban csak három úr van: a
tiszteletes úr, a doktor úr és Szőcs úr. Mikor az iskola gyermek létszám hiány
miatt megszűnt Lóc-on, átkerült a
község központi iskolájába, Bözödre.
Bözöd faluban erősen őző nyelvjárással beszélnek. „mögyök a högyön, hogy hamarabb lögyön” (megyek a hegyen, hogy hamarabb legyen). Mondják, a falu neve is onnan származik, hogy midőn honfoglaló
őseink erre helyre értek, és a hegytetőről meglátták a szép völgyet, a csobogó
patak partján elterülő dús legelővel, így kiáltottak fel: „bö ződ!” (be zöld!)
Szőcs úr ide került tanítónak. Zsuzskó
néninél lakott, aki köztudottan boszorkány volt: egy akkora békát tartott az
ágya alatt, mint egy férfikalap. A tanító úr saját szemével látta - mikor
benyitott Zsuzskó néni éppen piliszkával etette. Máskor meg, amikor a fiának
sürgősen szüksége volt pénzre, hajnalban a nap aranyát egy rézüsttel felfogta,
és úgy öntötte bele egy nagy zsákba. Ezt is látta a tanító úr, pedig azon a
napon még egy kortyot sem ivott. Egyik alkalommal pedig a szomszéd embertől
kért kölcsön egy jó summa pénz, hogy csak reggelig kéri, mert akkor meg is
adja. Úgy is tett. Reggel korán már vitte is vissza a kölcsönt friss, ropogós
bankókban. Volt úgy, hogy a keresztúri vásárról hazafelé tartó szekeresek
utolérték, és mondták, üljön föl, hazaviszik.”Nem ülök fel fiam, mert sietek!”
– válaszolta. „Bolond vénasszony!” - Gondolta a fogatos. Később, mikor érnének
be a faluba, meglepődve látják, hogy Zsuzskó néne jön szembe velük. Igaza lehet
a tanító úrnak, az ördöggel cimborál, igazi boszorkány. „Boszorkányok márpedig
nincsenek.” Mondá bölcs királyunk. Csak a ravasz falusi asszonyok a misztikum
ködével védték családjuk vagyonát, mint Zsuzskó néni, aki maga terjesztette a
híreket boszorkány mivoltáról, és így adott „elfogadható” magyarázatát
kereskedő fia anyagi gyarapodásának.
Szőcs úr körül történtek ennél komolyabb
események is. Politikaiak. Abban az időben jelent meg a Pravdában egy tanulmány és térkép a középkelti Európai országok
geopolitikai-gazdasági felosztásáról, s ebben Romániának nem jutott volna
szerep. Ennek a térképnek a másolatát mutatta meg, és magyarázgatta szűk baráti
körben. Az eredmény: kihallgatások és Szőcs Endre letartóztatása lett. Tanítói
pályája ezzel véget is ért. Politikailag ilyen megbélyegzett emberre nem volt
szabad az ifjúság nevelését bízni.
A párt és a szeku éberen őrködött felettünk:
mit mondunk, kinek mondjuk, hogy mondjuk, miért mondjuk. Ha pedig ezt rosszul
tesszük, megbüntetnek. A kibédi kisbíró is megjárta, mert amikor Ceausescu
elvtárs megváltoztatta az útirányát, és lemondta a megszervezett és
megtervezett látogatását, s az üdvözlésére kivezényelt lakosokat a következő
szavakkal küldte haza: „mindenki menjen vissza dolgozni, mert pártunk és
kormányunk más útra tért!” Jól meghurcolták szegényt.
Ősszel az volt a „szokás”, hogy mindenkit
kivezényeltek minden fajta mezőgazdasági munkára. Orvost, tanárt, diákot,
molnárt, tűzoltót, szóval minden állami alkalmazottat. Mentünk mi lent nyűni,
takarmány karalábét kapálni, kukoricát szedni, cukorrépát ásni, meg amit
kellett.
Kellemetlen havas eső esett és a cukorrépa
nagy része még a mezőn volt, ráadásul sürgetett az őszi szántás is. Nosza,
vezényeljük ki az intézményeket! Mentünk is „önként, vígan dalolva”. Nagyon
kellemetlen volt a hideg, esős időben répát ásni. Ráadásul megérkezett egy
fekete autó is pártos elvtársékkal. Télikabátosan, kesztyűsen, meleg sapkával a
fejükön jöttek nézni, hogyan haladunk a munkával. Nekünk meg fagyott rá a
kezünk a szerszámra.
„Megjött a segítség!” –
kiáltottam. „Jöjjön elvtársam, van itt egy villa, lehet nekifogni!”. El is
vette az egyikük a villát, de csak beledöfte a földbe, ment is tovább, s oda
sündörgött az igazgatónkhoz. Suttogva kérdezte: „ki az az ember ott?” – intett
felém. „Odatett répaszedni!” „Vajon kinek az ismerőse?” A főorvos csak vállat
vont. Pártos elvtárs pedig fejcsóválva beült az autóba, és elhajtott.
Lám, a nagyhatalmú
kiskirályoknak is van mitől félni: vajon kinek a kicsodája?
(1968-ban a megyésítés
átrendezte az egészségügyi rendszert is. Minket területileg a kijelölt területi
kórházhoz, Segesvárhoz rendeltek.
Megszabadulva rajoni hatalmaskodóktól, újabb, ismeretlen hatalmi rendszerhez
kerültünk.
A megyéket úgy osztották fel,
hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol se legyen nagyobb, mint 40 %. Az
egészségügyi hálózatban sem. Így kerültünk Segesvár vonzáskörébe.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése