Már egy évet töltöttem ebben a Kis-Küküllő menti faluban. Igazából ott tanultam meg az
orvosi mesterséget. Teljesen magamra hagyottan kellett mindent megoldanom. A
legközelebbi kórház 30 kilométerre, fogorvos tizenöt, a gyógyszertár öt
kilométernyire, a mentő nehezen elérhető, a telefon akkumulátorról működő
kurblis készülék, ami egy helyi központhoz kapcsolódik, és a telefonos
kisasszony jóindulatára volt bízva, milyen hamar adja a kért számot. Aki
sokszor azt is megengedte magának, hogy a beszélgetésekbe bele-bele hallgasson,
vagy akár bele is szóljon. „Márpedig oda hamar ki kell menni, mert a
tanácselnök testvére a beteg”! Maradjak
ez után tovább is udvarias, kedves a Mancikával? Mert ha nem, akkor legközelebb
csak óra múlva kapcsolja majd a mentőket!
Ilyen viszonyok között gyorsan kialakul a
helyzet megoldó képessége az embernek. Közben egyre-másra érkeztek a területi
kórházból az ellenőrző szervek. Csoportosan jöttek, több szakma képviselői
egyszerre: gyermekgyógyász, belgyógyász, szülész-nőgyógyász. Na, nem segíteni
jöttek, hanem a nyilvántartásokat, a naplókat, kartonokat (fisákat)
ellenőrizni. Igaz, hogy ha megkértem a kollégákat, egy-egy problémás beteget
megvizsgáltak, önszorgalomból, barátságból. Soha nem voltak rosszindulatúak, ha
valamit rendben levőnek találtak, elismerték. Ha hibát észleltek, segítettek
helyrehozni.
A SANEPID (Köjál) külön jött,
oltásokat számolni, közegészségtani tevékenységet ellenőrizni, járványos
megbetegedések körüli tennivalókban közreműködni. Voltak járványok: hastífusz,
fertőző sárgaság, skarlát, mumpsz.
A vörhenyjárvány éppen akkor
tetőzött, amikor a faluba kerültem. Egy gyerek meg is halt a kórházban,
veseelégtelenségben. Dicsőszentmártonban laktam, onnan ingáztam (navétáztam).
Annyi munkám volt, hogy minden nap késő estére értem haza. Kora reggel vissza.
A járvány pedig szépen kezdett a leszálló ágba érni. Részben a védekezésnek,
prevenciónak köszönhetően, de maga a járvány lezajlásának normális menete is
hozzájárult a megbetegedések számának csökkenéséhez. Ekkor hívtak a rajoni
(járási) pártbizottság előtt tartandó egészségügyi nagygyűlésre. Ott mindenkit
jól megkritizáltak, kit ezért, kit azért. Reám is rám került a sor. Mondjam
csak, hogy is van az a járvány? Magyaráztam
jelen helyzetet, a várható kimenetelt, a szövődményeket. Az egyik bizottsági
tag megállított: „maga járványtani előadást, továbbképzést tart itt az
elvtársaknak?” „Csak a tényeket…” próbáltam válaszolni. „A tény az, hogy
ingázik! Erre mi a válasza?" „Többet nem teszem”. Mondtam, mint egy jó
gyerek. Felragyogott az arca: „ezt vártam az elvtárstól”.
Persze, ahogy a gyerekek sem tartják meg
ígéreteiket, én is tovább ingáztam, de nem kötöttem senki orrára. Nem is az
orromnak lett baja, hanem fülemnek, mert, olyan hidegben kellett reggelenként
az állomásra kikutyagolnom, hogy mindkét fülem megfagyott. Akkorára dagadt,
mire a rendelőbe értem, mint a tenyerem. Munkatársaim nem kis derültséggel
szemlélték.
Igazi kiskirályok voltak a dicsőszentmártoni
pártos elvtársak. Mikor a kinevezésemmel a kezemben munkára jelentkeztem, lakás
nem volt. Nem hogy szolgálati, de albérlet sem. A lakáshivatalban hintázattak,
hogy ekkor jöjjek, akkor jöjjek, ide menjek, oda menjek. Sorállás, igénylők
tömege mindenütt.
Eredmény semmi. Kihallgatást
kértem a városi pártbizottság első titkárától. Fogadott is, de lakáskérésemre
azt válaszolta, „vannak a városban az orvosoknál fontosabb káderek.”
Megértettem. Nem voltam párttag.
Elzárt, elmaradott falvak vették körül a
várost. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az
eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást
végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek. Érkezett egy anyuka
két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet? „Kirila Jankó.” - jött a
válasz. Megkapta az oltást, és következett a nagyobb. „Őt hogy hívják?” „Kirila
Jankó.” „Őt is?” „Igen.” Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a
Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták. „Hogy tudja megkülönböztetni
őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem. „Az egyik a kicsi Jankó, másik
a nagy.” Válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.
Az ebben a faluban dolgozó körorvost, Doru-t
behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következő
képen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen
Dicsőbe, mert a doktor elvitték a katonák!”
Doru kollégámat, mikor megérkezett Bábahalma
rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő
örvendezett: „Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök
hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten. „Miért? Azt hiszed, nem
tudok? De bizony én még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a
fáma.
Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) –
1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy
kilométernyire van Kóródtól. Ősszel, télen tengelyig érő sár. Ha beteghez
hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz
kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam,
néha engedték, én vezessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy
háznál vezessek szülést. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam
a mentőállomásnak, de nem biztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti
táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a nagy sárban a lovak, mire
odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font
és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a
tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.
A szülőasszony a nagyágyban feküdt,
jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi
magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni. Eszembe jutott
Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem
megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család. Várták,
vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet,
húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt,
hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam
mindent, ami a táskámban volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a
sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban
megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én
pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben
megszült, de semmi szövődmény nem történt.
Mivel fogorvos legközelebb a hatodik faluban
volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az
érzéstelenítő a sürgősségi szekrényben hamar elfogyott. Ha a páciensnek, vagy
társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt
türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói
egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem
csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a csonka karjával
olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan
sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy mi után kihúztam a beteg odvas
fogát, azt kérdezte kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.
Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi
beavatkozást a foghúzás jelentette. A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai
voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy
adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki,
hogy ez nem alkalmas időpont az ilyen dolgokhoz. Csüggedten hallgatja, de
amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a
szeme. „De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy
vigye a tanácshoz, állás ügyben.” Valóban sürgős!
A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az
u.n. sürgősségi gyógyszerszekrényt.
Ebben volt minden fajta
gyógyszer, hiszen a patika táválsága miatt gyógyszeres ellátásra szorult a
fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött
Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó. Ugye mindent bejegyeztünk a
forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött
Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem –
ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagy hatalmú úr volt, a testvére
pénzügyminiszter. Mikor megjött, elláttuk mindennel, ami szem-szájnak ingere.
Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Megszámolta
tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta kiadottakat a naplóban.
A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a
szavajárása, mikor este végzett „pénzt az asztalra, öcsém!” Fizettünk, és két-három
hónapig nyugtunk volt tőle.
A tél elmúltával, itt is megszépült a világ.
A hosszabbodó nappalok, elűzték a téli esték szomorúságát. Az emberek
megkezdték a munkát a mezőn, a kertekben. Engem is megfertőzött a tavaszi
tennivalók láza: felástam a kertet a rendelő mögött, gyümölcsfákat ültettem, és
majorságot - házi szárnyasokat – kezdtem nevelni. Városi fiú létemre, magával
ragadott a vidék. Kutyát is szereztem. Egy kis fekete pulit. Legyen teljes a
gazdaság. Nem volt a legjobb ötlet a kutya - ahogy nőtt, úgy kezdte a csirkéket
kergetni. Egész nap a lépcső mellett heverészett, a jövő-menő emberekkel nem
törődött, de este, vagy hajnalba indult vadászni. A mi csirkéinket nem
bántotta, mert este bezártuk és reggel falusi viszonylatban későn – hét, nyolc
óra körül – engedtük ki. A szomszédok meg, ha be is zárták az aprójószágot,
hajnalban ki is engedték.
Reggel aztán vagy egyik, vagy
másik szomszéd megjelent a levadászott csirkével. A legkellemetlenebb az volt,
mikor a tanácselnök felesége – szemben laktak – is megjelent. A szomszéd faluba
ajándékoztam el a pulit, a molnárnak. Ott a sok egér a gabona miatt, ott
vadászhat kedvére.
A nyári szabadságok idején a szomszéd körzet
helyettesített. Üresedés esetén szintén. Térkép szerint Nagytereme község
körzete szomszédos Kóródszentmártonnal. Csak térképen. Mert a valóságban óriási
kerülővel lehet oda jutni. Egyszer megpróbáltam toronyiránt átmenni, de szinte
lehetetlen volt a hegyek, völgyek, erdők miatt. Szekérrel, motorbiciklivel
körbe kellett menni Balavásár, Nyárádtő, Lukafalva községeken keresztül.
Huszonöt kilométer. Egész nyáron odajártam helyettesíteni hetente egyszer. Természetesen
ingyen. Nem volt szokásban a plusz munkát megfizetni. Ha anyagi hasznom nem is
volt belőle, szellemiekben bőségesen megérte. Ott ismertem meg a Székelycsókán
szolgálatot teljesítő református lelkészt: Horváth Lóránt írót, költőt. Az
akkor három éves Csilla lányomról verset is írt és sokat mesélt a
meghurcoltatásáról. Mi volt a bűne? Semmi. Nem akar informátor lenni. Ennyi
elég volt, hogy meghurcoljanak, letartóztassanak.
Közben eltelt egy év és felcsillant a remény,
hogy nagyobb, központibb helyre kerülhetek: Erdőszentgyörgyön megüresedett a
felnőtt körzeti orvosi állás.
Mi a 40 év?A folytatásban lesz?
VálaszTörlésLesz, lesz.
VálaszTörlés