2015. március 13., péntek

…és a többi negyven év (2) - „Beatus ille, qui proccul negociis”



                                                                                                                                     
                                                      
                                                                               


  Már egy évet töltöttem ebben a Kis-Küküllő menti faluban. Igazából ott tanultam meg az orvosi mesterséget. Teljesen magamra hagyottan kellett mindent megoldanom. A legközelebbi kórház 30 kilométerre, fogorvos tizenöt, a gyógyszertár öt kilométernyire, a mentő nehezen elérhető, a telefon akkumulátorról működő kurblis készülék, ami egy helyi központhoz kapcsolódik, és a telefonos kisasszony jóindulatára volt bízva, milyen hamar adja a kért számot. Aki sokszor azt is megengedte magának, hogy a beszélgetésekbe bele-bele hallgasson, vagy akár bele is szóljon. „Márpedig oda hamar ki kell menni, mert a tanácselnök testvére a beteg”!  Maradjak ez után tovább is udvarias, kedves a Mancikával? Mert ha nem, akkor legközelebb csak óra múlva kapcsolja majd a mentőket!
  Ilyen viszonyok között gyorsan kialakul a helyzet megoldó képessége az embernek. Közben egyre-másra érkeztek a területi kórházból az ellenőrző szervek. Csoportosan jöttek, több szakma képviselői egyszerre: gyermekgyógyász, belgyógyász, szülész-nőgyógyász. Na, nem segíteni jöttek, hanem a nyilvántartásokat, a naplókat, kartonokat (fisákat) ellenőrizni. Igaz, hogy ha megkértem a kollégákat, egy-egy problémás beteget megvizsgáltak, önszorgalomból, barátságból. Soha nem voltak rosszindulatúak, ha valamit rendben levőnek találtak, elismerték. Ha hibát észleltek, segítettek helyrehozni.
A SANEPID (Köjál) külön jött, oltásokat számolni, közegészségtani tevékenységet ellenőrizni, járványos megbetegedések körüli tennivalókban közreműködni. Voltak járványok: hastífusz, fertőző sárgaság, skarlát, mumpsz.
A vörhenyjárvány éppen akkor tetőzött, amikor a faluba kerültem. Egy gyerek meg is halt a kórházban, veseelégtelenségben. Dicsőszentmártonban laktam, onnan ingáztam (navétáztam). Annyi munkám volt, hogy minden nap késő estére értem haza. Kora reggel vissza. A járvány pedig szépen kezdett a leszálló ágba érni. Részben a védekezésnek, prevenciónak köszönhetően, de maga a járvány lezajlásának normális menete is hozzájárult a megbetegedések számának csökkenéséhez. Ekkor hívtak a rajoni (járási) pártbizottság előtt tartandó egészségügyi nagygyűlésre. Ott mindenkit jól megkritizáltak, kit ezért, kit azért. Reám is rám került a sor. Mondjam csak, hogy is van az a járvány?  Magyaráztam jelen helyzetet, a várható kimenetelt, a szövődményeket. Az egyik bizottsági tag megállított: „maga járványtani előadást, továbbképzést tart itt az elvtársaknak?” „Csak a tényeket…” próbáltam válaszolni. „A tény az, hogy ingázik! Erre mi a válasza?" „Többet nem teszem”. Mondtam, mint egy jó gyerek. Felragyogott az arca: „ezt vártam az elvtárstól”.
  Persze, ahogy a gyerekek sem tartják meg ígéreteiket, én is tovább ingáztam, de nem kötöttem senki orrára. Nem is az orromnak lett baja, hanem fülemnek, mert, olyan hidegben kellett reggelenként az állomásra kikutyagolnom, hogy mindkét fülem megfagyott. Akkorára dagadt, mire a rendelőbe értem, mint a tenyerem. Munkatársaim nem kis derültséggel szemlélték.
  Igazi kiskirályok voltak a dicsőszentmártoni pártos elvtársak. Mikor a kinevezésemmel a kezemben munkára jelentkeztem, lakás nem volt. Nem hogy szolgálati, de albérlet sem. A lakáshivatalban hintázattak, hogy ekkor jöjjek, akkor jöjjek, ide menjek, oda menjek. Sorállás, igénylők tömege mindenütt.
Eredmény semmi. Kihallgatást kértem a városi pártbizottság első titkárától. Fogadott is, de lakáskérésemre azt válaszolta, „vannak a városban az orvosoknál fontosabb káderek.” Megértettem. Nem voltam párttag.
  Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek. Érkezett egy anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet? „Kirila Jankó.” - jött a válasz. Megkapta az oltást, és következett a nagyobb. „Őt hogy hívják?” „Kirila Jankó.” „Őt is?” „Igen.” Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták. „Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem. „Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” Válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.
  Az ebben a faluban dolgozó körorvost, Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következő képen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Dicsőbe, mert a doktor elvitték a katonák!”
  Doru kollégámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett: „Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten. „Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony én még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a fáma.
  Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól. Ősszel, télen tengelyig érő sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam, néha engedték, én vezessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál vezessek szülést. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem biztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a nagy sárban a lovak, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.
  A szülőasszony a nagyágyban feküdt, jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni. Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami a táskámban volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben megszült, de semmi szövődmény nem történt.
  Mivel fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényben hamar elfogyott. Ha a páciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a csonka karjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy mi után kihúztam a beteg odvas fogát, azt kérdezte kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.
  Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette.      A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont az ilyen dolgokhoz. Csüggedten hallgatja, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme. „De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.” Valóban sürgős!
  A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az u.n. sürgősségi gyógyszerszekrényt.
Ebben volt minden fajta gyógyszer, hiszen a patika táválsága miatt gyógyszeres ellátásra szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó. Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagy hatalmú úr volt, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, elláttuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta kiadottakat a naplóban. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „pénzt az asztalra, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.
  A tél elmúltával, itt is megszépült a világ. A hosszabbodó nappalok, elűzték a téli esték szomorúságát. Az emberek megkezdték a munkát a mezőn, a kertekben. Engem is megfertőzött a tavaszi tennivalók láza: felástam a kertet a rendelő mögött, gyümölcsfákat ültettem, és majorságot - házi szárnyasokat – kezdtem nevelni. Városi fiú létemre, magával ragadott a vidék. Kutyát is szereztem. Egy kis fekete pulit. Legyen teljes a gazdaság. Nem volt a legjobb ötlet a kutya - ahogy nőtt, úgy kezdte a csirkéket kergetni. Egész nap a lépcső mellett heverészett, a jövő-menő emberekkel nem törődött, de este, vagy hajnalba indult vadászni. A mi csirkéinket nem bántotta, mert este bezártuk és reggel falusi viszonylatban későn – hét, nyolc óra körül – engedtük ki. A szomszédok meg, ha be is zárták az aprójószágot, hajnalban ki is engedték.
Reggel aztán vagy egyik, vagy másik szomszéd megjelent a levadászott csirkével. A legkellemetlenebb az volt, mikor a tanácselnök felesége – szemben laktak – is megjelent. A szomszéd faluba ajándékoztam el a pulit, a molnárnak. Ott a sok egér a gabona miatt, ott vadászhat kedvére.
  A nyári szabadságok idején a szomszéd körzet helyettesített. Üresedés esetén szintén. Térkép szerint Nagytereme község körzete szomszédos Kóródszentmártonnal. Csak térképen. Mert a valóságban óriási kerülővel lehet oda jutni. Egyszer megpróbáltam toronyiránt átmenni, de szinte lehetetlen volt a hegyek, völgyek, erdők miatt. Szekérrel, motorbiciklivel körbe kellett menni Balavásár, Nyárádtő, Lukafalva községeken keresztül. Huszonöt kilométer. Egész nyáron odajártam helyettesíteni hetente egyszer. Természetesen ingyen. Nem volt szokásban a plusz munkát megfizetni. Ha anyagi hasznom nem is volt belőle, szellemiekben bőségesen megérte. Ott ismertem meg a Székelycsókán szolgálatot teljesítő református lelkészt: Horváth Lóránt írót, költőt. Az akkor három éves Csilla lányomról verset is írt és sokat mesélt a meghurcoltatásáról. Mi volt a bűne? Semmi. Nem akar informátor lenni. Ennyi elég volt, hogy meghurcoljanak, letartóztassanak.
  Közben eltelt egy év és felcsillant a remény, hogy nagyobb, központibb helyre kerülhetek: Erdőszentgyörgyön megüresedett a felnőtt körzeti orvosi állás.




2 megjegyzés: