- Nem vágtunk kétszáz kilós hízót
Már egy fél éve voltam
Kóródszentmártonban körzeti orvos…
Nos, az is érdekes, hogy
hogyan kerültem ide. Végzés után, egy kis szerencsével, országosan hetedikként
választhattam, és megkaptam Sztálin tartományt. Ma Brassó megye. Oda tartozott
Dicső rajon is. Szálin-város – Brassó – volt a tartomány székhelye, oda kellett
menni állást (posztot) választani. (Akkor mondták nekem életemben először, hogy
doktor úr!) Volt egy üres hely a Dicsőszentmártonban a Közegészségügyi és
Járványtani Intézetben (SANEPID). Ezt választottam, hogy közelebb legyek
Marosvásárhelyhez. Így lettem járványtanász gyakornok (stagiar). Pénzem nem volt, ezért siettem jelentkezni,
hogy minél hamarabb kaphassak fizetést. Nagy ovációval fogadtak, és az volt az
első kérdésük, hogy találkoztam-e Rodica-val, aki labor orvosnak jön ide.
Mondtam, hogy nem, nem volt ott az állás-választáson, nem pályázott. Azért
másnap mégis jelentkezett érvényes kinevezéssel. Az apukája helyi nevezetesség
volt. Szülész-nőgyógyász főorvos. Ő hozta el a tartománytól a leánya
kinevezését. Persze neki nem kellett választani, pályázni. Erre mondják, hogy
„egyenlőbb az egyenlők között”.
Szóval, elfoglaltam első
állásomat és több, kevesebb odaadással dolgoztam, de nem szerettem az
adminisztratív munkát. Gyógyítani akartam. Kértem a rajoni (járási) főorvost,
adjon nekem egy falusi körzetet, engedjen ki vidékre. Nem engedett, nem akart faséba
kerülni a járványügyi főorvossal.
Történt aztán két egymással
párhuzamos dolog: a párt utasításba adta, hogy az értelmiség menjen ki vidékre.
Mérnökök, pedagógusok, stb. Például a cukorgyári mérnökök menjenek ki
mezőgazdasági mérnöknek a kollektív gazdaságokba. Ez volt az egyik. A másik
pedig az, hogy jött egy utasítás a minisztériumból, közegészségtani szakképzés
indul és a SANEPID-től fel kell valakinek mennie Bukarestbe két évre.
Természetesen rám esett az igazgató választása, mint a legfiatalabbra. Mondtam,
én járványtanász vagyok, nem „közeges”, és különben is családom van, kicsi
gyermekem. Nem megyek. Akkor ki küldenek falura. – volt a válasz. - A mérnökök
is kimennek.
Amikor kértem nem engedtek,
most meg „büntetésből” kiküldenek?! Nem sokat gondolkoztam, hanem
kijelentettem, inkább falu, mint Bukarest. Keresnem kellett valakit a vidéki
kollegák közül, aki hajlandó elmenni közegesnek. Modorcea doktor
Kóródszentmártonból kötélnek állt.
Ez volt egy hétfői napon és
kedden már mentem is Kóródszentmártonba (Coroisanmartin).
A járási főorvos Dr. Chiusdea
Ion elkísért az első napon. Felkészült, korrekt kolléga volt. Kezdődő gyógyító
pályám nagyon rögösnek, bizonytalan tűnt előttem. Szorongtam.
Vonattal utaztunk, az
állomástól pedig gyalog a négy kilométerre levő rendelőig. Út közben
beszélgettünk. Kérdezgettem, mi vár majd rám, mint körorvosra. Igyekezett
megnyugtatni, és az orvos szerepéről beszélt a falu életében. Fontos, hogy
példamutató módon viselkedjen: legyen mindig tiszta a cipője, a ruhája, mosson
kezet beteg vizsgálat előtt és után, ne részegeskedjen, legyen barátságos, de
ne alázatos, legyen mindig segítő kész. Ilyen és ehhez hasonló jó tanácsokkal
látott el a közel egy órás gyaloglás alatt.
Alig történt meg a
bemutatkozás a rendelőben, jött is az első beteg. Mellettem ült az asztalnál a
főorvos is, és miután a beteg a panaszait elsorolta, kérdezem ijedten a
kollégát. „te, ennek mi lehet a baja?” „Hát vizsgáld meg!”- válaszolta.
Azóta is fülemben cseng a
szava: vizsgáld meg! Később sok kellemetlenségtől óvott meg ez a tanács. Ennek
párhuzama az Albert Schweitzer története a „kis fényes varázslatról”. Az
történt tudni illik ott, fekete Afrikában, hogy megsértődött az egyik
törzsfőnök, mert terhes-vizsgálat során a „nagy fehér varázsló” nem hallgatta
meg a sztetoszkóppal a feleségét. Pedig azelőtt mindenkinek, még a gyerekeknek
is a hátára tette a „kis fényes varázslatot.” Magam is azt tapasztalom, még ma
is, hogy a fizikális vizsgálat elengedhetetlen része az orvosi munkának.
Szóval, már fél éve dolgoztam
itt, Kóródszentmártonban, és jól megismertem az embereket, csak a református
papot tudtam nehezen kiengesztelni, mert nem fogadtam el szívesen pénzt, és nem
szerettem kártyázni. A pópával szívélyes viszony alakult ki köztünk, annak
ellenére, hogy a mumpszos gyerek arcára tintával fölírta a gyógyító imádságot.
Kérdeztem tőle, hiszi–e, hogy az ilyesmi használ? Erre azt válaszolta: „nem énnekem
kell elhinnem!”
A babonaság, és más népi
hiedelem sok fejtörést, gondot okozott.
A rendelő mellett volt a
szobám, ahol laktam. A szülőotthon használaton kívül állt ott, de nem volt
alkalmas lakás céljára.
Egyik vasárnap reggel
bekopogtatott a szobámba egy ismeretlen cigány ember. Középkorú, markáns arcú
férfi volt, különös, feltűnő öltözetű: bőrmellényén furcsa, szögletes
ezüstgombok („ezüstpityke”), széles karimájú kalap. Ennyire emlékszem. Akcentus
nélkül beszélt magyarul. Bemutatkozott, hogy ő a szebeni vajda. Mondtam,
örvendek, és betessékeltem a várószobába, várná meg ameddig felkelek, rendbe szedem
magam, megmosakszom (azt is szoktam!), felöltözöm, meg amit ilyenkor vasárnap
reggel az ember csinál. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem egy
cigányvajda?
Hamarosan megtudtam.
Elmondta, hogy van a szomszéd faluban egy Máté nevű ember, akit ismernem
kellett, hiszen járt már nálam. Valóban emlékeztem rá: körülbelül egy hónapja
keresett fel, pszichés panaszai miatt. Tőlem először azt kérte, hogy adjak neki
B6 vitamin injekciót, mert egy „szebeni professzor” is azt adott neki.
Megvizsgáltam, elláttam recepttel, tanáccsal. Szinte minden napos látogatóm
lett. Takaros, fekete szemű felesége mindig elkísérte, és aggodalmas
tekintettel figyelte minden szavamat. Sajnos állapota nem javult. Szakorvosról,
kórházi befekvésről hallani sem akart sem ő, sem az asszonya. Nem értettem, mi
van pszichés zavarai mögött. Szép, láthatóan ragaszkodó hitves, saját ház a
faluban, nem a cigánysoron, jövedelmező foglalkozás (bádogcsatorna készítő),
tudtommal semmi konfliktus a falu lakóival.
A vajda világosított fel a
baj gyökeréről. Már hat éve házasok és nincs gyerekük. Ez náluk nagyon nagy
probléma – magyarázta a szebeni vajda. Válás nincs. A közösség törvényei, nem
ismerik el a házastársak válását. „Csak a halál választhat el.” – idézte.
Eleinte nem értettem hová akar kilyukadni, de a végén kimondta, hogy vagy
meggyógyítom Mátét, vagy haljon meg. Az ára egy kétszáz kilós kövér disznó!
Se akkor, se máskor nem
vágtunk ekkora hízót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése