Az alábbiakban a humor morzsáiból
szeretnék szedegetni, a humor kútjából meríteni néhány csupor vidám pillanatot.
A humor az erdélyi ember
lételeme, védő pajzsa a világ milliónyi támadása ellen. A túlélés eszköze. A
humor nélkül nem tudná felvenni a harcot az aljasság, a kishitűség, a
megaláztatások ellen, és minél jobban sanyargatja a sors, annál sziporkázóbb a
humora.
Egyetemi – és későbbi -
éveimet át, meg átszőtte a humor, a fonákságok meglátása, a tükör mögé tekintés
vágya. Sajnálom azokat az embereket, akikből ez hiányzik
Íme, néhány csepp:
Első évesként ott bolyongtam bizonytalanul a
tősgyökeres vásárhelyiek, a diák bentlakások lakói, a székely városokból
érkezettek, a váradiak és a többi partium béliek által alkotott csoportok
között. A törvényszék régi épületében – ott vakította meg évtizedekkel később
Sütő András erdélyi írót a megvadított csőcselék - levő bentlakás lakóitól
hallom a titokban elsuttogott hírt, hogy megalakult a „diák akadémia”.
Az úgynevezett „törvényszéken” rendezték
titokzatos, misztikus körülmények között. Éjfélkor kezdődött, és a megjelenés
kötelező öltözéke: szigorúan egy szál fehér lepedő. Alatta semmi! Az elnökség
felsőbb évfolyamos diákokból állt, és számtalan érdekfeszítő tanulmányt
mutatott be az érdeklődő közönségnek. Eleinte zárt ajtók mögött zajlottak az
„akadémia” ülései.
Izgalmas témakörök kerültek terítékre: „A
napfolttevékenység hatása a levéltetvek lelkivilágára”, „ A földigiliszták nemi
élete”, „ Egy eltévedt spermasejt kalandjai az Eustach-kürtben.” Nagy sikerű előadások voltak, de nem sokáig
lehetett folytatni, mert beleszólt a hatalom. Az történt, hogy behívták a kapus
bácsit is, azt gondolván, hogy akkor nem leskelődik utánuk, hanem partner lesz
a szervezésnél. Például, nem enged az ülés közelébe avatatlanokat.
Sajnos nem így történt, hanem illetékes
helyen jelentette, hogy gúnyt űznek a diákok a pártból. Ez főben járó! Az
történt, tudni illik, hogy Szabó Sanyika másodéves, úgy nyitotta meg az ülést, hogy
„pártunk és államunk támogatásának köszönhetően újabb tudományos esemény tanúi
lehetünk”… Miután kiengedték, elvégezte a jogot.
Tanárainkról számtalan már, már legenda
számba menő történet keringett.
Gündisch tanár úr például a
vizsgán, megkérdezte a bizonytalankodó felelőtől, boncolt-e már oroszlánt.
Nemleges válasz esetén, visszahívta egy későbbi időpontra, újra vizsgázni.
Készüljön fel jobban. W. Viki csoporttársammal sikerült megfejtenünk a tanári
kérdés talányát. A Meissner-féle tapintó testek, melyek az ujjbegy
mikroszkopikus méretű képletei, a macskafélék hashártya kettőzettében is
megtalálhatók, és mivel az oroszlán a legnagyobb méretű macskaféle, esetleg
jobban lehetne tanulmányozni a kérdéses szövettani képletet. Tehát a válasz így
hangozhatott volna: „oroszlánt nem boncoltam, de ismerem a Meissner-féle testecske
szövettanát.”
Az orvosi fizika vizsgán Balogh László
professzor úr, ha a diák felelete nehezen döcögött, türelmetlenségében az
asztalon levő muskátli virágait, leveleit tépdeste és rágogatta. Gerő barátom
mesélte, hogy az ő vizsgáján szinte egy egész cserép virágot lecsupaszított, és
a végén szinte elbuktatta fizikából, de ő letérdelt eléje, és úgy könyörgött: „de
professzor úr a karrierem!” „Az más!” – válaszolta a professzor úr, adott egy átmenő
jegyet, és Gerő sikerrel végezte el végül az egyetemet.
Rektorunk Andrásofszky Tibor volt.
Agysebésznek indult, de sajnos rektor lett belőle. Ha valaki felkereste, hogy
valamilyen ügyes, bajos dolgában segítségét kérje, ez volt a válasz: „Jó szerencsét
elvtárs” – kezet nyújtott és oda se figyelve, miről beszél a diák, folytatta –
„adjon be egy kérvényt.” V. táti is bement hozzá, ösztöndíj ügyben. Őt is így
akarta leszerelni, de kollégánk nem ijedt meg, sőt dühösen megkérdezte: ”maga
orvos?”
Szentpéteri Zsigáról, anatómia
professzorunkról is különös legenda járta. Sok más fiatal magyar orvossal
együtt őt is behívták sorkatonai szolgálatra. Kellettek az orvosi állások
„másoknak”! Energiától duzzadó fiatal orvosaink nehezen bírták az agytompító
katonai regulát. Mindenki keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Zsiga
elkezdett kínaiul tanulni. Tankönyvet szerzett, és lelkesen belemélyedt a kínai
nyelv és kultúra rejtelmeibe. A két éves szolgálat így hasznosan telt számára.
Ennek letelte után kezdte meg anatómia professzori tevékenységét. Az egyetemen
köztudott volt, hogy tud kínai nyelven.
Történt, hogy a Kínai
Népköztársaságból delegáció látogatott el a városba, és természetesen az
egyetemre is. Valakinek eszébe jutott Szentpéteri tanár úr, és gyorsan oda is
hívták, beszélgessen a kínai elvtársakkal az anyanyelvükön. Sajnos, nem
értették egymást! Néhány percnyi kínos angol nyelvű magyarázkodás után aztán
kiderült, hogy Zsiga egy ma már nem használt, ősi nyelvjárást tanult meg,
amiért aztán elismerő szavakat kapott a kínai elvtársaktól.
Kötelező tantárgy volt a marxizmus, a
tudományos szocializmus. Párt aktivistákból verbuvált áltanárok oktatták.
Nagyon untuk a zagyva halandzsát.
Egyik csoport társam óra
előtt odament a „tanársegéd” elvtárshoz, hogy engedélyt kérjen távozásra,
mondván, hogy orvoshoz szeretne menni.
– Mi a baj? –kérdezi az
elvtárs.
- Aponeurosis palmarisom van.
– jött a válasz.
- Súlyos?
- Kétoldali.
Elengedték az óráról.
(Aponeurosis palmaris magyarul: széles tenyéri bőnye)
Ugyan ezzel a „tanársegéddel” esett meg,
hogy a tanár-diák futballmérkőzés után – a kritika és önkritika szellemében
kiértékelve a meccset – megjegyezte: „Látszik, hogy B.Vili elvtárs a koponyájával
futballozik.”
Alsóbb éves orvostanhallgatóként számomra
misztikus titok fedte a „gyógyítás művészetét”. Klinikumokat még nem tanultunk,
és hiába oktattak élettanból, anatómiából, kórtanból, a beteggel való
kapcsolat, a gyógyítás maga még ismeretlen területek voltak. Különösen a
sebészet. Sokat csellengtem a sebészeti klinika folyosóján, a műtő körül, hátha
megpillantok valami érdekeset, hátha beleshetek az ajtón. Fehér köpenyes
tündérek libbentek ki-be azon a szárnyas ajtón. Ápolók toltak be kereken
gördülő hordágyakat, rajta ijedt arcú betegekkel. Majd kifele is toltak ilyen
alkalmatosságokat szendergő, sápadt emberekkel. Néha sikerült pillantást vetni
az ajtón túlra, de csak egy fehér csempével borított előszobát lehetett látni,
másik szárnyas ajtóval a túlsó felén.
Nem voltam egyedül a műtő iránti
vonzalmammal, többen is álldogáltunk, sétálgattunk a folyosón fehér köpenyben,
mintha itt lenne dolgunk. Egyszerre egy idősebb nővérke – lehet legalább huszonöt
éves (!) – lépett oda hozzánk. Társaim, akikkel ott settenkedtünk, eltűntek egy
szempillás alatt. Egyedül maradtam, szemben a „jelenséggel”. Emberi hangon
szólt hozzám: „maga orvostanhallgató?” „Igen” - rebegtem. „Akkor jöjjön velem!”
- és elindult a műtő felé. „Megyünk bemosakodni, a professzor úrnak szüksége
van még egy asszisztensre.” Kábultan hallgattam. „Harmadik kéz”. Tette még
hozzá.
Mi? Hogy? Én harmadik kéz?
Azt hittem álmodom. De nem, mert már bent is voltunk a mosdóban. A kagylóknál
már mosakodtak a műtétre készülők: sebészek, nővérek. Mindenki tudta a dolgát,
csak én álldogáltam zavartan a szoba közepén. A nővér, aki behívott mondta,
hogy medikus vagyok, és asszisztálni fogok, a prof kérésére. A többiek
bólintottak, és valaki mondta, menjek a kagylóhoz gyorsan bemosakodni, mert nagyon
telik az idő. Szappan, körömkefe, körömtisztító, minden ujjat külön-külön,
öblítés, ne érj a csaphoz, könyökkel zárd el. Ez volt a menet. Utána
fertőtlenítő oldatos leöblítés egy olyan csap alatt, ami a legkisebb érintéstől
is billegni kezdett. Akkor pedig lehetett a bemosakodást elölről kezdeni. Professzor
úr is ott mosakodott be velünk.
Megkezdődött a műtét. Előtte még a nővér
ránk adta a hátul-kötős köpenyt, és a gumikesztyűket. Kezembe nyomták a
lapocot. Gyomor műtét volt, és mikor a hasfal megnyílt az asszisztáló
tanársegéd az én lapocomat is elhelyezte a megfelelő helyre. Ahol én álltam a
műtéti területből semmi nem látszott, de azért szorgalmasan meresztettem a
szemem és nyújtogattam a nyakam. Közben a tanársegéd úr pontosan beszámolt
minden mozdulatról, minden láthatóvá vált szervről, érről, kötegről. Professzor
úr pedig halkan kérte a műszereket, a műtősnő adogatta habozás nélkül. Sőt még
meg se szólalt a professzor már nyújtotta is a megfelelőt. Közben a csipesszel
fölemelt valamit én meg a kis buzgó megkérdeztem mi az? Mátyás Mátyás ránézett
a tanársegédre, és halvány mosollyal a szája szélén csak annyit szólt: ”mit
szoktunk mondani?” Várakozás teljes csend, pillanatra mindenki rám nézet, mire
a tanársegéd úr azt mondta: „a harmadik kéz tartja a lapocot és a száját!” Hamarosan
vége lett a műtétnek. A professzor úr megköszönte „a beteg türelmét és a szíves
asszisztenciát”. Miután a köpenyeket, kesztyűket levetettük, szólott a főnővér,
hogy a professzor úr vár a szobájában. Bementünk mindannyian, akik résztettünk
az operációban. Mátyás Mátyás kinyitott
egy üveg bort, megkínált, és még egyszer megköszönte együttműködésünket. Ő nem
ivott, csak koccintott. „Gyomorpanaszaim vannak” – magyarázta. Három hónap
múlva temettük…
Úgy látszik az írás útjai is
kiszámíthatatlanok. Humorral kezdtem, és temetéssel fejeztem be.
Írtam Püspökladányban 2007. Jégbontó havának
10-ik napján
Bige Szabolcs Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése