AZ EMBER GYEREKE

                                               

             

Kis ártatlan, tehetetlen , mindenben még oly esetlen…

Vajon, ki ez, ki lehetne? Hát az embernek gyereke.

Ha egy állatka születik, percek múlva talpra ugrik.

De az ember, az más fajta, ki van nagyon szolgáltatva.

Anyja pólyába takarja, dédelgeti, ringatgatja.

Emlőiből megeteti, szeretettel dalol neki.

Ám a kisded már jól tudja, szüleit hogy ugráltassa.

Nappal magát kialussza, s éjjel szemét le sem hunyja.

Van, hogy néha ordít, bömböl, idegeiden dörömböl.

Találgatod, mi a baja, talán most jön ki a foga…

Mégis, mikor rád mosolyog, eltűnik a fáradtságod.

Feléd nyújtja kis karjait, belead apait-anyait.

Ilyenkor a szülő nézi, csodálkozva,  Istent kérdi:

Hogy alkotott ily remeket, ilyen gyönyörű gyereket.

Az Istennek van egy titka : mélyen a szívünkbe írta

A szülői szeretetet, akármilyen is a gyerek.

Próbálod őt nevelgetni, de nem tudod nem szeretni.

Akár mit is kövessen el, megbocsátod százezerszer.

S évek telnek el, míg egyszer önálló lesz a kis ember.

És, amikor kamaszodik, egyre többet lázadozik:

“Hagyjatok már végre élni, engem nem ért meg itt senki!

Nem tudjátok, nem értitek, milyen a valódi élet!

Nem szeretek kisgyereket, pláne reszkető öreget!

A fiatal, az igazi, mást mondani mer valaki?”

És a szülő néz döbbenten : ez volna, kit felneveltem?

Pedig mindent neki adtam, sokszor erőm meghaladtan…

Hol rontottam, hol vétettem? Egyre csak az Istent kérdem.

És a válasz már meg is van: “Keresd csak a Szentírásban!”

Azt mondja az Atya neked, ha szereted a gyermeked,

Ne sajnáld a vesszőt tőle, így majd örömöd lesz benne.

De, ha egyre kényezteted, kötözheted sebeidet.

Ne engedd őt szabadjára, ez csak a kárára válna.

Mondjuk, mi megtettünk mindent, ne érhessen vádja minket.

Mégis a vád elénk kerül, ha élete nem sikerül.

Mit, és hogyan kellett volna, felnőtt gyermeked jól tudja.

Azt az egyet elfelejti, életet te adtál neki,

Járni is te tanítottad, kicsi kezét féltőn fogtad.

Te voltál, ki óvtad széltől, forróságban nap hevétől.

Lemondtál a falatodról, hogy gyermeked lakhasson jól.

Hány szülőnek fáj ma mélyen, hogy csalódik gyermekében.

Nem vár hálát, köszönetet, csak egy kevés szeretetet.

Életéből csak pár percet, neked szentelt kis figyelmet…

De ideje nincs rád soha, várja sok ezernyi dolga.

Egyszer talán ő is lassít, észre veszi, nem vagy már itt…

Érzékeli már hiányod, pótolná, mit elmulasztott.

Ám az idő olyan féle, vissza nem forog kereke.

Mit nem tettél, mikor kellett, ma megtenni már nem lehet.

És gyermeked akkor érzi, és talán már meg is érti,

Mi az, amit hiányoltál, tőle soha meg nem kaptál.

Mikor ő is idősebb lesz, nevel ő is gyerekeket,

Mintha  minden ismétlődne , ő kerül a te helyedbe.

Fiát, lányát ő sem érti, s nem ad választ neki senki.

Akkor érzi, mit jelentett a szomorú tekinteted.

És sajogva, fájón nézi, ahogy gyermeke ismétli

Amit ő mondott rég neked,hogy te semmit nem értesz meg…

Így megy ez a nagy körforgás, adja Isten, hogy legyen más!

Ha legalább főparancsát, azt az egyet megtartanánk…

A szívünkkel látnánk mindent, hűen követnénk az Istent.

A szeretet uralkodna, nem önzés a családokban.

Uram, kérlek, vésd szívünkbe szereteted mélyes-mélyre!

Akkor boldog lesz mindenki, öreget az ifjú érti.

S generációkon ível, hogy kell élni szeretettel,

Istenben vetett mély hittel, csakis így érdemes, hidd el!

.