A HÓEMBER HALÁLA

M. Laurens

A HÓEMBER HALÁLA
(Az elfeledettekért)

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba.
Hófehér álomként kezdte létét
hópihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja-nagyja
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe-krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó-világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
 foltokban látszanak a fűcsomók 
és a domb körül a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
 múlóban van hófehér világa,
 hol egykor álomként kezdte létét,
 hópihékből Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára, 
s cseppje lecsorog talpáig érve,
 sajgó hó-gerince halkan roppan,
 kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő, 
csendes a környék, nem járja senki,
 és a dombtető hó-szülte őrét
 lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
 friss tavaszi napsugárra várva,
 immár senkit sem érdekel többé
 egy elárvult Hóember halála.

Pest-Buda, 2013. február 26.  

"Minden felszín alatt mélységek rejtőznek!" (szerző)