Takács úr fejében cintányéros
dobszólót járt a sorozatgondolat kiirtó kísérlet.
Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt
lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal
egybetapasztott dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem
volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi
hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére.
Szokatlanul
üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy
cserép valahonnan a magasból, gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős
közepén vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka inszalag
tájékába.
Nem közönséges tetőfedőcserép, hanem színesre cicomázott,
jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott,
elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, mikor felmérte, hogy
semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan
megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Olyan három éves
korában tottyant utoljára bájos huppanással, az arcán fehér fogsora
mosolyával díszítve, mint most.
- Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét!
Gondolta
és már fel is pattant...volna, ám ehelyett akaratlanul, csendben
könyökére hullt és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két
szeme nyitva maradt és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló,
salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot. Bágyadt
megvilágításával is úgy érezte, kiégeti a szemét. Pedig milyen messze
állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent
szétvirító napétól.
- Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak!
Suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat.
- Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét.
Gondolta
és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta.
Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben
elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva
vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe és boldogan vette
tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme
csekélyke résen át, táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen
gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme
sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló -
oszlopszerű égimeszelők, kalapos felállású csoportját látta -, amint
két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt
becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva,
használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől.
Már
túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat
nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek -
a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép alkotók – fogják, elviszik és
használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán
elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra, valami más
jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak.
Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók.
Valahogy
végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden
világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit és felkönyökölt.
Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke
szöszmötölt.
- Jól beverte a
fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a
harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit
megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt,
hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!
- Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót?
A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott.
- Maga patkányfogókat árul, netán használja is azokat?
-
Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam
és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg,
egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és
elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt, a hálószobámban, az ágyam
alatt őriztem a mai napig.
- Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?
- Ugyan uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva?
- Csak voltak, szerte szét hever itt minden!
-
Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne
tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására
kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket,
annyi volt a patkányfogó fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy
éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó
üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól
vagyok.
- Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!
- Felállok!
- Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?
- Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből!
- Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.
És
a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett - a számára
természetes testhelyzetbe, összement - és beugrott az első
pinceablakon.
Takács úr
összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne
legyenek kicsomagolt becsomagoltak és még véletlenül se legyenek fogók
sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba,
majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját és indult tovább.
Akkor szedegessen nyugodtan!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs
"És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett - a számára természetes testhelyzetbe, összement - és beugrott az első pinceablakon."
VálaszTörlés-
Tanulság! Aki fal mellet jár, az csomagolja be a fejét , minimum egy óriási turbánba :) Egyszer én is bevertem a fejem, és azóta is így jártam. :)
/ Miklós /