A másikét is mondjuk

                                

                                1

Tudtam: a szeplőket ott, az orr tövében.

A furcsálkodva fürkésző tekintetet.

A nevetőráncok nélküli félmosolyt.

A csaknem nyílt várakozást – lássuk, mire

megy most? –, s tudtam (akkor még) a szeme színét

is, a visszavonulás pillanatában.

Tudtam, hiába próbáltam megtörténni.

Az okát viszont csak most tudom — nem voltam

eléggé kíváncsi a történetére.

                                2

Nyilván eszembe sem jutott, hogy létezhet

másik történet is. Hiszen akkor és ott

pont azok a szeplők történtek meg velem

az orra tövében, a nevetőráncok

nélküli félmosoly, a zavarba ejtő,

csaknem nyílt várakozás, a szeme színe

a visszavonulás pillanatában,  meg

az, hogy  nem voltam képes megtörténni.

                                3

Nem csupán idő, de távolság is kellett

hozzá, hogy aztán beszélni tudjak neki

a saját történetemről, ezzel  egyben

– ha csak áttételesen is –  rákérdezve

végre az övére. Nem ért meglepetés-

ként a leveleimre érkezett válasz.

Végleg lekéstem róla, hogy megtörténjen.

                                4

Egyikünk sem sejthette, hogy megtörténtünk

mégis, egymásnak is. Úgy váltunk szót róla,

mint akik évtizedekig készültek rá,

s meg sem lepődünk rajta, hogy közben a másik

történetét is mondjuk. És még mindig csak

ismerkedünk magunkkal. Történetünkkel,

amely még tart. Mióta bizonyossá

vált, jóformán másról se tudok beszélni.