Biri mama örömei

Biri mama örömei

Biri mama jól érezte magát. Rég óta élt egyedül már, nem is emlékszik, mikor maradt magára. De így  volt jó!

t

Reggelijét– tejeskávét mézes kenyérrel – maga készítette el. Régi darálóján, amit még az anyjától kapott, megőrölte a három kanál babkávét. Ínycsiklandozó illata megtöltötte érzékelő bimbóit, s a kívánság már a szájában csorgott. Aztán felfőzte frissen habzó tejet, amelyet a szomszédból hozott a kis kantáros fazékban. Finom, zsíros tej volt, szép sárga föl kerekedett a tetejére. Mire felfőtt a tej, készen gőzölgött a kis csuporban a feketekávé is. Aztán összeöntötte őket a fehér mázas csuporba, öt szem kockacukrot tett bele. Mindig ötöt. Az aranyló mézet akkurátusan körbe-körbe csöpögtette a kenyéren a közepétől haladva a széle fele. Ha le is folyt róla itt-ott, a tányéron nem veszett kárba. Gondosan felmártogatta onnan evés közben. Apró kortyokban, élvezettel illogatta a habosan illatozó kávét, a kenyeret gondosan apró kockákra vágva előbb beletette a kávéba, hadd puhuljon, Fogait az idő régen visszakérte tőle. De kedvét az evéstől nem vehette el, nevetett a magában.

Evés után megöblítette a csuprokat, tányért, kanalat, leseperte az abroszra került morzsákat. Mindig is szerette maga körül rendet. Nyolcvanegy évesen se hagyta el magát, lelassult ugyan, de ez nem zavarta őt, hova is sietne?

 Reggeli után kiment az udvarra, kiengedte három tyúkocskáját a pajtából. Kötényéből szórta nekik a finom szemeket, biztatgatta, hogy egyenek, közben leült a lépcsőre, azok meg követték, s a tenyeréből is szemelgettek.  A tyúkok nagyon különböztek egymástól, akár az emberek. A fehér volt a legkisebb, de a legpimaszabb, mindig elkapkodott a többiek elé szórt szemekből is. A kopasznyakú kényes kisasszonyként, rátartian viselkedett, sértett önérzettel karicsolt a fehér pimaszkodásaira.  Legkedvesebb a kendermagos volt, mintha mindig örült volna a világnak, s Biri vállára is felmászott. Bolondos volt, no, de szerette is őt a mama. Aztán érkezett Cirmos, a szomszédból. Simogatásért jött, két-háromszor átsétált Biri keze alatt felpúpozott háttal, majd odagombolyodott mellé, s elégedettsége jeléül nagy dorombolásba fogott.

A reggeli napfény felmelegítette fázós kis testét, a tyúkok karicsálása, s Cirmi dorombolása álomba szenderítették. Hátát nekitámasztotta a lépcső korlátjának, s elszunnyadt. Az erősödő napfényre felriadt,  behúzódott a házba. Ideje készülni , a lányánál ebédelt minden nap a falu másik részén, Felszegben. Odavitték volna neki az ebédet, de azt már nem. Ő még jól bírja magát, s legalább lát, hall valamit a faluban. Felvette magára a tiszta fejkendőt és kötényt szék támlájáról, az ajtó mögül előkotorászta a botot, és kiment az ajtón. De előbb a kis kertből kivágott két zsendülő kukoricakocsányt Bocinak. És elindult az úton. A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék volt. Mit mondanának, ha nyolcvanon túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is, ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata. A kis utcában a hosszú kerítés mögött élt Bubika, a fekete korcskutya. Biri ki nem állhatta ezt az állatot!  Ahogy betért az utcába fél szemmel ide-odasandított, nem jár-e valaki az úton, majd csak úgy véletlenül jó nagyot koppintott a deszkapalánkra. Rögtön ugrott Bubika, eszeveszetten ugatott , csaholt,futott a kerítésen belül előre, hátra, Biri mama pedig néhány lépés után ismét megpiszkálta a kerítésen a lyukat. S a dühös kutya úgy ugrált, mint a gumilabda, vicsorgott, hörgött. Biri mamát meg borzongató öröm járta át a kutya tehetetlen csaholására. Ki nem állhatta azt a kutyát.

 Lassan elért a lányáék kapujához. Itt meglapult, beleskelődött, merre vannak, s amikor úgy látta, már mindenki már bent van a házban, óvatosan besurrant az udvarra, s uzsgyi, a Bocihoz. Vitte neki a kocsányt. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mert kitalálták, hogy a Bocinak még nem lehet nyers kocsányt adni, felfúvódik tőle. Hogyisne, csak kitalálták,  hisz úgy szereti, dohogott magában, s máris a borjúnál termett. Az meg bámult rá nagy, nedves szemeivel, rózsaszín orrával bökdöste a kocsányt a Biri mama kezében, érdes nyelvével még az arcán is végignyalintott. Megsimogatta, megcirógatta Bocit, aztán előlopakodott a házba ebédelni. No, ugye, nem árt meg a kocsány a Bocinak, te nagyokos, kuncogott magában, de a szeme elkerülte a lánya tekintetét. Ilyenkor valamelyik unokája mindig kiment valamiért, furcsállta is, de nem szólt semmit. Észrevették volna az ő csalafintaságát?

 Finoman főzött a lánya–persze, mert tőle tanulta–, unszolták is gyakran, hogy jöjjön hozzájuk lakni, lenne külön szobája, nem kellene azt a nagy utat mindennap megtennie, nem lenne egyedül. Meg nem is szerencsés magában élnie ebben a korban. No hiszen, gondolta magában Biri mama, az ő nyugalmas, jó életét fel nem cserélné az ittenivel. Nem, nem, neki ott vannak a tyúkjai, ott van Cirmos.. Elidőzött egy- két órát, megosztották a falu dolgát, bóbiskolt egyet, aztán indult haza.

 Már jövögettek a mezőről az emberek haza, megálltak vele néhány szóra, s mire megkondult az esti harang, hazaért. Futottak szembe vele a tyúkocskái nagy karicsolással, ki tudja, mit mondhattak el neki. Megkapták a szokásos búzát, kukoricát, a friss vizet, s elültek a pajtába. Cirmos is átjött a cirógatásért, aztán át is ugrott a kerítésen.

 A domb mögött lebukó nap magával vitte meleg sugarait, a szél is lebegett már, mire Biri mama bement a házba. Nem vacsorázott már, csak egy almát hámozott meg, s reszelőn megaprózva, kis cukorral, fahéjjal meghintve bekanalazta. Aztán a szék támlájára került elsimítva a kötény, a kendő. Fáradtságot érzett,  sajgott a háta . Meleg vízbe áztatta lábait, oly jó esett neki, majd megágyazott, levette ruháit, és lefeküdt.

Néha imádkozásba kezdett, de soha nem ért a végére. Elnyomta az álom.