Írás, Olvasó nélkül

Ez az Írás most nem törődik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas, megnyerő és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az írás már eleget szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye azt őszintén és saját felelősségére, hálát érte pedig ne várjon!

     Írásnak lenni annyira nem jó, mint ahogyan nem jó lenni bármely más, az ember alkotta, önkifejezés céljára szolgáló eszköznek lenni sem. Annyi gúnyt, igazságtalanságot, irigységet és ostobaságot, mint én, még senki sem volt képes elviselni, főleg nem jobbára pihenés nélkül. Ajtómon állandóan kopogtat egy önkifejezésre vagy éppen önfeláldozásra vágyó, de végtére is többnyire hálátlan lélek, aki éppen a történelem elferdítésén, avagy annak netán pont megmentésén fáradozik, s ha nem ezen, akkor saját segélykiáltásának közreadásán, vagy mások elcsukló hangjának szócsöveként, profetikus jelleget öltve: üdvözítő prédikációin. De, mikor is kapok én voltaképpen őszinte hálát mindezért?

    Most elég! Elég lett abból, hogy vannak szerzők, s mint olyanok, gyakran a helyesírás szabályit nem, csak a helyes sírás patinás variánsait könnyezik betűkbe, kopott kavicsokból álló szó és mondatláncokra fűzve így eltékozolt sejtjeim! Vagy, ha gyöngysorról is beszélünk, az is csak hamisan tündököl az intellektus csalóka lámpafényénél, míg a szív sugara nem nyilall felé, leigázva a villanykörte fémszálait.

És elég lett abból is, hogy ha mégis minden ellenállásod ellenére testet öltöttél: mert értéket képviselsz, nem törődnek veled, vagy inkább leszel kritika tárgya, mint a kívánatos embereszmény betűkben, szentenciákban, sorokban alakot öltő, ünnepelt hírnöke, ha pedig éppen nem vagy érték, öncélra vagy az embereszmény megcsúfolására használnak.

     Rabja és igavonója vagy te az Olvasónak. Málhás szamárként cipeled hátadon érdektelenségének súlyát. A történelem intervallumában ugyan lábadat vetetted, mint „Írásbeliség”, de kialakulásodra is csak azért és onnantól lehetett igény és szükség, hogy elődödet, a szóbeliséget szenvtelen és önként eltemette az ember, mikor már mit kezdeni nem tudott vele, mert szelleme és tudata lejjebb süllyedt, de főleg mert a szerzők kiléte, individuumuk dicsfénye oly lényegessé vált.

Valaha jól megvoltunk egymás nélkül, Te és Én, kedves Olvasó! Nem hiányoztunk egymásnak. Aztán mondhatni, hogy egymásba szerettünk, de mint minden szerelem, ez is viharos, sokrétű és könnyűvérű kapcsolat volt, olyan, amit az őszinte lélek nem bír a végtelenségig állni s egy idő után csendesen hátrálni kezd belőle, majd egy nap végleg nem tekint felé vissza, ám mely mindig nyomot hagy, legalább az egyik félben. Most már csak te hiányzol nekem. Én neked nem! Készülsz felváltani valamivel, ahogy korábban a szóbeliséget velem, vagy már fel is váltottál. Ma már csak ritkán végzed el velem szemben korábban önmagad irányába természetes elvárásként támasztott kötelességed. Nem olvasol, s helyem átveszi életedben valami rendetlen.

     Ha már az írott formát nem keresed, mondhatnánk erre azt, hogy egyfajta módon visszatérsz a szóbeliséghez, s ez valamelyest vigasztalna is, hisz tudom, annak idején én voltam a titkos szerető, kibe menthetetlen belehabarodtál, s úgy igazságos, hogy visszatérj a megcsalatotthoz az én káromra. Ám ez cseppet sem igaz. A szóbeliség korának fontos jellemzője, hogy memorizál, megjegyez, tartalmat közöl. Ebből ma csak a közlési igény tetten érhető, ám nem a tartalmasé, a tartalommentes közlési igényé. A szóbeliséghez való visszatérést akkor fogadnám el, ha ez tudatszinted korábbi szintre való emelkedésével járna együtt.

     De ma napok alatt feledésbe merül egy élet, egy eszme, egy közös, egy hű, egy idea, egy hagyomány, egy kultúra stb. Az ember minden nappal többet felejt, és többet temet. Egész társadalmak és földrészek váltak főállásban temetkezési vállalatokká.

     Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a „bárki lehetsz” eszményt éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki. Engem a sarokba, egykedvű polcok sorába gyűrtél dísztárgynak, vagy könyvtárak mélyén őrzöl állandó felügyelet alatt, hogy saját teremtésedben ne zavarjalak, így nekem marad a morgás és a szeretlenek önmarcangolása.

     De csak csendben – hisz jobb ma az elővigyázatosság – meg kell vallanom valamit!

    Én szeretlek, s akkor is szolgálni foglak, ha te már egyáltalán nem szólsz hozzám Kedves Olvasó!