Tavaszra várva

A kinyilatkoztatás
kevés
ha fagy csipkéz rajtunk
s hamisan csikordul
szájból a szó
felfal sejtenként
s megvakít mint a hályog
fertőzött gondolatfoszlány
panelelem
-semmit nem old meg-
mik voltunk
kik vagyunk
mivé leszünk

A sors használhat
revolvert érvként hogy értsük
az okot okozatot
szükségszerűen
véletlenül
vagy érvet revolverként-
hogy többre sarkalljon
a hit és erő

Törvény nincs kőbe vésve

Minden mozgásban van
kívül és belül
nincs gát
mely útját állná tavaszunknak
a szívben
ha indulnunk kell

Új álmok jönnek
új ideálok
csak a test a régi összetörten is
őrzi a reményt
mint az elvetett mag
az életet
az ősi televényben

Bakos Erika - Álomgyár

Beteljesületlen álmok sorakoznak
soha nem volt és elfeledett vágyak,
vakrozsda lepi már rég, álmait a gyárnak.

*

- emlékszel -
Csak egy babát akartál,
mozgós szeműt,
szeme kék mint a tenger,
azt mondták...
Nincs!
Őt gyorsan felejtsd el.

*

- emlékszel -
Azután könyvet akartál,
olvasni Borsószem királylányt,
és gyermeki álmaidban keresni,
puha párnák alá rejtett szivárványt.
azt mondták...
Nincs!
Ne is gondolj rá.

*

- emlékszel -
Később tanulni akartál,
iskolába járni, úgy mint a gazdagok,
tanítónak, vagy akár orvosnak,
utat mutatva a fejlődő álmoknak.
azt mondták...
Nincs!
Menj "parasztnak".

*

- emlékszel -
Szeretni akartál,
ásó, kapa végül nagyharang volt a cél,
és te boldog voltál,
de álmaidat eltemette a szörnyű tél.
azt mondták...
Nincs!
Ő már többé nem él.

*

- emlékszel -
Álomgyárat akartál,
benne mozgó szemű babát,
királylányos vágyakat, majd jó iskolát.
Szerelmet és boldog életet,
azt mondták...
Élj!
Felejtsd el a régmúlt éveket.

Hagyaték

Rád hagyom golyóstollamat.
Gyöngyöző poharam. Borom.
Száz félbehagyott álmomat.
Az összes meg nem írt sorom.
A ferde sarkú félcipőm.
A turkálóban túrt ruhám.
A darabokra tört időm,
s hogy mindegy mi lesz azután.

Visszajátszás

Semper Fidelis

Mindörökké hűséges.

Édesapja a mama halála után eltökélte, hogy egy szem fiából becsületes tanárembert farag. Géza haladt is egy ideig az úton, amit a papa kijelölt. Kiváló érettségi bizonyítvány, átlagnál jobb matematikai képességek. Humán beállítottságú baráti köre, és apja féltő szeretete nem tudta pótolni az anyai gondoskodást. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy elkerülték a lányok. Géza gyakran elgondolkodott azon, hogy kortársaival ellentétben neki miért nincs barátnője. Sohasem magában kereste a hibát. Azt hitte elég az egy házibulin, ha fejből löki a Második Világháború összes csatáját és a tábornokok neveit. Nem volt elég! Ez az egy szerelme maradt: a háborús történelem. Emiatt választotta az egyetem helyett a Katonai főiskolát. Szerette harcosnak képzelni magát. Hogy mégse okozzon akkora csalódást apjának, így a pénzügyi szakot választotta. Az öreg tanár hamar megbékélt. Főleg amikor a parlament előtt avatták tisztté az egyenruhájában átkozottul jóképűnek látszó Géza fiát.

Csak akkor lett kissé bánatos, amikor a fiú állomáshelyének a keleti határszél gyűjtő laktanyáját jelölték ki, határőr lévén. Ment is minden, mint a karikacsapás. Épült a karrier, emelkedett a fizetés. Apu nyugdíjba ment és az egészsége is megromlott. Géza áthelyeztette magát a rendőrséghez, hogy a papa közelében lehessen. Itt is beindult a verkli.

Szépen haladt a ranglétrán, egyre jobb beosztása lett. Azon vette észre magát, hogy a papa néhány üveg söre mellé mostanában gyakran kerül egy-egy üveg vodka is a kosárba boltban, amit magának vásárolt. A stresszes munkával magyarázta az ivást. Később már nem csak néha ivott, hanem minden nap munka után. Találkozott egy régi beosztottjával még a határőr időkből. Elválaszthatatlan barátok lettek.

Géza hamarosan mindennapos vendég lett a fiatal párnál. István a barátja néha elkísérte a piás napokon, de ő sem tudta ilyenkor a lépést tartani vele. István és felesége Boglárka, megpróbálták a fiatal tisztet összehozni az asszony munkatársával. Az, hogy nem lett semmi a dologból, nem a lányon múlott.

- Néha részegen jön hozzánk! – mondta a kolléganő panaszosan Boglárkának. A két nő Istvánt kérte meg, hogy beszéljen a fiú fejével.

- Had szövegeljenek a csajok! – gondolta István és röhögve kért még egy kört a barátjának.

- Ha kell neki, akkor kelljen részegen is!

István csak első gyermeke születése után döbbent rá, hogy Géza alkoholbetegsége sokkal nagyobb, mint azt hitték volna. Előfordult, hogy a bambán bámuló Gézát úgy kellett kirakni a lakásból, amikor a gyereket fürdetni szerették volna. Boglárka elbeszélgetett férjével.

- Pisti, az oké, hogy a legjobb barátod, de ne csak a pia legyen. Vedd már észre, hogy neki már segítség kell, nem ivócimbora. Különben is itt a gyerek, itt nem fogtok részegeskedni.

István megértette az asszonyka érveit és kevesebb lett a találkozó a két barát között. Úgy tűnt Géza is összeszedi magát, és mintha kevesebbet ivott volna. Később kiderült, hogy ebben az időszakban fenyegette meg a főnöke, hogy elbocsátja, ha részegen megy be dolgozni. Udvarolni kezdett egy másik lánynak Istvánék utcájából, aki nem rég vált el. Géza a nő gyermekét rajongással szerette. Istvánnak néha bevallotta, hogy még mindig az elsőt szereti. Az utcabeli lány is észrevette, hogy Géza tiszta pillanatai csak kevés ideig tartanak, mert amikor elbúcsúzik tőlük akkor rendszerint a közeli presszóban fejezi be a napot.

Egy nyári napon Géza rémülten csengetett be Istvánékhoz.

- Apu meghalt! – kiáltotta és szinte barátja karjába omlott. István betámogatta a lakásba és leültette a megrendült fiút. Géza elmesélte, hogy hogyan talált rá apjára a szolgálat után és, hogy saját kollégái helyszínelték le az esetet. Boglárka most maga javasolta Istvánnak, hogy menjenek át a közeli presszóba egy kis szíverősítőre. Ez lett a vég kezdete. A barátságukénak. Ekkor fordult elő először a barátságuk alatt, hogy Géza István kérése ellenére, és a kocsmárosné rábeszélésére tajt részegen még a kocsmában maradt. Máskor mindig hallgatott Istvánra ilyenkor. Most a kocsmárosné szinte megverette Istvánt a törzsvendégekkel, amikor az erélyesen szólította fel Gézát az ivás abbahagyására. Nem tehetett mást, hazament a hadonászó öklök elől, otthagyva Gézát újdonsült „barátai” között. Másnap Géza felháborodva ment Istvánékhoz, hogy adják vissza az ellopott pénzt, mert tegnap négyszázezer forinttal indult hozzájuk. István és Boglárka értetlenül nézték a máskor szelíd, most tajtékzó embert. Géza felemlegette a kölcsönadott hatvanezer forintot is, amit a második gyerek születésekor kértek kölcsön.

István lement a presszóba, amikor Géza elment és kérdezősködni kezdett az előző estéről. Majdnem megint megverték. Az utcán egy régi haver megsúgta neki, hogy tegnap egy sör húszezer forintba került, amikor látták, hogy mennyi pénz van Gézánál.  Mivel Géza rendőr volt így a kollégái besegítettek István nyomozásába, és Géza elé tárták annak az estének a történetét. A pénz természetesen nem lett meg. Nem volt bizonyítható, hogy annyi volt nála. Ekkor Géza és István viszonya megromlott. Bár Boglárka és István még mentek néha takarítani Gézához, mert azt utálta a jóember, de a régi barátság már nem tért vissza.

Géza hamarosan egy házbéli nővel akadt össze aki örömmel csapott le a harmincévesen is szűz, ezáltal manipulálható emberre. Néha részegen elmentek Istvánékhoz fizetés előtt, és ordenáré hangon az utcán üvöltöttek azért a régi hatvanezer forintért, amit már rég visszaadtak Istvánék.

Rövid időn belül Gézát kirúgták a rendőrségről. Ekkor elkövette a következő taktikai hibát. Némi készpénz fejében elcserélte a nő lakását az övére. Az új lakása a fele volt a réginek, ráadásul a negyediken volt. Amikor az ármánylady elérte amit akart, hírtelen bepasizott és dobta a szerencsétlen nyomorultat. Ezután a helyi kis éjjel nappali boltba kezdett eljárni hősünk, ahol újra inni kezdett. Természetesen hitelbe. Az okos boltos fillérre írta Gézánk adóságát, és hamarosan az új lakás is a boltos tulajdona lett. Jószívűségből-e vagy számításból, de megengedte, hogy a város melletti kis kertben lakjon. Ezután még néhányszor találkozott Istvánnal, aki próbált közeledni az elvadult fiúhoz, de az a szégyen miatt, mindig merev maradt.

Régen nem volt szó már a kölcsönről vagy az állítólagosan ellopott pénzről, szégyellte magát. Géza mindig azt mondta, hogy annak tartozik hűséggel, aki enni ad neki. Mivel az állam már nem gondoskodott a beteg emberről, így a boltos volt neki a vezető, akinek hűséggel tartozott. Ezt tartotta szem előtt akkor is, amikor egy éjjel egy fosztogató csoport hatvan forintjáért és a zúgó kistévéjéért agyonverte a fiút, aki óvni akarta a kenyéradója tulajdonát.

Semper Fidelis. Mindörökké Hűséges…

Tota via, cheminum et viaria*

Bolond, beteg bánatosan
járom a Város minden szegletét.
Őrültként sikkantozva
kiáltozom a neved én,
és szénfekete éjjeleken
ide is, oda is felírom még.
Házfalakra, térpadokra, fákra,
neved egyensúlyozom
mérleghintákra.
Tota via, cheminum et viaria
végigkutattam már érted.
Kutogattam általutak rejtekét.
De túl nagy ez a Város,
túl sokfelé lehetsz.
Átok minden útelágazásra:
az ördög alkotta mindet,
vasvillájának csúf mására!
Villahegyén, jaj, hol lellek Téged én?
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város sok szegletét…

*minden utcát, teret és ösvényt – középkori franciás latin

Reményeink

Ne vedd el Uram a gyermekünket,
kit imáinkban magunkra formálunk
és hordjuk örömét terheiknek.
Szemünk fényéből vak éjbe tűnt el
hajnalt-ígérő vajúdó világunk.
Kioldott bombák közt hagytak minket...

Ne vedd el Uram, -csak értük kérném-
óvva a magot fagytól, aszálytól,
elvetve, míg van remény, teremjen
szirének csábító énekénél.
Ne vedd el Uram a szót a szánktól,
hogy a csendünk jajkiáltás legyen.

Vastag nyak

Az elnök, Bőr úr ébredés utáni kábulatában, épp igyekezetezett kikászálódni az ágyból. Még elevenek voltak az álomképei, amint az aznapi és a közeli jövőbeni tudományos előadásait gondolta végig, valamint az útvonalakat, ahol ezek majd lezajlanak. Ő a „Vastagnyak” tudományos egyesület elnöke volt. Szerintük, minden kétséget kizáróan a legmagasabb rendű emberi faj, gyakorlatilag az ember, a vastag nyakú faj. A vékony nyakúakat nem lehet embereknek tekinteni, csak emberszerűeknek. A vastag nyakúakra jellemző a vastag nyak mellett a széles kézfej tömzsi rövid újakkal. Tudományosan kimutatott, hogy ők messze felülmúlják intelligenciában a vékony nyakúakat, ám azok, ármány módon dominálják a világot, hiszen többen vannak számszerűen, bár teljesítményük jóval alacsonyabb, hiszen nem emberek valójában, mint az ideológia ezt egyértelműsíti, mégis minden kulcspozíciót ők töltenek be. Valószínűleg ennek tudható be, az is, hogy a világ minden igazi nagy elismerést, tudományos díjakat, beleértve a Nobel díjat is, ők zsebelik be. Az elnök tudományos társasága, a Vastagnyakúak Társasága, utcai rendezvényeken, tulajdonképpen előadásokon igyekszik felvilágosítani a hallgatóságot a „tényekről”. A hallgatóság, ritmikus:

 - Vastagnyak! Vastagnyak! Vastagnyak! – taps erdőbe borul időről-időre.

 Ezeket a tudományos felvilágosító gyűléseket gyakorta zavarják meg vékony nyakú hordák. Ezt a vastagnyakúak útmutató magyarázattal igyekeznek kiküszöbölni, elmagyarázva nekik, hogy az ő helyük nem itt van. A türelem magas fokát akkor érik leginkább el, amikor a hajthatatlan vékony nyakúak nem hajlandóak sem távozni, sem megszűnni, így fizikai erejüket nem kímélve, a saját karjaikban kísérik őket odébb. Az eszme fontos alapgondolata több megoldást kínált a vékony nyakúaktól való megszabadulásra, az igen radikálisaktól a nagyon mérsékeltekig. Ne feledjük, demokratikus, szabadon gondolkodó társaságról van szó, ahol a vélemények szabad áramlása teljesen nyilvánvaló. Bőr úr, az elnök a nagyon humánus, csöppet sem radikális megoldás támogatója, miszerint egy egész kontinenst, hatalmas területet ajánlana fel a vékony nyakúaknak, így mindenki élhetne békében, a vékony nyakú emberszerűek az Antarktiszon, a vastag nyakú emberek mindenhol máshol.

 A fürdőszobában, borotválkozás közben, már ébren, felsikított... Valamely megmagyarázhatatlan okból, éjszaka megvékonyodott a nyaka és meghosszabbodtak az ujjai. Az aznapi előadást feltűrt gallérral volt kénytelen megejteni. Pánikba esett! Úgy gondolta, most a vastag nyak megvédése így százszor fontosabb számára, mint eddig volt. Bizonyítani kell vastagnyakúságát, ha elnök akar maradni. Beszéd közben bizsergést érzett az arcában, mintha csak a tudományos előadás része lett volna, felnyúlt és érezte, hogy vibrál az arca, majd nem tudta miért, de a gallér végigvakarta a tarkóját. Egyszerűen megszűnt a nyaka!!! Megijedt. Hirtelen döntést hozott, máshogy ezt nem úszhatta meg. Elnök akart maradni, és hát az elvek, meg nem elvek, már nem érdekesek ilyenkor a saját szempontjából, kifelé annál inkább.

 - Vastag nyakúak, ide nézzetek! - leeresztette a gallérját. – Itt az igazi vastag nyak! A fej a vállon!

 Döbbent csend... Várt... Majd egyszerre kitört a:

 - Vas-tag-nyak! Vas-tag-nyak! Vas-tag-nyak! – ordítás a tömegből.

 Már biztos lehetett a sorsa felől. A tudomány nem ismer határokat, a vastagnyak felsőbbrendűségének hirdetésért következetesen, ezután is mindent meg fog tenni. Bőr úr feje már nem fájt.

Lakás, személyzettel

Mackó és Anikó a legjobb megoldást választották. Mikor utcára kerültek, eszük ágában sem volt parkokban dideregni, hogy aztán telente, de legalábbis egy napra köztéri jégszobor-kompozícióvá váljanak. Ezért a szigorúan titkos, még mindig lezárt, senki által nem lakott, korábbi objektum kerítését átlépve, elkezdtek válogatni.
    — Cicuskám, nekem az a háromemeletes pöttömke tetszik, a száz méter széles, önként nőtt dzsungel takarásában. Jól eldugott, messze a bejárattól. Igaz, a kinti világból semmit nem lehet látni majd, de tudod, örökké viszolyogtam a tömegtől.
    — Az a háromemeletes, ott jobbra, túl nagy. Nem is tetszik, mert mállik róla a vakolat. — jegyezte meg Anikó.
    — Mackóm, itt mindenről mállik-válik, kívül-belül a vakolat. De nézd csak — és rábökött egy, már széttört üvegű tűzoltó sürgősségi szekrényre — a fejsze felhasználásával annyi tüzelőnk lehet, amennyit akarunk. Fázni nem fogunk, sőt a hőguta fog kerülgetni telente. Gyere, nézzük meg azt a picurkát!
    Csapást vágtak maguknak a nyakig érő fűben. Már valaki járt előttük — vadon élő állat is lehetett, itt a város tőszomszédságában — és elérték a szebb időket élt, talán hajdani parancsnoksági épületet. Mackó belerúgott a falba.
    — Anyuskám, ez mind a hátralévő száz évünkre kitart. És recézett! Bordásfalnak is használható, a gyerekek is jól használhatják majd mászókának.
    Ekkor, épp a Lackóból Mackóba becéződött férfi előtt, kivágódott az alagsori betört ablak. Hátrahőkölés után felismerte őt.
    — Mélységes tiszteletem Mr. Georgeson, már nem is alkalmatlankodunk, egy pillanat és elhúzunk! Keresünk egy másik szigorúan titkosított, jól elfelejtett nyúlvermet.
    Georgeson, aki elvárta a Georgy megszólítást, keményet vicsorított, két foga is kirepült.
    — Ahogy akarja…
    Mr. Georgeson rázkódó zokogásba kezdett, ami átmenetileg, egy többszörösen összekötött légycsapó-kombináció, hátulról bevitt ütésétől megszűnt.
    — Prolizzatok be — mondta összeroppant zokogással —, mert engem nem szeret senki Janulámon kívül. Mikor először bemutatkozott, azt hittem játszik velem, és elkezdtem röhögni. Ugye, ja—nulla! Ő is lenullázott, gondoltam. Bőgni is kezdtem, mert úgy az igazi, majd fél óra múlva, mérkőzés közben felaprítottam Propogit, aki a konvencionális K1—be, valamilyen gittegyletből, mindenképpen be akarta emelni a logikai csavart. Az lehetetlen! Épp olyan, mintha egy csillagász, befogott szemmel bámulná a pöttyös, fekete eget éjjelente. Janulám értelmet adott életemnek!— Engedelmével, Mr. Georgeson…
    És Georgy elkezdett vinnyogva zokogni. Átölelt egy választott lakásán belüli vasdorongot, ami vele együtt remegett. Mígnem Janula, egy nulladik típusú légycsapással, esetünkben kubikos lapáttal, meg nem dorgálta.
    — Egem senki nem szeret. Mindenki fél tőlem, mert bár harminc mérkőzésben haraptam le az ellenfél fülét, vagy orrát — ez persze nem igaz, plasztikával mindegyiket helyre lehetett hozni —, de látom, maguk is rettegnek, pedig csak szomjazom a szeretetet, mint a kutyám ott a sarokban. — és rámutatott egy kerek, nagy gombszemű, aranyosan vigyorgó, plüss játékra — Ő a legkedvesebb barátom!
    Janula, a csapót és a lapátot egyszerre használta.
    — Janulámmal élek, aki az életem értelme! Nem szeretem a tömeget, de mégis olyan egyedül vagyok. Ha ő nem lenne, már lenulláztam volna magam.
    — Mondd Georgy, miért pont ide költöztél?
    — Elvonultunk a világtól, de egy jó szomszéd nagyon kellene, úgy látszik, te leszel az!
    Mackó elragadtatása, szétvert minden műszert.
    — Mekkora a lakásod Georgykám?
    — Másfél szoba, konyha.
    — Na, figyelj, a félszobát majd befalazom. Látom, így az ablakon keresztül is, hogy nincs fala. Akkor egyből két szobád lesz!
    — Á, nekem jó, különben is konditeremnek használom. A krumplit is ott hámozom és én vagyok Janula mosógépe is. Látod azt az öreg tölgyet?
    — Igen, egészen érdekes, még sosem láttam kéregtelen kopasz fát.
    — Egyszerűen lepüföltem róla. Fogd meg a kezem!
    Mackó lehajolt.
    — Szupi! – mondta, még nem a meggyőződés csúcsán.
    — Kerüljetek beljebb! Janulám drága!
    Janula, ilyen kedves szavakért mindig adott egy-két pofont, most is.
    — De kedves vagy! Ideadnád a nagykalapácsot?
    Janula, aki szláv volt, de nem meghatározható eredetű — csak úgy egyszerűen szláv —, mert soha nem beszélt, még Georgy kedvéért sem, odabökött a sarokba.
    — Jól van kedvesem, értem. Van kezem, veszem és csinálom.
    Kapta a nagykalapácsot, odadobta Mackónak, aki gyorsan sérvet kapott, de ügyesen álcázta.
    — Na kérlek szépen, simogatás helyett, most hederincs amekkorát bírsz vele a kezemre!
    — Georgy, biztos, hogy ezt akarod? — szepegte bátorságot mímelve, a sorsába lassan belenyugodni készülő Mackó, párja előtt.
    Georgy, bugyogó könnyek mögül, vinnyogva zokogta:
    — Kérlek, nagyon kérlek! — már, már rimánkodott.
    Ám legyen", gondolta és akkorát vágott rá, amekkorát bírt. A kalapács visszapattant…
    — Igazad lehet Georgykám, végül is minek befalazni azt a félszobát.
    — Nos, barátaim, hogy is hívnak titeket?
    — A feleségem Anikó, én László vagyok. Nevezhetsz Lacinak, vagy ahogyan ő szólít, Mackónak.
    — Ide költözzetek a földszint alatti lakásba, velünk szembe!
    — A harmadikra szerettem volna…
    Georgy megvonaglott, összevicsorította fogát. Néhány ismét kirepült, és könnyei áradata mögül nyöszörögte:
    — Kérlek! Kérlek, kérlek, kérlek! — úgy, mint a lányok — Ide költözzetek, szükségünk van…
    Janula dobbantott egyet, amitől a plafon majdnem Georgy fejére esett, de ő felnyúlt és visszatette a helyére.
    — Elsősorban nekem van elsőbbségem. Janula, én legkedvesebb Janulám, szükségem van emberekre, szükségem van egy szomszédra!
    — Oké Georgikám, de valamit valamiért. Mondtad, hogy te vagy a mosógép. — szólt Mackó.
    — Persze, szívesen kimosom a ti ruháitokat is. Ott kint felpörgetem magam és a centrifugánál sokkal gyorsabban megszárítok mindent.
    — Rendi, akkor a mosást megdumáltuk. A cipőket itt találod a bejárat előtt.
    — Köszönöm Mackó, nem fogsz csalatkozni, mindig adtam a puccra!
    — Takarítani tudsz?
    — Ragyogni fog a lakásotok, mint a mienk!
    "Ez nem túl meggyőző", gondolta Mackó, "de a semminél jobb".
    — És főzni tudsz-e?
    — Igen, kérlek szépen! Olasz, vagy francia recepteket, netán kínait használjak?
    — Nem, nekünk magyar specialitásokat főzz!
    Georgy megvonaglott, nem mert hangosan, csak testben rázkódva zokogni. Könnyei mögül vallotta be, hogy ehhez minimum egy fél nap szakácskönyv-tanulmányozás szükségeltetik. Még soha nem hallott olyanról, hogy magyar receptek…
    — Nem baj Georgykám, ebben az épületben minden van, a szakácskönyvet is megkeressük, és kívülről megtanulod az összes létező receptet! Holnaptól te főzöl, megértetted? Apropó, erről az objektumról valaki valamiért elfelejtette levenni a „Belépni tilos, szigorúan őrzött terület” - táblát, amit ezután sem fogunk levenni. Téged nem láthatnak, mert ahogyan én, úgy más is felismerhet, de a bevásárlást valakinek el kellene intézni. Nem gondolod Georgy?
    — Még nem tudom hogyan, de megoldom drága szomszéd úr, és csókolom a kedves feleséged kezét! Ugye tegezhetlek úgy, mint eddig? Janula kicsim, ők az új szomszédok. Bemutatom neked Mackót és Anikót!
    Mackó elfehéredett, joggal. A kézfogás után, épp olyan lett, mint akit kivégeztek. Anikó is kénytelen volt kezet nyújtani, de Janula kegyesen orcán cuppantotta.
    — Georgykám, itt szilencium van, amikor nem akarom észlelni, hogy léteztek… — Janula légycsapóiért nyúlt —, hogy létezel Georgy. Viszont, ha szükségem van bármire, ugorj!
    — Mindig erre vágytam! Erre a gyönyörű környezetre, és ilyen csodálatos barátokra, akikre fel lehet nézni.
    És Georgy csak zokog, zokog és zokog, azóta is.
    — Azt hiszem, jól választottunk, kicsim — súgta Mackó fülébe Anikó.

Az árulás ujjlenyomata – Hervay Gizelláért

Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán.

Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod.

Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint

kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett

kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek

hagyják az árulás ujjlenyomatát.

Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány

a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért

viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját.

Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak

a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed

a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését.

Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta

tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.

A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál

bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk

ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem

szembesíthetik rebarbara illatú szavaidat a besúgó

óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak

ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé

magad, hogy testeddel minket megvédj.

Dícsértessék

Már tegnap incselkedett a tél, de nem vettem komolyan. Pedig a hajnali szürkület furcsán, fehéren villódzott.
 Nagy pelyhek keringőztek a hópelyhek a levegőben, sziszegő szél muzsikált hozzá.
Álltam az ablakban, és gyermekkorom varázslatos csodavilága sejlett fel bennem.
- Esik a hó! - kiáltotta bennem a kislány és örült a lelkem.
Mesebeli táj tárult szemem elé. Lassan minden fehérre változott.
Olyan tiszta lett, olyan békés, olyan ártatlan....olyan mesebeli...olyan gyerekkorom béli.
Emlékképek tódultak fel bennem. Nagyanyám hósipkás háza, ahol mindig duruzsolt a tűz a sparheltben, mire felébredtem. Nem láttam, csak hallottam, mert akkora dunna volt a takaróm, hogy az orrom sem látszódott ki rajta. De a lerben sülő krumpli és az olajos káposzta semmihez nem hasonlítható illatát csak megéreztem!
Nyakig kifészkelődtem a nehéz dunna alól. Nagyanyám már éppen a mindennapos reggeli takarítást végezte. Először is kis köröcskéket rajzolva fellocsolta a földes helységet, majd kisöprögetett. Közben serényen rakta a tűzre az esti morzsolásból ottmaradt csutkákat, amik jó meleget árasztottak. A jégvirágok egyre inkább engedtek a meleg levegő olvasztó követelésének, és nagy bánatomra kezdtek cseppecskék formájában legördülni az ablaküvegen. Sírnak a virágok- mondtam.
Nagyapám  gumicsizmában, nagy kucsmában lép be, topog, szorgalmasan veri le magáról a frissen ráhullott havat.
- Dícsértessék!- szólalok meg vékonyka hangomon.
- Décsértessék! - pödri meg nagyapám a bajuszát. - No! Hogy aluttá lánka?
Meg sem várva a kötelező választ, hogy köszönöm jól, már mondja is:
- Oszt ideje vóna főkeeni má! Mingyá früstökölünk.
Kaptam magam gyorsan, kibújtam az ágyból, magamra az ubonyt, és irány a lavór. Nagyanyám már belekészítette a jó meleg vizet, a furcsa illatú háziszappannal megejtettem a reggeli cicamosdást.
Közben már az asztalra tette nagyapámnak a minden reggel kijáró kupica pálinkát, aminek felhajtása előtt megint elhangzott a „Décsértessék”, utána meg  kijárt az "Egésségére apjuk!" jókívánság, amire rekedt köhécselés volt  "köszönöm" helyett a válasz.
Asztalhoz ültünk.
-Édes Jézus légy vendégünk,
áldd meg, amit adtál nékünk.
Enélkül nem lehetett hozzáfogni az evéshez. Nagyanyám keresztet vetett a házilag sütött kenyérre és gyengéd mozdulattal megszegte azt. Volt az asztalon paprikás zsír, ebbe mártogattuk a finom, ropogós héjúra sült krumplit, és olajos káposztát ettünk hozzá. Kell ennél fenségesebb eledel? Most is érzem az ízét a számban.
  Ekkor a kávéfőző berregése visszaránt a jelenbe. Kiszédelgek a konyhába, és magamba döntök egy nagy adag kávét.... reggeli helyett....mert arról már rég leszoktam.
Pedig annak a régi früstöknek az illata még mindig itt lengedezik körülöttem.
Dícsértessék! - mondom a Zuramnak, aki furcsa szemeket mereszt rám.
Mit álmodtál? - kérdezi összeráncolt homlokkal, miközben ő is felhörpinti a nagy csésze kávét.
Egésségére apjuk! – mondom mosolyogva.

Bakos Erika - "Csúcsragadozók"

Lassan már a húsodból is lakmároznának,
mohó éhséggel figyelik megmaradt éned,
zsugorin mérik, mi juthat még vágyaiknak,
és éhesen nyalják fel utolsó csepp véred.

Nincs másod, csak pőre testeden a tisztesség,
sovány arccal, éhesen meleg ebédre vársz,
fagyos hideg ágyban alszik már az üdvösség,
lehajtott fejjel a jogtalanok között jársz.

Elvettek már szerelmet - életet és hazát,
multik és bankok hada szívja létezésed,
talán még várod azt a sohasem volt csodát,
de érzed: nincstelenül kell napjaid élned.

Fénylő tűzjelek

Kiürült a tér majd újra megtelt
csodálat taps átok és megvetés
övezte a mester keze nyomát
ahogy a Teremtőt a teremtés

Ő csak mosolygott fenn mozdulatlan
szellem-istenek álltak őrt neki
böjti szelek jöttek új kurzusok
törpék az óriást ledönteni

S fákra kergetett lepedőnyi éjben
visszafaragta magát a szobor
jegenye lett törzs árnyat-adó lomb
fénylő tűzjelek a horizonton

Hangulatfoszlányok

Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.

Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.

Az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság,
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás.

Csillagszálak

Az eget lestem, azt a félgömb sorsot,
a Holdat vitte, mint egy rózsafoltot,
nagy éjszaka volt, s megtörtént egészen,
hogy utam kezdetét is visszanézzem.

Az első fény, mi ködösen gomolygott,
az első levegő, mi fölsikoltott,
az első célszalag, amit letéptem,
és kiszabadítottam szívverésem.

Ma itt vagyok. Megint az égre nézek,
hogy értesse meg velem az egészet,
de mint az Isten, szakállába hallgat.

Ha nem futsz, vigyen akkor is a lépted,
rám nem íródott, nem íródik képlet,
a szeretet, amivel lépre csalnak.

*

Nem téblábolok, mint a szép ígéret,
ha lépek is, már lábnyomokba lépek,
nem vagyok szolga, nem tűrök hatalmat,
de látszódik a lelkem, ahogy ballag.

Az Isten majdnem darabokra tépett,
de közelembe engedte a szépet,
a verssoraim papírba takartak,
s én föláldoztam tíz ujjam a dalnak.

S ha néhanapján rossz igazat morgok,
nem hibáztatom kedvemért a sorsot,
csak azt az örök kisgyereket védem,

ki – anyám szerint – rögtön fölsikoltott,
míg fölfedezte hangjával a torkot,
s nagy levegőt vett első félelmében.

*

Még most is azt a kisgyereket élem,
nem leszek felnőtt sohasem egészen,
nagy tévedés csak, hogy mindent megoldok,
mint gyerekeim, elhagynak a dolgok.

Leírogatom ezerféleképpen,
mi minden nincs az ember életében,
s míg rám gubancolt köteleket oldok,
már megsuhint, hogy mit jelent a boldog.

Úgy rendeltetett, hogy az ember téved,
és két pont közé gyűri az egészet,
de az-az Öreg valamit takargat,

azt parancsolta végtelen egének,
hogy szakadjon ki kékjéből az ének,
és nem baj, ha a húrok belehalnak.

*

Ha dalt iramlok, híja van az észnek,
a papírlapon felhők legelésznek,
két betű épp egy kötőjelet altat,
s a fűre fáradt kisbetűk hasalnak.

A pillanatot lesem, ahogy épp egy
kis fűcsomó a széltől szerteszét megy,
a zöldek minden más színt betakarnak.
És nagy csönd lesz. A lélegzet is alhat.

Nos így van, mikor szinte beleélem,
hogy ott vagyok két fűszál közt a résen,
és hajlongásom jobbra-balra nyolc fok,

s míg kicsi magam lesem félig térden,
a végtelen kis csücskét épp elérem,
s nyolc klottgatyámból ott is egyet hordok.

*

Míg ezt mesélem, megpördül az érem,
majd megpihen az összezárt tenyéren,
ki tudja fej, vagy épp az írás volt jobb,
de tucatjától megnyílnak a boltok.

Már alig van, mit nem vehetsz meg pénzen,
csak csóró lelkem, csóró tisztességem
nem hagy a bankón semmiféle foltot.
Az ég egy felhőt lábnyomomhoz toldott.

Az univerzum csillagai késnek,
a végtelen is híján van az észnek,
a görbék megnyúlt egyenest akarnak,

de versbetűim, a kis csenevészek,
zöld utat adnak a kenyérpenésznek,
meg éhes szájat mindegyik karajnak.

*

S lezuhanok a Föld bolygóra kéken,
és meglelem a semmi delejében,
mit csillagszálas tarisznyámban hordok,
a tavaszt, amit ágból ágba ojtok.

Ha felhő nincs, csak csillag van az égen
az átiramló többmilliárd éven,
a késő nyári fényes csillagraj had,
úgy fénylik, mint az ágak közt a hajlat.

De szétesik, mi megjelent egésznek,
s úgy kötik össze mázasan a részek,
ahogy a mész ád gyolcskötést a falnak,

s már szüretelget lassan az enyészet,
az elültetett emberek beértek,
és valakik már termést kosaraznak.

A pillanat varázsa

Az utca teljesen kihalt volt. A sűrű hóesésben magányosan kapaszkodtak az égbe az utcai lámpák. A téren csak két alak gubbasztott dideregve egymás mellett.

- Istenem, de szép vagy - súgta az egyik, s vágyakozva sóhajtott.
- Ugyan, ne bolondozz már! - válaszolt a másik, de érződött a hangján, hogy jól esett a bók. Azért szemérmesen kicsit arrébb húzva zöld szoknyáját, folytatta: - Semmit nem változtam. Mindig ugyanezt a ruhát hordom.
- Az lehet, de most az esti fényben egészen más. Olyan meseszép, akár egy esküvői ruha.
- Na, most ezzel mire célozgatsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy - s itt kis szünetet tartott. Gondolkodott, hogy merje-e folytatni?  De erőt vett magán, s kicsit elcsukló hangon kérdezte: ..hogy érzel valamit irántam?
A másik közelebb hajolt.
- De igen. Jó veled.

- Pedig egész évben észre sem vettél.
Hiába  voltam  mindig itt melletted. Hozzád símúltam, cirógattalak, ha örömöd, ha bánatod volt. Összebújtunk, ha fújt, ha esett. Megosztottunk minden percet egymással. Együtt nőttünk fel, szenvedtük át a forró nyarat, az őszi  szeleket..Emlékszel? A  szél sokszor olyan bolondos frizurákat csinált nekem.
A szoknyám is úgy terült körém a nyári napfényben, bodrosan, fodrosan, ahogy te szereted. Mégis legtöbbször szó nélkül hagytad.
És most itt a tél. Most is csak egymásra számíthatunk. Nem óv bennünket fedél, nem melegít kályha, nem röpködnek köröttünk gyerekek.

- Lehet, de milyen csodás az éj! - szólt közbe a másik. - Nézd milyen szépen hull a hó! Mióta vágysz rá, hogy újra láthasd?! Tudom, mennyire szereted, amikor beburkolnak a lámpafényben csillogó pihék. Még Te mondtad, mind-mind olyan kis mesebeli angyalka. Csak azért szállnak le a földre, hogy mosolygós arcokat láthassanak. Van köztük soványka, ducika, fürge, lassú. De mind puha, tisztalelkű, és fehér. Van-e csodásabb érzés egy ilyen éjszaka, mint a puha hópihék érintése..?

A másik mozdulatlanul hallgatta, de legszívesebben odakiáltotta volna: Igen! Van!  Amikor te érintesz meg engem. De csak ennyit mondott:
- Valóban csodás.

A csend ebben a pillanatban közéjük fészkelte magát. A vibráló sárga fényben mindketten magányukba merültek.

Nem rezdült köröttük a világ sem. Mintha a hópihék is megálltak volna a levegőben.

- Még mindig haragszol? - törte meg a csendet kis hallgatás után, s a zöld szoknyás felé hajolt.
- Én? Miért is?
- Tudod. A minap, amikor kinevettelek...
- Ja! A kutyára gondolsz? Az nem esett jól. Nem elég, hogy megtisztelt,  még te humorosnak is találtad.
- Hát hogyne. Úgy emelte fel a lábát, mint egy kankutya. Pedig szuka volt - mondta, miközben a nevetéstől most is rázkódott mindene, s a frissen hullt hó még jobban beterítette a társát.
- Na látod! Most is kinevetsz.
- Mert olyan vicces volt. Különben is, mennyivel jobb, ha zsörtölődünk mindenen. Pedig olyan szép ez a pillanat. Te és én, és a mesebeli ruhád. Már csak meg kellene örökíteni, ahogy összebújunk, mint a szerelmes párok. Mert én szeretlek.

Végre! Kimondta - gondolta a zöld szoknyás.
- Én is - válaszolta, de lehet csak önmagának, és amennyire lehetett a másikhoz simult.

Ebben a pillanatban vakító fény villant. Egy idősödő férfi elégedetten nézett a fényképezőgépe kijelzőjére.
- Remek felvétel lett - állapította meg magában. Milyen szép ez a két tuja ebben a csodás hóesésben, ahogy összehajolnak az ágaik! Mint egy menyasszony és egy vőlegény. Magával ragadóak. Azt hiszem ez a pillanat varázsa..
Hm. Ez egész jó cím lesz.



Az írás  Demeter Judit: Az első hó című képéhez  ajánlva.

A Földgömb

az az elvesztett pillanat
az az egyetlen óra
ott álltam újra sóvárogva
csak néztem azt a gömböt
de mindhiába nem használt már a
szemmel verés tudománya
meg sem moccant talán a tengelye
túlságosan szorosan tartotta
fogva s könnyelmű léhaságnak vélte volna
ha hirtelen mozgásba lendül
hogy elvigyen az Óperencián is túlra
így hát maradt a kirakatban
időtlen mozdulatlanságba zárva
és jobb híján azt várja
mikor tűnik fel az üveg túloldalán
az ábrándos szemű lányka

Palackposta

Melyikőjük tartott inkább a másiktól?
Ki érzékenysége gyanította – már
a kezdetektől – vonzással elfedett
veszélyek túlságos kockázatát?
Az ösztön vagy az elme hárított-e
kapásból, idejekorán végleges
döntést provokálva? Ennyi év múltán
mikészteti újra feszegetni, ami
jó, ha résnyire nyílt — néhány óvatlan
pillanatra? Igaz, most nem tartja vissza
éretlenül sebezhető önérzet,
hogy pengét kristálykeményre szilárdult
felületen teszteljen, feltörni mégsem
lett nagyobb esélye. Aligha lehet
több megkésett felismerésnél, ami
megfejthető. Módjával izgatja csupán,
mennyi a maga sara a történet
olvasható textusából. Fontosabb,
hogy bizonyosságot szerezzen, volt-e
realitása más végkifejletnek.
Leginkább mégis az fúrja oldalát:
ki lesz majd bátor elsőként csempészni
indiszkrét kérdést a menetrend szerint
útjára bocsátott palackpostába?

Nem szabad

…nem szabad elaludni…
gyanús az átalvó
vállra-bukó fej
elernyedt izom
az altató-dalból
remegő sötét
s a vak is aki így lát
hófehér árnyakat
buja feketéket
s fenn az égen
szende püspöklilát
és gyanús a Nap
ahogy hajlik teste íve
és elnyúlik körben
üvegszilánkosra
az összetört fény

…és ébernek maradni
sem szabad…
-gyanús minden titok
amit nem láthatsz
ha hiszed hogy nem látsz
hát aludjál
hunyorog a felhő-ég is
homlokára kiül
most levegőzik a bűn
felfedi gyanútlan
gyermekarcát
s látod
hogy folyik át hangtalan
egészen a rész
könnyeinkként
az izzó magmáig
mint álmok völgyén
a holt tó

…tétlenek vagyunk mind…
ha aludni kell-ébrednénk
ha ébredni-aludnánk
s megtévesztettek…
azt hisszük hogy amit látunk
álom
s amit álmodunk
az a valóság

lelkemre festett freskó

nem velem voltál
bár lehettél volna,
nem templom ez
csak egy kápolna,
de csöndje épp úgy
imád ringatja,

nem orgona zsongó
dallama tart fogva,
a szél zajong kinn
és szemedben csillan
egyetlen szál gyertya
halvány kis fénye,
itt velem vagy,
lelkemre festett freskó,
Mária, talán Magdolna,
mindegy már

hangod
visszhangzó távolomban
          felsejlő harangszó

Ózonlyuk

Súlyos igéket hord a szél.

Már csak te, csontomban megakadt

bonckés. Alkonyok alvadt vére. Ölelésemmel

koszorúzott kőkereszt. Időzített csillag

szívemben ketyegsz. Lappangó részvét.

Elüszkösödött nap, a szenvedély szárazjege.

Vegytiszta remény. Minden égtáj között a legszebb,

Dél ikonnapkorongja. Soha megvalósuló

mágikus ígéret. Magammá ölellek.

Már csak én, idegen szélvészek nyelvén

álmodó rügy, kővé változott szabad

pillanat, behavazott élőkép a Teremtő

szobortemetőjében. Fantom nyár. Tárnasötétben

utánad tapogató éjszaka. Az adott szó

halhatatlansága. Átúszom érted a csönd Jeges-

tengerét. Mindig nevednél nyílik

föl a tócsa jéghártyás bibliája.

Isten bennünket figyel egy ózonlyukon.

Éjszaka

Az éjszaka barát. Sötétségével, csendjével, befogadó ölelésével, nyugalmával simít végig a napi tébolyult rohanásban agyonhasznált, neuronok által szétbombázott idegeimen. Megértő mosollyal fésülgeti a kócos gondolatokat, gyomlálja a szokásos ballépésekre ösztönző indulataimat, néha írásra inspirál, olykor meg rádöbbent semmi létemre.

Az éjszaka velem öregedett. Valaha csak egy tizenötös égőt fogyasztó ívbe hajló asztali lámpa világította meg az előttem lévő könyvet ahol barangoltam a világban. Zola-val Párizst jártam, Verne-vel égben és tengerek habjai alatt, Merle maga mellé rántott és rájöttem, hogy a férfiak bizony nem védettek. Moldova az Őrségben kalauzolt, József Attilával együtt szívtam a gyárak kéményéből ömlő füstöt. Radnótival figyeltem a méz aranyló csöppjét, s vele haltam a tarkólövés után. Bennem zsongott Verlaine sanzonja, vagy éppen Charles Baudelaire döglött kutyája szegődött mellém társul. Villon segge súlyát latolgattam, és magamhoz öleltem kövér Margót.

Az éjszaka megváltozott.

21+ nagy képernyő szemrontó világa uralkodik. Rám zúduló információ áradat temet maga alá. Íz nélküli falatok az agynak. Minden és semmi. Láthatatlan bilincs a kézen, beleragadva az egér, láthatatlan lánc a géppel szemben, nyakmerevítő póz, hogy egy betű se maradjon ki a figyelem el-elkószáló teréből. Levelek - megválaszolatlanul, msn egy-egy köszönésre. Semmit mondó mondatok vagy éppen hazugságok. Itt mindenki tökéletes, szép, okos, jó, tálentum - állítja magáról s mert hinni akarunk az őszinteségben hát elfogadjuk, holott tudjuk, hogy a hazugság világa milliárd bit-tel gyilkolja értelmünket s öli meg a még létező lelkünket. A racionalitás harcol az álmokkal, az álszemérem mutat erkölcsöt, közben szabadlábon barangol a pillanatot kihasználó hazug szerelem. Barátságok születnek anélkül, hogy bármit is tudnának egymás valódi életéről.

Szerelmek, nem egyszer szexben végződő unaloműző összeborulások kapnak lángra. Pár nap vagy hét után már egymást utálva megy a gyilkolás - szóban.

Szabadulni kellene.

Vissza a tizenötös égő halvány fényéhez. A csendhez mit csak a könyv lapozásának halk zizzenése tör meg amikor az írás magába fogad s velünk játszódik a történet, velünk múlik az idő.

Újra emberré kellene válni!

Csizmalehúzó

Alig használták – késő estelente

szigorodott csak ínba gyűrt kezekbe,

a gazda nyögött, vagy a fa szegélye,

de tátott torkát szitok nem kísérte,

a résébe présült a csizma sarka,

a másik láb a lejtőjét takarta,

s ha megszorult, rásúlyozták kimérve,

a szabad lábat ágas elejére,

majd nagy rándítás, egy szuszba tekerve,

s az izzadt láb a friss levegőt nyelte,

s míg örülgette sziszifuszi sorsát,

lágy sarokkal a priccs alá betolták,

még hallotta az elmozduló széket,

a többi zaj meg súgta az egészet,

hogy elernyed a nyűtt végtagok izma,

hogy kapca alól szippant már a csizma,

hogy két láb úgyis óriásnak látszik,

ha horpadt lavór tengerében ázik,

és csobbant vízben oldódik a munka,

s a szertartást a Jóisten se unja.

R e p ü l ő n

a nyolcadik napon nem volt mese...pakolni kellett....délben jött a panoráma busz és irány a kicsi sziget kicsi repülőtere...a rövid le és felszálló pályával....ahol nyári csúcsidőben mégis két-három percenként szálltak le-fel a hatalmas utasszállítók...charter járatokként.....de most már október volt és a mi bandánkért már csak egy fokker-50-est küldött az utazási iroda...és még így is maradt néhány ülőhely szabadon....a barátom a kellő mennyiségű Mirtus sörrel védekezve a repülés-iszonyától békésen aludt...én meg jobb híján egy regénybe mélyedtem bele.......
....Albánia tűhegyes öt-hat ezer méter magas sziklái fölött repülhettünk amikor a szokásos charter-menü felszolgálásra került....müa dobozos étel....egy sütemény...és választás szerint két decis bor...vagy egy sör...vagy egy üdítő....én a Szekszárdi kékfrankos mellett döntöttem....
....szép egyenletesen duruzsolt a gép....tiszta idő volt...ragyogó napsütés....apróbb légzsák bucskázásokat éreztem csak...szóval sima út volt.....
..amikor...
..amikor bizonyos apróbb "szükséget"...éreztem...és hát erős dohányosként úgy gondoltam, hogy a gép WC fülkéje éppen alkalmas lesz egy pár szippantásra.....úgy is lett.....persze a parányi helyiség is tele volt tiltó ragaszokkal..de hát ki figyel az ilyesmire.....addig..amíg nem tépett a fülembe egy sziréna hang.....
..meglepődtem és gyorsan a kagylóba dobtam a félig szívott cigit....és kiléptem az utastérbe....
...no akkor lepődtem meg igazán......mert "népes" küldöttség várt rám....egy utaskísérő...egy szép szőke fiatal nő....de a Malév egyenruhájában..../mint kiderült a gép kapitánya volt...egyetlen magyar női kapitányként/....valamint egy idősebb úr.../róla meg az derült ki, hogy a "kicsi sziget" magyar utazási rezidense/....és közölték velem ez bizony komoly cselekmény volt mert vészhelyzetet regisztrált a gép a belső füst miatt....kaptam az áldást....nagyon udvarias hangnemben...de a lényeg az volt, hogy minden úton akad egy bunkó aki ilyet tesz.....vöröslő képpel hallgattam a kioktatást....aztán meg mikor meguntam megkérdeztem:

- mi lesz a büntetés? Kiszállítanak a "végállomás" előtt, üljek ki a gép orrára és hesegessem a felhőket a gép elől, vagy térdepeljek a sarokba?

...az idősebb úr csak ennyit mondott: IMPERTINENCIA ........és sarkon fordult....az utaskísérő ment a dolgára...én meg leültem a helyemre.......megszabadulva a kínos szitutól......
amikor..
amikor a szőke kapitány mosolyogva ...útban a pilóta fülke felé....megállt mellettem...a karjával átkarolta a nyakam...az arcát a fejemhez szorította......kezdtem úgy érezni, hogy mégis csak stramm férfi vagyok...és nem tudnak a nők ellenállni a vonzásomnak....amikor halkan csak ennyit súgott a fülembe:

- nincs semmilyen büntetés...elég büntetés az neked, hogy ilyen hülye vagy......
..nevetett aztán....kiegyenesedett....és még annyit mondott, de azt már hangosan:

- további jó utat...a következő kijelölt dohányzási hely...Ferihegy...

legközelebb gyalog menjek?

Izzásban

Ketten ballagtak kézenfogva a mezőn, alakjukat élesre rajzolta az alacsonyan járó nap fénye.

  – Te tényleg tudsz tüzet gyújtani csak úgy, minden nélkül? – nézett Kenor a lányra.

  – Tudok hát – mondta Lángi nevetve – ránézek bármire, és már ég is. De csak jóra fordíthatom a képességemet – tette hozzá – mert különben pokolra jutok.

A fiú figyelte  a lány ajka körül bújkáló hamiskás mosolyt, aztán elkomorodott.

  – Mégis honnan tudod, hogy amikor ezt  teszed, az jó? – belenézett a smaragdzöld, opálosan csillogó szemekbe.

Most a leány komorult el.

  – Tudom, érted? Ezért születtem. Tudnom kell… – a távolba meredt – Akarod látni, mi történik?

Azzal választ sem várva átölelte a fiút, és már szálltak is egyre feljebb, suhanva a levegőben. Lángi vörös hajába bele-belekapott a szél, ahogy lebegve leereszkedtek egy hatalmas erdő szélében. Szénégetők dolgoztak ott a boksák tövében, hangya módjára hordták egybe a fahasábokat, hogy azután alágyújtva faszén alakuljon az öles rönkökből. Egyikük éppen igyekezett a gúla alakú rakás alatt lángot csiholni, de a vizes fa sehogyan sem akart meggyulladni.

Ekkor a lány szeméből vékony, hosszú sugár tört elő, egyenesen a görnyedő alak mellett be az előkészített máglya közepébe, amely sercegve vetett lángot, és füstölni kezdett. A szénégető mindebből semmit nem vett észre, örömmel intett társának, hogy sikerült tüzet gyújtania. Rövidesen eltűntek a gúlák mögötti kis házban.

  – Honnan van ez a képességed? – kérdezte, miközben átfogta Lángi derekát.

  – Nem tudom, azt hiszem így jöttem a világra. A nap gyermeke vagyok – miközben ezt mondta, hosszan nézett a reá tekintő barna szemekbe.

Egyszerre úgy látszott, mintha vörössé válnának az erdő fái, a mezők, az ég felhői, minden fenn és lenn.

  – Ez egy másfajta tűz… – suttogta a lány Kenor fülébe – Érzed?

És a perzselő, hullámzó forróság lassan izzó gyűrűt vont köréjük, amikor átölelték egymást, aztán a távolból egy halk dallam rigmusát hozta feléjük a szél:

Jelenj köztünk hő leánya,

izzó testünk lángod járja,

testünk parázs hőben, fényben,

szemed zöldes melegében.

***

2010. november 26. 23:17

Miért, mitől?

Az utcai lámpák hideg kékesfehér fénnyel világítanak, kora tavasztól tél elejéig.
Hideg fény ömlik az esőtől fénylő úttestre márciusban. Fehér szikrák, lobbanások, ívek, májusi estéken.
A júliusi hőség nem fordul hűvösbe, a lámpák éles fényében szinte izzadnak az utcák, terek. Kékes fény dereng a poros akácok levelei közt, augusztusi éjjeleken.
Földig érő házak málló vakolata folyik le a járdákra a késő októberi esőben, az Üllői úti kandeláberek dermedt fényében vigasztalan látvány a klinikák megfeketedett kerítése. Mély árkokat rágott rá az idő. Minden csorbult kő, megrogyott tető, dőlt kapualj és dicsőségesnek mondott dicstelen idők golyó ütötte sebhelyei együtt és külön vetnek megnyúlt árnyékot az utcai lámpák könyörtelen, rideg fényében. Ez a fény közönyös. Észre sem veszi, mennyire elhanyagolt ez a városrész, félrefordítja tekintetét a szegénységről.
Aztán leesik az első hó, és ugyanazok a ferde lámpák meleg, barátságos fénnyel árasztják el a szűk utcák megsüllyedt gyalogjáróit. Ez a fény elsimítja a falak foghíjait, mindent tisztának, újnak, kedvesnek mutat.
Miért? Mitől?

Miért, mitől és hogyan változik meg a lámpák fénye, ha esik a hó?
Állok az ablaknál, és bámulom szemközt a villamos remízt, a sárga kocsik tetején a vékonyka hóleplet. Odébb, a bezárt pályaudvar még mindig szép épületét. A máskor csúf tetőkön a friss fehérséget. Az úttestet, ahol még nincsenek keréknyomok.
Minden, minden meleg és aranysárga, kis időre mesevilággá változott a vén és nyomorúságos Józsefváros. Miért, mitől, hogyan változik meg a lámpák fénye és azzal együtt minden, ha leesik az első hó?
Állok az ablaknál, bámulom a fák kopár ágait, és Paszternák versét mormolom:

Mindent fehér hó leple fed,
szemet betöm, kinyom.
Egy árny, akár a részegek,
bolyong az udvaron

Nézem a kopár ágakon túl, a temetőben a sírbolt tetején a szobrot. Oroszlán, mellette angyal hatalmas szárnyakkal, bronzkeze fáklyát tart a magasba.
Mindenki siet odakint-
bizony higgyétek el:
valakinek valami bűnt
megint titkolni kell!

Állok az ablaknál, bámulok kifelé és figyelem, hogyan játszik velünk az Isten…

Hátrálva

Már a léptekkel bemért távolságot
rögzíti az agy merevlemezére.
El tudta hitetni, hetvenkedésből
merészkedett el odáig, ahonnan
csak visszafelé vezet járható út.

Szándékkal vonta fejére, amit be-
kaszírozott — ám mégsem térden, miként
mindentudó jósok epedve várták.
Mundérját védte, zümmögi a kórus,
látván, a fal nem adta a másikat.

Magában kell tartania a jó hírt
leesett állakról, mikor ráébredtek
végül, hogy túlnan sincs átjárás rajta.
Mostantól egyértelmű a feladat:
a status quót megtartva megkerülni.

Kamilla

A sárga pöttyre körített fehérek

be-belakták lágy szirmukkal a rétet,

a harsant zöld se birkózott a vággyal,

csak hempergett az áldás illatával,

egy folt elég volt – leste a gyerekszem,

hogy fehéredő rejteket keressen,

s mikor a szirom lágyan visszahajlott,

a jobb  kéz gyűjtve töltötte a markot,

csak szedtük-vettük, térden körbejárva,

míg beleszaporodtak a kosárba,

majd teregették, örömében hagyták,

nap szítta meg, sugarak szárogatták,

bekönnyedült egy vászonzsák ölébe,

s míg fölhevült a beleszáradt fénybe,

már tudta bajra-nyűgre hogyan fogják,

hogy lobbant vízbe mint oltsák a szomját,

s csak Isten látta mikor, milyen okból,

de gyógyított a sárga pöttyű doktor.

Írás, Olvasó nélkül

Ez az Írás most nem törődik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas, megnyerő és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az írás már eleget szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye azt őszintén és saját felelősségére, hálát érte pedig ne várjon!

Hamvasi életmű, de kinek? - Hamvas Béla és „A magyar Hüperion”

Hamvas kötethez jutni ma, a szerző halála után 43 évvel sem egyszerű. A könyvtárak, mintha rejtegetnék az életművet. Alkalomról-alkalomra a raktárból lehet kicsalni egy-egy példányt a sorozatból, de kétszer ugyanazt sosem. Az antikváriumok gyakran az új kiadványokéval megegyező áron, esetenként drágábban árulják a Hamvas köteteket. Az életmű eddig megjelent köteti közül mindegyik egyszerre, egy időben egyetlen könyvesboltban sosem kapható. A kiadó weboldalán keresztül egy-egy kötet megrendelhető azok számára, akik ennek árát képesek és hajlandók megfizetni. Másoknak marad az interneten hivatalos vagy nem hivatalos verzióban elérhető, elektronikus formában megtekinthető vagy letölthető kötetváltozatok valamelyikének, vagy azok részleteinek áttanulmányozása, ha ehhez van elég idejük, türelmük, kitartásuk. Ha ezen a problémán túljutunk, vagy egy pillanatra más irányba fordítjuk tekintetünket, egy újabb sarkalatos kérdéssel találjuk magunkat szembe: Kiknek és kikhez szól ma és általánosan a hamvasi életmű?

Megesett történet képzelt átirata

Nem dokumentumjellegű írás!

Elég rázós volt a hajóút. Bár sok mindenhez szokott emésztőrendszere, ennek ellenére nem csak szédült, de — szégyen ide, szégyen oda —, a tengeri betegség minden tünetét is produkálta.

A kiűzetés helye

-------------------------------------
-----------------------------------

Örökösen a csapdák vashidege:

akárha nem lenne más, tapintható.

Nyomulva közelítők érvényüket

vesztve oldódnak föl — fekete lyukban.

--------------------------------------------

Itt ment végbe. Muszáj látni a helyet,

hogy bizonyossággal visszataláljon.

Eggyé olvadva romolhatlanná

lesz integritása. Nekiszabadul.

Felsőfokon kiképzett

Éppen egy rutinszerű, bokszerek és - speciálisan, nem gumiból készült - gumibotokkal történő, móres kiosztásának előkészületei zajlottak Don Giuseppe főhadiszállásán, az illő szigorú protokoll betartásával. Minden őt körülvevő - valamiért az átlagnál vaskosabb - legény, szinte egyenruhának tűnő, csinos öltönyt viselt, bár tekintetükből feltűnően hiányoztak, a ruha viselőinek elméleti tartozékai, értelem és érzelem. Ezeket valahová, a semmin túliba radírozta róluk a vérfagyasztó nyugalom.

Dicsfény

Bíbor égalját fürkészem,

Naplemente!
Tengerkék a rózsaszínnel
Egybekelve.

Nempaparazzi kies szigetén

Mint kisiskolások feleltetés előtt, úgy feszengtek az emberei signore Adalberto előtt.

— Fiaim! Adriano összeszedi a fegyvereket, ez a parancs, aztán egy különös megbízatásnak kell eleget tennünk. Soha életemben nem olvastam, már harmadik elemista koromban signora Bella megutáltatta velem az olvasást, mikor volt olyan aljas, és három teljes versszakot kívülről megtaníttatott velünk. Meg is toroltam később, de ez most nem ide tartozik.