Urbán-Szabó Béla: Szárnyalás

Veled és általad
kerüljük az árnyakat,
veled és általad
növesztjük a szárnyakat.

Általad és veled
keresed a szemem,
keresem a szemed,
általad és veled
voltunk ketten
és lettünk egyek.

Veled és általad
kerülgetjük az álmokat,
veled és általad
éljük a vágyakat.      

ORDÍTVA

M. Laurens:

ORDÍTVA

Fájdalmaimmal nem terhellek,
pedig a némaság gyilkos gödör:
e nyomorult földön jó-páran élnek,
kiknek sorsa vidámság és gyönyör.
Boldogok, hogy fájdalmat nem találva,
sorsukat megáldotta a magas ég,
bezzeg Én: ordítva kiáltok átkot,
hogy élettel vertek meg: valaha rég!

A végzet tesz a nyomorultra!
Piszkálva minket, röhögve jár
és üdvödet szanaszét dúlja:
akár csak egyetlen hazád a tatár. 
Azért is...! Terheit sarokba dobva,
e száj üvöltve, átkozva perel,
e test görcseibe rángva izzik,
haragját teremtőjéhez küldve fel!

( Pest - Buda 2015. március 19-21.) 

KORSÁG

Az ember lassan semmit sem kér,
én már azon sem zúgolódom,
hogy nincs a forintunkban fillér,
s hogy kilyukadt fölül az ózon,

hogy gyepmesterként öl a sintér,
hogy galambtollakba fogódzom,
és megvárlak téged a liftnél
a csillagröptű felvonókon.

Ezért ölelem át a fákat
és őrzöm röptét a madárnak,
és ezért hálok vadvirággal,

így az se baj, ha meg-meglátnak,
mikor a napnak vetek ágyat,
és összebújok sugarával.

AGYMENÉSEIM (versciklus)

M. Laurens
.

AGYMENÉSEIM

(versciklus)

	AKÁR A DARAZSAK Mint bogarak a lámpa körül, zsongnak fejemben a szavak, néha egy-egy gondolatba ütköznek; s dühösek, akár a darazsak. ---- MUTYI Ki gondolná, hogy a varjú is dalos-madár, akár a pacsirta? E kiváltságot bizonyára önmagának (jó pénzért) kisírta. ----
KÉRDÉS & FELELET Minden kérdésben benne rejlik maga a válasz. Az ember sohasem kérdést, Csupán válaszokat választ.  ---- A PILLANAT Jön és átfut testeden. Az élet röpke pillanat: Születés, földi-lét, halál, Csak rögtönzés marad. ---- A CSIGA HAGYATÉKA Lassú, megfontolt nézésem magam után hátra hagyom, mert a házammal együtt elcipelni, irtó nehéz nagyon . ----
	CSAK EGY GONDOLAT… Csak egy gondolat rág engemet,  miért csuklom, ha valaki emleget?  Emlékezhetne például, akárki másra.  Vagy ruhát vihetne fel a padlásra! Mert lecsukja kék szemét a frász,  a tegnapi kefiren is aluszik a máz,  s maszlag városban mordul aki rág,  rá hagyom, mert-még fültövön vág! ---- A JÓ VERS A jó vers kellően hosszú, A jó vers kellően dallamos, A jó vers kellően rímes. Nem pedig mint ez: kelletlenül borzalmas és rémes ! ( Pest-Buda 2012-2014)

Csöndből kimentett

védtelen virágok

kezét fogom a kertben

holt tanyák

ablakszemhéját lezárom

s út-tudó szavakkal indulok

csöndből-kimentett Héthatáron

kapaszkodom cinegeröptébe

holdfény ezüst szálán

kötelet mászok

óriás templom e táj

a kerítéslécek

gyóntatószékrácsok

csak az igazat

fiam

hallom a fákat

kérgük alatt

csatangoló Apámat

dalol

hallom az Időt

mi lesz

ha egyszer

nem tudom már

mi ágbogas

mi egyszerű

árnyékom helyét

mintázza a fű

s egy félbemaradt

mozdulat alatt

nem növekszik

tetté az akarat

csak az igazat

dalol

amíg lehet

nem szégyellni

öklöt könnyeket

a sikolyt sem visszanyelni

és szikrákat üvöltve

gyújtogatva

lenni

öntözve minden gyökeret

(hallom a fákat

hallom kérgük alatt

csatangoló Apámat

dalol

HALLOM az IDŐT)

Hitem

 

Remegő szájjal egy imát mormolok,

várom, hogy Istenem küldjön most jelet,

oltárodra friss virágot hordozok,

s reszketek, vajh nyújtasz-e felém kezet?

Pokol szörnyeivel jönnek gonoszok,

árvaságomban megvéd a szeretet?

Vöröslő izmok közt egy arc mosolyog,

s minden dobbanásban ott a Te neved!

Gazdátlan vagyok kivert, kóbor kutya,

éhezem, szomjazom hitedben lenni,

Bibliád forgatom, soha nem unva.

Mit adtál nekem, nem tudom feledni,

kietlen tájon mindent felvet dudva.

Teremtőm, Nélküled nem vagyok senki!

Szemfényvesztés

Repültem angyalszárnyon ablakodba,

hogy takargassalak szívem álmával,

nevedet írtam fénylő csillagokba,

kötődésem sokszorozza százával.

Az éjben szörnyek jöttek acsarkodva,

kínzón játszva lelkem minden vágyával,

a  bizalom reszketve bújt sarokba,

viaskodva árulásnak árnyával.

Fáradt utakon csalódottság kísér,

remény alig szuszog kihalt tereken.

Közben csábosan táncot lejt sok szirén,

s megakad a tű a régi lemezen…

Mégis várom, hogy Nirvánába vigyél,

s magával sodorjon szédült szerelem.

Szent Márton útján

„aki felebarátját tiszteli az engem tisztel, aki engem tisztel az Atyát tiszteli”

Várkonyi Judit: Szent Márton útján

Gyermekkorú katona hajdanában,

fél köpennyel melegített egy koldust,

kereszténnyé vált méltó szolgaságban,

mert megtudta, nem más volt az, mint Jézus.

Betegeket ápolt az ispotályban,

szegényeket gyámolítva adott húst,

ruhaneműt, s élelmet éhes szájba,

tágra nyitott szíveket és nagykaput.

Térített, hirdette Isten igéjét,

alázattal szolgált a Teremtőnek,

útján tanítva mások tisztességét,

támaszt nyújtott betegnek, szenvedőnek.

A szeretet minden felettiségét,

léte példázza Embernek és Földnek.

Hitem azonosulni tud Szent Márton hitével. Isten és a szeretet, embertársaink iránt mindenek felett.

Közel jártam a csillagokhoz

Víztócsák fürdették az alkonyt,
s mint szétloccsant tintásüvegek
zöldje csillogtak az úttesten
a fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek végig.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába font vihart az este.

Meg-megdörrent haraggal az ég.
Lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
ostorozott a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, -hol szent az ünnep-
házakat, dőlt kerítéseket.

Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magammal Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint rám szakadt kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.

Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára,
ha déltájban leállt a kombájn.

Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.

Lentről arany-tallér volt a hold,
a fél tenyerembe belefért,
itt meg sárgányi óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor megmásztam fénykötelét
álmomban holdfogyatkozásnál.

Így érkeztem meg, öreg este.
Meg-megvillant, vajúdott az ég,
s mint, aki megfáradt csendre lelt
széthullt omló teste.
Apám dolgozott még, anyám várt,
törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.

Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.

Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam ott a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
pár forint. A megszerzett vagyon.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.

Tükörkép

mindig lenyűgöz az órások türelme
apró kuckójukban szemükön nagyítóval
olyanok mintha csillagászok
galaktikákkal bíbelődnének

az utcánkban lévő műhelyt bezárták
meghalt a mester de ha arra járok
még mindig hallom a beteg órák
aritmiás ketyegését
mert sétáim itatósa fölszívta a hangokat

nekem is van faliórám
mikor szellőztetek az üvegen
tükröződő mutatók visszafelé járnak
ám a ketyegés változatlan marad

…és a többi negyven év (5) - Falu a víz alatt

  Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd patakát hatalmas földgát zárja el. A gát mögött keletkezett a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

  Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

  Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári, valamint Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok.

  Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely kisnemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

  Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

  Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén szerepeltek a nyilvántartásban száznál többen, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

  A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

  Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

  Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház (recepta religió) kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás.

  Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános, Ráduly István  mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó székely, magyar eredetét a bözödújfalusiaknak.

  És most még az emlékük is a víz alatt. Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

  Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falu képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementóként állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

  Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

  Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

  Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

  Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák már ki vannak jelölve. Azt ki szabad vágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” - szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

  Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve -, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

  Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy kis sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

  És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat…

  Emlékezem.

  Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak egy lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

  …Mára már a templomtorony maradéka is beleveszett a tó vizébe…

Maga engem összezavar!

Bátai Tibor, Összezavar, kimerít (sikerült megúszni) című versére

Talán csak nem csodálkozik azon, hogy észrevettem? Maga már-már szkafanderben védekezik az eső ellen, holott sehol egy felhő. Az esernyő még csak-csak elmegy napernyőnek, de ilyen hosszú nyakat mint az öné, rendkívül veszélyes tekergetni. Látom, olyan határozatlan és félénk fajta, hogy legszívesebben lecsordogálna az első lefolyóba.  Unja magát, és most bámul az úttesten át. Igen, tökéletesen látja, abban a régről ottmaradt borbélyüzletnél még arasznyian hosszú pengével simítják az arcokat. Minő bambán néz és közben fülel! Azt képzeli, hogy megláthat, pedig legszívesebben beülne a saját zsebébe. Most már nem csavargatja a nyakát, olyan mereven néz az üres járdaszigeten, mintha önszoboravatásra készülne. Ne féljen, senki nem kap semmilyen fertőzést. A fodrász két finom kávékortyintás között, bárkit vagy bármit - egy luftballont is - sérülésmentesen borotvál meg, kétszáz kilométer/órás sebességre felgyorsulva. Bezzeg az ilyenek mint maga, egy kortyba nyelik le a kávét. Fütyül a törvényekre, mint a túloldalon a beretváló is. Nyikorognak a fogaskerekek a fejében, idehallom. Megpróbálja kibogozni a törvények honnan voltát. Nem, rosszul gondolja! A hatóságok meglehetősen keveset hoznak belőlük, még a legrondább sem az ő számlájukra írandó. Megjegyzem jól fizetik őket, hogy az ilyenek mint maga azt képzeljék... Mit is? Amit akarnak. Mondjuk, hogy fizetéskor ugyanannyit vesznek fel, mint ők. Na, nyúljon már oda a pad szélére! Két odakészített sütőtököt talál, dobja fel őket és fejeljen beléjük. Látom, még mindig nem mozdul. Hogy lesz az ilyenből tisztes tökkelütött? Már belebújt az esernyőjébe, mint Frédi mácskája - tudja a Flinstone-éknál -, de ne reménykedjen, nem jön erre locsolóautó sem. Az ég tisztább mint valaha, most mosták le róla a felhőket az ablaktisztítók. Másszon már ki sátor méretű leánybarnulás gátlójából! Összezavarodott és ez engem is egészen megzavar, idegesít. Itt állok maga mellett, de nem mer rám nézni. Elképesztő, végre megmozdult. Jaj, ne húzza rám azt az ernyőt, olyan leszek, mint egy lámpa búra! Nézze, magának sem könnyű az élete, de legalább odaát megborotválták az utolsó vendéget is. A tulaj csörömpölve ereszti le negyven évvel korábbi redőnyét. Muszáj volt magának ideállni, mi lesz, ha nem jön jármű? Azt hiszem, mind a ketten villamosra várunk... Na, bámulja tovább az eget, ha úgy akarja, legyen belőle csembaló! Itt hagyok a padon egy presszó kávét, meg egy kancsót. Öblögessen és húzza meg magát. Megyek, nekem most dolgom van, összegzést kell írnom a nagy havazásról és a maga fából faragott, fárasztó pupillamozgás hiányáról.

Látni a csöndet

A mennyből eső esik,
a pokol szúrja a talpam.
Tarló. Fehérednek
a klottgatyák. Mögöttem
kővé vált gerlék koppannak.
Dél van. Egy bokor kitakarja
a harangszót. Nincs ilyen,
tudom. Mégis kitakarja.
Látni a csöndet. Furcsa
pózban, a bokor ágbogában
fönnakadva. Mintha
szólni akarna. A kertek
virágmintás kötények.
A horizont mögül megint
Pistikéznek. Anya, te vagy?

Vetítő

tekercset váltok

elsüllyednek a hangok

apám tátog

megpróbálok

szájról olvasni

mutogat

nézem

anyám a kerítésen

egyensúlyozik

képtelenség

nagypapa bajsza alatt

műfog-sirálycsapat

nagymama palacsintákat

tereget

földőlt hintalóból

kigurul egy kisgyerek

három éves lehetek

gyertyák láng mozog

tanya kút komondorok

hirtelen gesztenyefák

fekete menet valaki lemard

karcos a film

nekifut

lelassul

szakad

illesztgetem ragasztom

néhány kocka elveszett

nem fogom megtudni soha