Pályaszélről

„Utcára nyílik a kocsmaajtó…” — hallotta álmában is, a tőle tíz méterre döngő lagzi éjjeli slágerét. Az alkoholszint abban a magasságban már nem segített új nótához senkit, de óbégatni kellett. Elszámolta magát, nem önként tért nyugovóra. Első és utolsó vőfélyszerepét pirkadat előtt rekesztette be. Nem készített felméréseket, és a kint harsogó, piros fejjel harsányan sört és bort követelők kidőlése előtt vonult vissza.

Forgott vele az egész ház, mint a vásári körhinták. Csak zokogást hallott a zenebona és — torokhangú ordibáláshoz inkább hasonló — éneklés közben. Látta, ahogy belülről felfűtött, dúlt érzelmekkel feszített fiatalok rohannak az örök hely felé. Jobb oldalon magát figyelte az álomringlispíl zenés víziójában. A végtisztelgők, lemaradva alig tudták tartani az iramot.

Világosodott. A hajnal túl hamar hasad nyaranta… Még a sötét kocsikerekek nyikorgását is hallotta a részeg zenebona nyekergésén át. Ugyanakkor lovak patkóinak dobogását elnyomó kiáltás, sikoly hallatszott valahonnan. Semmibe markolászva, keresgélve sem lett volna képes meghatározni, pontosan honnan.

Aztán feltápászkodott, és kiment. Már mindent szétbontottak, és nézte a nagy udvart. Janika, a lakodalom, az élesztős kanibor és a nyár közepén elsárgult falevelek lepte közelmúlt, örökre eltakarták barna homlokráncolását.

Most, az éjszaka "futballmeccséből" kiállítottan, hiába mászkál az udvaron, mégis külsős gyanánt nézi a százezer emlék betyáros pillanatát. Sem elszállt barátja, Jani, Janek, másként Janicsár, sem más nem tarthatta már azon a játéktéren. Énje mégis mágnescipőkkel tapadt a szélsebesen tűnő nyomokba.