A magyar konyha egyik alapvetésének tartják, pedig hát... Nem az! Délvidéki, bácskai, baranyai, szerb, horvát honfitársainktól vettük át az első világháborút követő hússzegény időkben. Olcsó volt, gyorsan elkészíthető és laktató. Ezért aztán gyorsan népszerűvé vált és ez a népszerűsége tart a mai napig is, tegyük hozzá: hála Istennek.
Ahány ház, annyi konyha, annyi lecsóvariáció, és mindenki a sajátjára esküszik. Erről még novella, később rádiójáték is született. Szerzője Simonffy András. 1976-ban íródott a mű, melyben három magyar Nobel-díjas kap össze azon, hogyan is készül az igazi lecsó, ráadásul a szenzációs Haumann-Dégi-Tímár-szereposztásban.
Már a hozzávalók aránya is jelentős vitákat képes generálni. Mert abban még teljesnek mondható az egyetértés, hogy a három elmaradhatatlan alkotóelem a paprika, a paradicsom és a vöröshagyma. Minden egyéb már hívság, elhagyható luxus. Bár valamiféle zsírnemű azért szükséges hozzá, meg természetesen só is. Ezt a zsírneműt legtöbben több-kevesebb füstölt szalonnából nyerik, mert magyar ember akkor is üresnek látja a hűtőszekrényt, ha dugig van minden földi jóval, de - nincs benne szalonna!
Újabb vérremenő vitákra ad okot annak eldöntése, hogy szükséges-e a lecsóba fokhagyma, pirospaprika. Arról már nem beszélve, hogy ki rizzsel, ki tojással kedveli, esetleg tarhonyával. Én ez utóbbit tudom elfogadni, a rizs már stílustörés, a tojás meg elvizesíti a mennyi étket. Szerintem.
Sokan kedvelik a csillagtökkel /vö: patisszon/, spárgatökkel, cukkinival készült lecsót is. Ettem tökös lecsót megtejfölözve, az is jó volt, csak bádogepe kell hozzá, vagy pár szem bilagit.
Annak eldöntése is kilátástalan, hogy füstölt kolbász illik-e a lecsóba, vagy virsli. Magam a kolbászpárt soraiba tartozom. Részben, mert nagyétkű vagyok és virslivel tapasztalataim szerint nem lehet jóllakni, részben pedig azért, mert jó virslit édes hazánkban utoljára valamikor a boszniai okkupáció idején lehetett vásárolni.
Egy dologban viszont teljes az egyetértés: a jó lecsó elengedhetetlen társa a jó kenyér. Anélkül az egész annyit ér - már elnézést -, mint kandisznón a csecs. Mert még akkor is ki kell törölni a tányért valamivel, ha a lecsó rizzsel vagy tarhonyával körítve kerül az asztalra. Tunkolni kell gátlástalanul, szemérmetlenül. Egyszerűen nem lehet másként. Aki ezt nem érzi és nem látja be, egyen franciakrémest!
Itt az ideje, hogy rátérjek most már az általam favorizált lecsó készítésének leírására. Kezdjük a hozzávalókkal, úgyismint:
- 1 kiló érett, sőt, pirosasra érett, vastaghúsú paprika,
- fél kiló érett paradicsom,
- ugyanannyi vöröshagyma, de ha több, hát el nem rontja az ételünket az sem.
Szükségünk lesz még 25 deka füstölt szalonnára, egy csapott evőkanál őrölt pirospaprikára és sóra. Mindezekhez jön még egy szép szál füstölt kolbász, só, és ha igény van rá - nálam van -, egy kisebb bogyiszlói paprika, ami az étel erejét adja majd.
Lássunk hát hozzá! A paprikát megszabadítom a szárától, és júliustól a csutkájától is. (Azért júliustól, mert a júniusi paprika magháza még annyira zsenge, hogy nyugodtan megfőzhető.) Ezután félbe, majd ujjnyi csíkokra metélem.
A hagymát először félbe, aztán vastag karikára szeletelem, a szalonnát nagyobb és egyforma méretű kockákra vágom. Marad még a paradicsom és a kolbász, de azzal ráérünk, fontosabb dolgunk van. Megfelelő méretű edényben tűzre tesszük a szalonnakockákat. Takaréklángon izzasztjuk, mert ha alápörkölünk erősen, akkor megég de a zsírját nem adja ki, arra pedig nagy szükségünk van.
Amikor a szalonnánk szép pirosra és ropogósra sült, a pörcöt kiszedjük és félretesszük, aztán erősítjük a lángot és ha a zsír kellőképp forró, rádobjuk a hagymát és sűrű kavargatás mellett aranyszínűre pirítjuk. Ne adjuk alább, mert a főtt hagyma íze nem épp kívánatos. Süssük inkább aranyosra. Most hintsük meg kevés sóval és mehet rá a paprika. Kevergetve sütjük - pároljuk, közben felkockázzuk a paradicsomot. Ha a paprikánk üvegesedni kezd, adjuk hozzá a paradicsomkockákat és kevergetve, nagy lángon pároljuk, hogy a levét kiadja. Ha szép leveses a lecsónk, utánasózzuk, elkeverjük benne a pirospaprikát és hozzá adjuk a félbe vágott bogyiszlóit. Lángot takarékra és fedőt rá. Amíg csendes rotyogással fődögél, veszünk két deci száraz, testes vörösbort. Megisszuk és egy szeletke kenyérrel falatozunk a langyos szalonnapörcből. Egészségünkre!
Most jött el az ideje a kolbász felkarikázásának! Egyetlen hibát tudunk csak elkövetni: ha papírvékonyságúra nyirbáljuk. Annak a kolbászkarikának haraphatónak - mi több: falatnyinak - kell lennie. Ha a fedő alá kukkantva a paprikacsíkok félpuhák, elkeverjük a lecsóban a kolbászkarikákat és visszatesszük a fedőt még öt percre. Ezalatt kenyeret szeletelünk, tányérokat veszünk elő, pálinkát töltünk magunknak és a vendégeknek. Öt perc elteltével az edény alatt kioltjuk a lángot, az ételből eltávolítjuk a két fél bogyiszlói paprikát és szólunk a társaságnak: asztalhoz!
Egymás egészségére kívánjuk a pálinkát, leültetjük a vendégeket és húzzuk még kicsit az időt. Aztán, amikor már a vasszeget is megennék, tálalunk. Se rizs, se tojás, se virsli vagy tarhonya, csak a lecsó, ahogy a Jóisten és én megteremtettük. Puha kenyérrel mártogatva, apró, jóízű falatokban. Végül a vendégek elmondják az asztali áldást:
"Aki ételt - italt adott,
mosogasson is el!"
Ilyenkor ne pillantsunk életünk párjára jelentőségteljesen, ha nem akarjuk egész este a csatarászását hallgatni. Tegyük félre a mosatlant és gondoskodjunk a vendégek szája íze szerint való innivalókról.
mosogasson is el!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése