„Ez a harc lesz…”/2

„Kicsi kocsi újra száguld”

Elérkezett a várva várt elbocsátás napja. Barátom már napok óta készült rá. Más ilyenkor körbejárja a beteg társait, mindenkihez szól egy jó szót. Megköszöni a nővéreknek a fáradozásukat, és persze az orvosoknak is legalább egy köszönömöt mond. Szóról szóra

majdnem minden így történt. Bemelegítésképpen először a takarítónőkkel veszett össze, aztán a betegtársakkal, de sorra kerültek a nővérek is. Majd az orvost megvádolta, hogy két centiméterrel többet vágott le belőle, mint kellett volna. Sikerült kiharcolnia azt, amit egészséges korában. Mindenki utálta. Tehát felgyógyult.

Hazavittük, és otthon folytatta a gyógyulást. Napról napra jobban lett. Már élénk társasági életet élt. Először a gyógytornászt kurvázta le, majd a műlábast jelentette fel.

Aztán megint hullámvölgybe került. Depressziós lett és életunt. Meg akart halni. Néha már azon kaptam, hogy kedves a feleségéhez. Ez már a vég, gondoltam, mert eddig, ha jókedvében volt, csak annyit tudott kedveskedni neki, hogy Zzzzsuzzzsa néni, te egy mafla tót vagy!

El voltam keseredve. Meg fog halni a barátom. Már csak félórákra kelt fel. Alig evett.

Egy nap aztán megelégeltem ezt az apátiát. Felmentem hozzájuk, kikaptam az ágyból, és betettem a rokikocsiba.

– Na, figyelj, Feri, lemegyünk a kocsmába az alkoholista haverjaidhoz.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

– Mert hogy lehetsz annyira paraszt, hogy nem búcsúzol el tőlük, mielőtt felborulsz?

Nagyon hiú ember volt, és ez megtette a magáét. Nem akarta, hogy sajnálják. Kihúzta magát, és megengedte, hogy felöltöztessük. Sőt a feljelentős lábát is magára követelte. Betettem a kocsiba, és levittem az utcára. Tavasz volt. Ragyogott minden. Láttam, hogy örül neki. Persze soha nem vallotta volna be. De ez most nem érdekelt. A trafikban vettem neki egy újságot. Sok hónapja nem látott ilyet. Olvasgatni kezdte, majd váratlanul azt mondta:

– Tamás! Vigyél egy kicsit körbe a környéken.

Nagyon megörültem, de nem mutattam.

-Figyú, Feri – mondtam –, mit képzelsz, én nem a Budapest by nightnál dolgozom, de egy sörért körbeviszlek.

A smucig beleegyezett. Csak ámultam-bámultam. Gyanakvóan ránéztem. Talán rosszul van? De nem. (Hál’ istennek.)

Már egy órája raliztam vele, amikor bekanyarodtunk a kedvenc kocsmájába, ahol harminc éve törzsvendég. A hideg tavaszi szél kicsípte az arcát, már szinte egészségesnek látszott.

Hatalmas ovációval fogadták egykori szesztestvérei. Már közelített is felénk az első családtag, kezében egy pohár sörrel.

– Ferikém, húzd le a felépülésedre – mondta az ember.

Ez a ritka helyek egyike, ahol még nem ismertek, így ideje volt bemutatkozom. Felálltam, kivettem az ember kezéből a sört, és megittam.

– Na, figyelj ide, jóember! Ha még egyszer alkoholt mersz hozni a Ferinek, kitépem a kezedet, és a hátadba szurkálom. És – néztem körbe – ez a többiekre is vonatkozik.

Morgolódást hallottam az asztalok felől, majd felállt a kocsma bajnoka. Odatántorgott hozzám. Egy kiló muslicát rám lehelve kérdezte:

– Miért, ki vagy te, apukám?

– Jól mondod, mostantól én vagyok az apukátok, és a rossz gyerekeket elfenekelem.

Azóta már hetek teltek el. Mikor van időm, elmegyek a barátomhoz, és letologatom a kedvenc gladiátorképzőjébe. Megiszunk egy-két sört. Ő a női változatot (alkoholmentes), én a fiúsabbat. Ha jókedvem van, akkor rálehelem a nikotinnal vegyes alkoholillatot. Pia, cigi együtt. Hadd élvezze ő is egy kicsit.

Már ritkábban találkozunk. Megáll most már a saját lábán is. Felépült, nincs szükség rám.

Hetente egyszer megkeresem. Bent ül a kocsmában, és osztogatja az észt. Leülök mellé, és elbeszélgetünk. Szinte teljesen jól van. Meghízott, kipofásodott, és ugyanolyan szemétláda, mint a betegség előtt volt. Kiállhatatlan, lehetetlen természetű vénember.

Ő az én barátom.

Mindig féltem, hogy egyszer csak visszaesik. Köztudott, hogy az alkoholista soha nem szokik le a piáról, csak egy időre abbahagyja.

Eljött a nyár. Rekkenő hőség borítja el a Margit körutat, és rettentő szomjúság borítja el az agyamat. Véletlenül (á, dehogy) a barátom kocsmája felé veszem az irányt. Körbe sem nézve a pulthoz lépek, és kérek egy pohár sört. Valami furcsa van a levegőben. A gyerekeim elcsendesülnek, csak kocsmai főhős köszön rám bátortalanul.

– Szia, apa!

Humora, az van, meg kell adni.

Megpillantom barátomat a sarokban, éppen a sörét igyekszik eldugdosni.

– Feri, a kurva nénikédet!

Elveszem a sört előle, és lecsapom a pultra, hogy ezerfelé fröccsen.

A pultos erélyesen rám szól.

– Itt, kérem, mindenki azt iszik a pénzéért, amit akar.

– Kussolj! – vetem oda barátságosan. – Nem látod, te barom, hogy levágták a lábát? Mit tippelsz, miért? Mert az ilyen hiénák, mint te, húsz forint jattért gyilkolásszák az embereket.

Bújik az ember a sörcsap mögé. Látja, hogy a legszívesebben kirángatnám onnan.

– Feri, kapd a hónod alá a mankóidat, és gyerünk!

– Hová megyünk? – kérdi megszeppenve

– Nem tudom – vakargatom a fejemet –, talán kiviszlek a villamossínre, és elfutok a mankóiddal. Minek neked évekig szenvedni megint, rendezzük el egyben, én meg majd kegyeletileg leülöm.

Megszeppenve követ. Felülünk a 6-os villamosra. Majd átszállunk az 59-esre. Valamit sejt már, és szólni akar. Nem hagyom.

Farkasréti temető, főbejárat, mondja a villamosrádió. Leszállunk.

– Iparkodj, ne maradozz le, itt téged már várnak! Próbafekvésre viszlek.

Megyünk vagy negyedórát, mikor megállok.

– Itt jó lesz? – kérdem.

– Mi lesz jó?

– Hamarosan ez lesz az állandó lakcímed. Ülj le ide – vezetem egy padhoz -, és szoktasd magad a látványhoz. Déli fekvésű sírhely, panoráma a mennyországra. Add ide a mobilodat! Neked nemsokára úgysem lesz térerőd.

Odaadja. A mankóit pedig elveszem, és köszönés nélkül elindulok kifelé.

– Barátom, itt hagysz?

– Nem vagyok a barátod – szólok vissza.

Eltűnök a szeme elől, majd a másik úton visszamegyek mögé. Közben felhívom a fiát.

– Gyere kocsival faterodért, a Farkasréti temetőbe.

– Mit csinál ott?

– Gondolom, a jövőjét tervezi – és elmesélem neki a történetet.

Tíz perc múlva ott a gyerek. Felkapja a cuccot, és hazaviszi.

Én meg hónom alá csapom a mankókat, és kiugrálok velük a temetőből.

Nekem sem árt egy kis gyakorlás, mert iszom és dohányzom is.

Most egy darabig mosolyszünet van. De persze mindig tudom, mi van vele.

A napokban csörög a telefonom. Ő az. Felveszem.

– Itt az Úr hangja – mondom.                                                                                                       

Jóízű nevetés a túlsó oldalról.

– De jó, hogy hívsz – folytatom -, éppen virágot akartam vinni a sírodra, mert most olcsó.

– Gyere a kocsmába, valamit akarok mondani. Hol vagy?

– Itt, az első asztalnál, te vaksi malac.

Átülök hozzá. Kezet fogunk.

– Nagy hírem van, Tamás, holnap jön meg az elektromos kocsim. Csak… – mondja szemlesütve – nem tudom használni, míg nincs akadálymentesítés a lépcsőn.

– Nagy hírem van, Feri, éppen most betonoztuk le a fiaddal, míg te itt pompáztál.

– Barátom! – mondja hálás tekintettel –, meghívhatlak egy pohár sörre?

– Nem vagyok a barátod! Mi ez az ömlengés? Barátom is, meg sör is? Rosszul vagy?

Másnap megérkezett álmai kocsija. Ügyes kis szerkezet. Akkus, és metálpiros. Tekintetével, kezével körbesimogatja. Örül neki.

– Na, menj egy kört buszos – biztatom. Felül rá, és pillanatok alatt eltűnik. Kinyílt előtte a világ.

Megharcoltunk érte.

Én érte, ő meg maga ellen.