Purzsás Attila: Hajléktalan

Dermesztően hideg délután volt. Hazafelé tartva bármerre néztem autómból, jegesen meredező faágakat láttam az út szélén. Cudar, amolyan nemszeretem idő volt.

A belváros rég mögöttem maradt, egy forgalmas külvárosi úton próbáltam haladni, de igazából ez csak araszolás volt. A kemény üzemanyag árak ellenére meglepően sok autó tolongott az úton. Megálltam a pirosra váltó lámpánál, és elmerengve ücsörögtem jól befűtött kocsimban. Jól esett a meleg ebben a barátságtalan időben. Ilyenkor még a kutyát sem verik ki az utcára. Gondolataim már otthon jártak, a meleg szobában, a finom vacsoráról, párom öleléséről álmodoztam.

Egyszer csak kiabálás zökkentett ki éber álmomból. Körbenéztem, honnan jöhetett az artikulátlan hang. Aztán a tükörbe nézve rájöttem. Mögöttem egy hatalmas, fekete autó terpeszkedett, szinte az egész sávot elfoglalva. Sofőrje, aki félig kilógva az ablakon üvöltözött, elég fura figura volt. Hogy is jellemezhetném? Talán elég csak annyi, hogy nem szívesen keverednék vele összetűzésbe.

Rövidesen megláttam oldalsó tükrömben az ordítozás szenvedő alanyát is, egy szerencsétlen, féllábú hajléktalant.

- Takarodjál innen, te szutyok! – üvöltötte a kopasz sofőr, nyáltól fröcsögő szájjal.

- Inkább mennél el dolgozni, mint hogy itt lejmolsz! Hozzá ne érjél az autómhoz, mert kitépem a kezedet is! – ordította nagyon szimpatikus stílusban.

A hajléktalan lehajtott fejjel, megszégyenülten bicegett tovább mankójával, és lassan odaért mellém.

            - Drága, Uram! Segítsen ki egy kis pénzzel, hajléktalan vagyok – mondta halkan.

Az előzmények hatására elhatároztam, adok neki egy kis aprót. Tényleg csak aprót, mert sajnos nagyja nekem se nagyon volt. Sikerült a kesztyűtartóban összekaparnom százegynéhány forintot, és odanyújtottam neki.

            - Tessék! Sajnos csak ennyit tudok adni, mert én sem állok valami jól. Vegyen belőle ennivalót – mondtam.

A csöves bánatos, könnyes szemeivel rám nézett, és remegő kezét felém nyújtva azt mondta:

            - Nézze, Uram! Mondhatnám azt, hogy ennivalóra fogom költeni, de őszintén megmondom, piát fogok venni, mert jobban fázom, mint amilyen éhes vagyok. Ha így is adja, köszönettel elfogadom, ha nem, akkor azt köszönöm, hogy egyáltalán szóba állt velem.

Döbbenten hallgattam szavait, és most már tisztelettel néztem rá. Beletettem koszos, remegő kezébe az aprót.

            - Tudja, mit? – mondtam fellelkesülve. Mivel ilyen őszinte volt, keresek még hozzá. Azzal kitúrtam zsebeimből még egy kis aprót, és azt is odaadtam az öregnek.

Persze, lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak az utcai élet vésett mély ráncokat az arcára, mindenesetre nagyon öregnek nézett ki.

Egy halovány mosoly, és egy nagy köszönöm kíséretében eltette a pénzt, majd bánatos hangon azt mondta:

            - Tudja, majd negyven évig dolgoztam egy helyen. Amikor beteg lettem, és levágták a lábam, már nem kellettem sehova. Azóta se munkám, se pénzem, még a lakásomat is elvesztettem. Drága párom is már az égbe költözött, úgyhogy se kutyám, se macskám.

Még szeretett volna mondani valamit, de hirtelen éktelen dudaszó szakította félbe diskurzusunkat. Ismét a mögöttem álló autóból jött az áldás, eltorzult hang formájában:

            - Induljál már, te köcsög, mert eltiporlak a roncsoddal együtt! – üvöltötte a szimpatikus fiatalember.

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe új barátommal, hogy észre sem vettem, közben a lámpa zöldre váltott. Gyorsan a gázra léptem, még odaintettem az öregnek, aki hálásan intett vissza. Távolodóban még hallottam, mikor azt mondja:

- Szerencse, hogy még vannak ilyen emberek, mint ön. De sajnos többen vannak olyanok, mint ő! – bökött a mögöttem induló kocsi felé megvetően.

A nagy batár szinte tolt maga előtt, olyan közel jött mögöttem, még sokáig dudálva, villogva.

Egy darabig még láttam a hajléktalant a tükörben, aki hosszasan integetett utánam, de aztán szép lassan beleolvadt az autók sokaságába.

Pár sarok után végre kikerült kedves kísérőm nagy terepjárójával. Mellettem elhaladva egy el nem téveszthető kézjellel fejezte ki irántam érzett szimpátiáját, majd nagy megkönnyebbülésemre végre eltűnt a messzeségben.

Mindez december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján történt.

Fura időket élünk…