Ráncaid

Ráncaid

hullám-vert arcvonások,

mélyen-ülő hab-fodrok, 

porcelán szépség, védjegy.

Megannyi színes korallzátony.

Tengeralatti világ. Megsimulnak

lombos partjai közt fáradt ujjaim.

Érzem, ahogy köré gyűlnek az évek

-imákba foglalt fohászok-

egymásba fogódzva némán,

hogy így őrizzelek meg.

Titkos kezek szabják át

fénylő pórusok alagútjait. 

Ismert a táj, szerpentin, útkanyar.

Lankák, emelkedők.

Megnyugtat, felkorbácsol,

mintha először bukkanna elém

éltető rajzolat szövevénye

egyre gazdagabban,

hogy általuk több legyek,

s védjem naponta rohanó időtől, 

viharok haragjától, mely egekig szökken,

visz, repít, s követ mint az árnyék.

Letépi rólam láncaim,

hogy végleg rabod legyek.

Ne félj,

együtt baj nem érhet.

Összezárt útitársak vagyunk

a hullámtalan narancs-öblökig,

hol Isten vár ránk,

-megcsendesedik a tenger-

s kisimulnak ráncaink.