Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.
Nem rég jött,
már megy is.
Ő is csak ígért
s elhagy, mint a többi.
Keresztre feszülnék
vele fájón még
egy kőtömbnyit.

Nekem a tavasz, a nyár
olyan, mintha
mindig ősz lenne.
Rám simulva
mellemre ül,
mint a márvány
s végzetük lennék.
Előttem lebeg vonzón
forró kecses testtel,
felkínálja magát
s én megbotlok
minden lépésnél.

Mégis várom
kóstolgatva mind
s eldobva, mint
félbeharapott almát
megőrzöm zamatos ízeit.
Tudom, kínlódva bár,
tovább kell vinnem
magamat és őket,
hol örök békém megteremtik.
kiegyezve konokul a sorssal
üldözöttként az üldözőket.
Fel a vesztőhelyig..