Egy simára koptatott sziklakövön ült a vándor, a
vízparton. A hullámok játékát figyelte, s a messzi látóhatárt. Ha jött a dagály
feljebb mászott, de nem hagyta el az őrhelyét. Egész álló napon ott ült, alig
néha mozdult el, csak inni ment el a közeli forrásig, utána pedig újból
elfoglalta a helyét a sziklán.
Nem csinált semmit, csak ült, csak várt tétlenül. Ezért
is nevezték Morosz* néven a halászok, akik soha nem üldögéltek tétlenül, hanem
reggeltől estig a tengert járták. A halakat, halrajokat keresték, húzták a hálókat,
csak naplementekor kötöttek ki a parton. Ahogy közeledtek, Morosz megmozdult,
felállt ültéből, feljebb mászott a szikláján, s úgy nézte a vízen mozgó
hajókat, csónakokat, a hazatérőket. Valamit, valakit várt, de az eddig nem
jelent meg a hullámzó tengeren. Mikor a hajok befutottak, megmozdult, s le is
ment a partra segíteni a kikötésnél, segíteni a hálok kivontatásánál, meg
mindenütt, ahol jól fog még egy kéz, különösen, ha bőséges a zsákmány. Közben
érdeklődött, mit láttak arra kint a nyílt vízen, találkoztak-e idegen hajókkal?
A halászok jó néven vették a segítséget, de hírekkel, nem sokkal szolgáltak.
Nem sokszor járt a tengernek ezen a részén idegen hajós.
Este a munka végeztével a tűz mellé hívták, s
megosztották vele frissen készült ételüket – a jó falatokat szíves szóval
kínálták, s ő ezt mesével hálálta meg. Elmondta, társával merre járt a
világban. A halászok fejcsóválva hallgatták, amikor arról beszélt, hogy távoli
országokban az emberek kövekből raknak hegyet halottaik tiszteletére, és hogy
ott a folyó iszapja táplálja az országot. Arról is mesélt, hogy Boreász messzi
országában a tó vize olyan kemény, mint a sziklakő, a földet fehér lepel
borítja, amiben semmi növény nem él meg, csak holmi satnya bokrok, és hogy az
emberek szelíd szarvasokat tartanak, azoknak isszák a tejét és eszik a húsát, s
még kerekek nélküli szekereiket is azok húzzák.
Persze, ezt a sok hazugságot nem hitték. Ellenben nagy
figyelemmel hallgatták, amikor a szárnyas kígyókról és az egyszemű óriásról
beszélt. Még meg is toldták saját történeteikkel, melyeket gyerekkorukban
hallottak az öregektől.
Morosz szeretett mesélni, szívesen emlegette társát,
akivel bekóboroltak számtalan vidéket, várost, és megismertek sok emberi nyomorúságot,
szenvedést. Ezt a társát várta itt a tengerparton, a sziklán ülve már jó ideje,
a halászok meg is szokták a jelenlétét.
- Nézd, a dologtalant! Ott ül most is a szikla tetején! –
mondogatták, ahogy látótávolságba került a part a hazatérők szeme előtt.
Amikor pedig látták, hogy hozzáértően segít a kikötésnél,
megbékéltek a jelenlétével, és bíztatták, legyen türelemmel, hátha a jobb idő
beköszöntével megérkezik a tajtékos tengeren a várva várt társ.
- Mondd el nekünk is, ki ez a te társad, merre jártál
vele és milyen kalandjaitok voltak? – kérték, miután elfogyasztották bőséges
vacsorájukat.
A vándor kapva kapott az alkalmon, s lelkesen kezdte
elbeszélni élményeit, melyek megestek vele, s társával.
- Ha azt mondom, hogy egy istennő a társam, nem hinnétek
el, de amint meglátjátok, igazat adtok nekem ebben. Igaz, hogy valóban isteni
származású, hiszen apját halála után az olimposziak maguk közzé fogadták, ott
van köztük a Hegyen. Hügieia neve ez isteni sarjnak, s Apollón papnője. Meglátva,
úgy hinnéd szelíd, ártatlan szűz, de ha ellenkeznek vele, vagy haragos,
villámokat szór a tekintete. Apollón nevében parancsol, intézkedik, és nem tűr
ellenkezést. Még a leghírhedtebb bazileuszok is meghunyászkodnak előtte. Együtt
járjuk a városokat a Gyógyító, a Fénylő nevében, és segítünk, ahol kell. Ahol
háború, vagy járvány pusztított, vagy valamilyen más katasztrófa sújtotta a
vidéket – tűzvész, árvíz, hegyomlás, sáskajárás. Amikor vándorolunk egyik
helyről a másikra, olyan, mint akármelyik fiatal szűz – barátságos, de
tartózkodó. Rám hagyja az utazás gondjait, bajait. Nem szól bele a szállás, a
pihenés, az evés dolgaiba.
- Meséld a tűzvészt! – biztatatták a halászok.
- Tudjátok, az isteni Hügieia legtöbbször az arkhón,
bazileusz, despota, vagy a nép hívja segítségül nagy baj esetén. Ez történt
most is – a város szabad polgárainak egy csoportja kereste fel, mikor a
szigeten épülő thermát látogatta. A hőforrások az istenek ajándéka, és azt nem
szabad veszni hagyni. Szentélyt építettek mellé és egy Aszklépiosz-szobrot
állítottak, hatalmát jelölő kígyós rúdjával együtt*. Megmondom nektek, hogy
éppen kígyók mutatták meg, hol keressék a forrást. Ott tekergőztek a meleg
iszapban. A papok a helyet kiásatták, s a gödör megtelt a beteg testnek enyhet adó
vízzel, az istenek ajándékával. Jöttek az építészek, a kőfaragók, és kirakták
faragott kövekkel a medencét. Apollón papjai irányították a munkát, de Hügieia
felügyelte, hogy minden a szertartások szerint történjen. A fürdők nem csak a
gyógyulást és a tisztálkodást szolgálták, hanem részei voltak az Apollón
kultusznak is. Senki sem léphetet a szentély területére, amíg meg nem mártózott
a szent forrás vizében. Egyik nap megjelent három férfi, három szabad polgár. A
szépen redőzött khitón volt egyetlen ruhadarabjuk, melyet díszes öv fogott
körbe. Látszott, hogy városukban megbecsült polgárok. Most azonban aggodalom
ült a szemükben és mozdulataik nyugtalanságról árulkodtak.
„Megsértettük valamelyik nagy istent, ki a széles egekben
lakozik, és tűz által pusztította el városunkat. Nagy nyomorúság szakadt ránk.
Apollón kegyeltje, isteni Hügieia segíts rajtunk!” – így könyörögtek.
Nem sokat készülődtünk, hanem már másnap útra keltünk a
küldöttekkel. Tíz pár evezős gálya repített a bíbor tengeren, s két nap alatt
megérkeztünk Mükoné város kikötőjébe. Siralmas látvány fogadott. A tűz
martaléka lett az egész város, alig maradtak ép falak, de azok is
használhatatlanok lettek. Csodálatos módon Apollón templomát elkerülte a
pusztulás. A város melletti halmon épült, s most is büszkén hirdette az isten
nagyságát. Az emberek azonban most nem hódoltak előtte, hanem keseregve
panaszolták veszteségeiket – volt, aki csak ült a földön, s nézett maga elé
némán, mások az üszkös romok közt turkáltak, keresgélve elpusztult értékeik
maradványát.
- Munkát kell adni az embereknek! Legyen dolguk!–
jelentette ki Hügieia, mikor Mürón, a türannosz eléje járult.
Mürón ellenkezni próbált, de az isteni Hügieia hirtelen
dühödt fúriává változott. Szemei lángot vetettek, egész lényéből áradt harag, s
a derekára, vállára tekeredő kígyó is kitátott szájjal sziszegett, miközben
félelmetesen öltögette villás nyelvét. A mosolygós, szende szűz messze tűnt!
- Mondtam, Apollón
szavával szólok! Ha ellenkeztek nyilaival döghalált zúdít rátok!
A türannosz megrettenve visszakozott, és biztosította az
isteni sarjat, hogy mindenben teljesíti az óhaját. Ezek után már akadály nélkül
haladt a város ujjá építése. Nem volt más lehetőség ujjá kellett építeniük. Az
elpusztult várostól kisé messzebb egy magaslati lapályon jelölték ki az helyét
az épülő polisznak. Nagy munka várt a város lakosaira, úgy a szolgákra, mint a
szabad polgárokra, s a katonákra. Mürón egy tíz katonából álló szakaszt rendelt
Hügieia rendelkezésére, hogy személyes védelmét biztosítsák, és szükség esetén
érvényt szerezzenek a parancsainak, ha valaki ellenkezne. Első parancsa az
volt, hogy minden ember menjen le az Aszóposz folyóhoz és gondosan tisztítson
le magáról minden szennyet, kormot, s ruháját is áztassa ki a folyó vizében.
Hügieia a tiszta testre és a tiszta vízre nagy gondot fordított. Ezért,
mindenek előtt az eljövendő város ivóvíz ellátását biztosíttatta. Kővályúval
hozatta le a hegyekből a tiszta vizet, és annyit, hogy mindenkinek elegendő
jusson. A házak építését csak ezután kezdhették meg. Egyenes, kövezett utcákat
építettek, középen vízlevezető árokkal, s minden házat köteleztek az előtte
levő utat és árkot tisztán, rendben tartani.
Végezve ezzel a
feladattal Hügieia elhatározta, megtanítja a papoknak a tudományát a
tisztaságról, rendről, mértékletes életről. Ehhez már nem volt szüksége Morosz
segítségére, aki eddig is szabad ember létére mindenben segítséget nyújtott az
isteni sarjnak, útra kelt, tudja meg, miképpen áll a templom és szentély
építése a szigeten. A therma építése folyt, mikor Hügieia Morosz társaságában
elindult Mükoné városába, mikor a küldöttek érte jöttek. A vándor odaérkezve szemügyre
vett mindent, mit láthatott, s készült ezt elmondani isteni társának. Ezért
időzött a tengerparton a halászok között, s figyelte a tajtékzó hullámokat,
mikor tűnik fel a sebes gálya Hügieia kígyós alakjával. Se az nem került azonban
a part közelébe, se hírmondó nem jelentkezett.
Már reményét vesztette Morosz, nem is várt hajót a
viharos szelek korbácsolta tenger felől. Olyan zivatarok törtek halászok
tanyájára, hogy napokig, hetekig nem merészkedhettek a vízre. Egyik nap
hajótöröttet vonszoltak ki a partra. Miután életre kelt, s megpihent, tudtul
adta, mit tud Hügieia sorsáról.
Vihar dúlta
tengeren táncolt a gálya a hullámtarajon,
Bátran állta a
vihart kígyós Hügieia isteni Aszklépiosz sarja.
Városok, nép
sokasága áldja nevét, kiragadta őket a járvány,
A döghalál, s más
pusztító gyötrelem karjaiból adva újra reményt.
Haragra gerjedt, ám
Hádész az elorzott lelkekért, s kérte ezért
Testvére, szigonyos
Poszeidón segítő hatalmát. Küldte is a vihart,
A tomboló
hullámhegyeket földrázó Poszeidón. Az örvénylő vizek mélye is megnyílt,
Elnyelve a gályát
őrült zúgás közepette. Rémes hang tört fel a mélyből:
„Hádész birodalma
vár, adj számot Hügieia tetteidről!”
- Saját szememmel láttam hullámsírba veszni Aszklépiosz
leányát – fejezte be elbeszélését a tengerből kimentett hajós.
- Így jár, aki a hatalmasokkal szembe száll! – jegyezte
meg egyik halász.
Morosz szomorúan nézett végig a háborgó tengeren, majd a
halászok vezetőjéhez fordult
- Maradok nálatok húzni a hálókat, kötözni a szakadtakat,
és evezni veletek hullámokon, ha az istenek másképp nem rendelik…
-.-
*Morosz (gr) – semmit tevő, tétlen
*A görög mitológia
úgy meséli el a szimbólum eredetét, hogy miközben Aszklépiosz a gyógyítás
művészetét tanulta Kheiróntól, az magyarázat közben felemelt egy botot, amelyre
egy kígyó volt rátekeredve.