Jákob

Akkora mocsok vesz körül,
s olyan széles az árok,
Jákob ölében isten ül,
s én lajtorjámra várok.

Nincs fogódzóm se, meg minek
lépdelnék fokról-fokra,
ha az utolsó léceket
még mindig Jákob fogja.

De állandóan visszadől,
hiába döntöm égnek,
segítsetek, hogy néha föl,
és ne csak visszanézzek.

Kihűl a tollam, döng a szív,
holt tücskök hegedülnek,
egy karcos akkord visszahív,
hogy főt hajtsak a bűnnek.

Akár is, máris, holnap is,
elérem az erődöt,
még akkor is, ha csak hamis
húrokon bíbelődök.

Cafatra vár a héja nép,
s alul támaszt a boglya,
alád búvok, te messzi ég
felhőiden laffogva.

No persze, nem szánom magam,
hát senki se ne szánjon,
és nem kérem, hogy ami van,
a végső fokra hágjon.

S e teng-leng bús fölismerés
mégiscsak megröhögtet,
a létra nagy, a fok kevés,
csak Jákob vélte többnek.