Van bajom bőven. Mindenki tudja, én meg azt tudom, hogy mindenkinek van. De az ember már ilyen. Saját bajait hajlamos mások gondjai fölé emelni és itt nem számít az empátia, elsikkad az együttérzés. Az én bajaim, az én problémáim, az én nehézségeim valahogy sokkal súlyosabbnak, keservesebbnek, gyilkosabbnak tűnnek.
Utálom, ha arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal. Nem tudom mások hogy élik meg ezt, gyanítom ugyanígy. Vagy csak én lennék ilyen gyáva? Gyávaság vagy gyengeség, ha inkább homokba dugom a fejem?
Én mindig hajlamos voltam rá. Talán, mert mindig sok bajom volt és nem hiányzott egy újabb, ezért igyekeztem róla nem venni tudomást. Mindennek ideje van, tehát az újabb problémát zárjuk fiókba és majd akkor vegyük elő, ha sorra kerül, addig foglalkozzunk az épp soron lévővel. Csakhogy az is egy bezárt fiókban lapult, ki tudja mennyi ideje. Így aztán az életem bezárt, elrejtett fiókok sokaságából áll és úgy gondolom, majd ha eljön az ideje kinyitom valamelyiket, és megoldom a benne lapuló bajt, nehézséget, problémát, nevezd aminek akarod.
És egyszer csak arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal, és akkor rájövök erre a fiók-dologra. Ráébredek, hogy már nincs is életem, csak fiókjaim vannak, és minden hátralévő időm is kevés ahhoz, hogy megoldjam a bajaimat. Ráadásul ez hazugság, mert nem most, a magammal való szembenézés - szembesülés pillanatában döbbenek rá a fiókokba zárt bajok létére, hiszen én tettem őket fiókokba, én zártam be azokat a fiókokat, szóval pontosan tudom mekkora a szar, meg azt is, hogy ez az egész fiókbazárósdi nem más, mint valami menekülésféle. Ez a rágódás meg nem egyéb, mint önigazolási kísérlet. Szánalmas próbálkozás, semmi több.
Nézzük már meg, hogyan keletkeznek a problémák! Adott egy megoldásra váró helyzet. Bedobozolom. Eltüntetem szem elől, most nem akarok vele foglalkozni, majd a maga idejében. Csakhogy minden mindennel összefügg: a félresöprésből – vö: fiók – újabb gondok adódnak. Ezek természetesen ismét fiókba kerülnek. Így szaporítottam a bajaimat és szaporítom őket még most is. És miután nem egyedül élek ezen a sártekén, akiket a probléma megoldása illetve nem-megoldása érint, időről időre felbukkannak, kérdéseket tesznek fel, válaszokat várnak, én pedig csúsztatok, mellébeszélek, füllentek, végül hazudok, mint a vízfolyás. Ebből a folyamatból, épp mert folyamat, megszámlálhatatlan új problémám keletkezik, ezeket újfent fiókokba rejtem, végül a napjaim másból se állnak csak hazudozásból és fiókok tologatásából. És elérkezik az a pillanat, amikor a szekrény megtelik. Nem fér bele több fiók. Csordultig van.
Feltámad bennem a vágy: elölről kezdeni! És itt a baj. Mert nem lehet elölről kezdeni. Nem lehet a megtelt szekrényt minden fiókjával és a fiókokba dugott gondokkal, bajokkal, hazugságokkal egyszerűen kivágni a francba és beállítani az életembe egy új, nagyobb és üres szekrényt. Azt hiszem most kell kimondanom az egyik valaha volt legnagyobb közhelyet; eljött az igazság pillanata.
Én mindig hajlamos voltam rá. Talán, mert mindig sok bajom volt és nem hiányzott egy újabb, ezért igyekeztem róla nem venni tudomást. Mindennek ideje van, tehát az újabb problémát zárjuk fiókba és majd akkor vegyük elő, ha sorra kerül, addig foglalkozzunk az épp soron lévővel. Csakhogy az is egy bezárt fiókban lapult, ki tudja mennyi ideje. Így aztán az életem bezárt, elrejtett fiókok sokaságából áll és úgy gondolom, majd ha eljön az ideje kinyitom valamelyiket, és megoldom a benne lapuló bajt, nehézséget, problémát, nevezd aminek akarod.
És egyszer csak arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal, és akkor rájövök erre a fiók-dologra. Ráébredek, hogy már nincs is életem, csak fiókjaim vannak, és minden hátralévő időm is kevés ahhoz, hogy megoldjam a bajaimat. Ráadásul ez hazugság, mert nem most, a magammal való szembenézés - szembesülés pillanatában döbbenek rá a fiókokba zárt bajok létére, hiszen én tettem őket fiókokba, én zártam be azokat a fiókokat, szóval pontosan tudom mekkora a szar, meg azt is, hogy ez az egész fiókbazárósdi nem más, mint valami menekülésféle. Ez a rágódás meg nem egyéb, mint önigazolási kísérlet. Szánalmas próbálkozás, semmi több.
Nézzük már meg, hogyan keletkeznek a problémák! Adott egy megoldásra váró helyzet. Bedobozolom. Eltüntetem szem elől, most nem akarok vele foglalkozni, majd a maga idejében. Csakhogy minden mindennel összefügg: a félresöprésből – vö: fiók – újabb gondok adódnak. Ezek természetesen ismét fiókba kerülnek. Így szaporítottam a bajaimat és szaporítom őket még most is. És miután nem egyedül élek ezen a sártekén, akiket a probléma megoldása illetve nem-megoldása érint, időről időre felbukkannak, kérdéseket tesznek fel, válaszokat várnak, én pedig csúsztatok, mellébeszélek, füllentek, végül hazudok, mint a vízfolyás. Ebből a folyamatból, épp mert folyamat, megszámlálhatatlan új problémám keletkezik, ezeket újfent fiókokba rejtem, végül a napjaim másból se állnak csak hazudozásból és fiókok tologatásából. És elérkezik az a pillanat, amikor a szekrény megtelik. Nem fér bele több fiók. Csordultig van.
Feltámad bennem a vágy: elölről kezdeni! És itt a baj. Mert nem lehet elölről kezdeni. Nem lehet a megtelt szekrényt minden fiókjával és a fiókokba dugott gondokkal, bajokkal, hazugságokkal egyszerűen kivágni a francba és beállítani az életembe egy új, nagyobb és üres szekrényt. Azt hiszem most kell kimondanom az egyik valaha volt legnagyobb közhelyet; eljött az igazság pillanata.
Szóval mi legyen? Tabula rasa? Azt meg hogy? Épp most írtam le, erre nincs lehetőség, ez itt kérem nem játékkonzol, ahol visszaléphetek a starthoz, ha elrontottam a pályát vagy elfogytak az életeket jelző szívek.
Miután hiszek az újraszületésben, nem olyan nehéz megtalálni a megoldást. Maradjunk a játékkonzolnál. Kikapcsolom a játékot egy időre, aztán elkezdem elölről. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni a halálból, és mire észbe kapok, már ott állok újra a pálya elején. Kényelmes, sőt, vonzó megoldási lehetőség. Én időlegesen kiszállok a játékból, mert elrontottam a pályát, mert elfogyott az életerőm, mert szembesültem a ténnyel: nem lehet tovább játszani a faszagyereket. Beszorítottam magam egy ablakok és ajtók nélküli szűk helyiségbe, összezártam magamat magammal és kevés itt a hely kettőnknek, nekem és magamnak. Ráadásul utálom azt a másikat. Undorodom tőle.
Mondom – kényelmes, vonzó lehetőség ez. Egy baj van vele. Azt a kurva szekrényt a fiókokkal, itt hagynám másoknak.
Miután hiszek az újraszületésben, nem olyan nehéz megtalálni a megoldást. Maradjunk a játékkonzolnál. Kikapcsolom a játékot egy időre, aztán elkezdem elölről. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni a halálból, és mire észbe kapok, már ott állok újra a pálya elején. Kényelmes, sőt, vonzó megoldási lehetőség. Én időlegesen kiszállok a játékból, mert elrontottam a pályát, mert elfogyott az életerőm, mert szembesültem a ténnyel: nem lehet tovább játszani a faszagyereket. Beszorítottam magam egy ablakok és ajtók nélküli szűk helyiségbe, összezártam magamat magammal és kevés itt a hely kettőnknek, nekem és magamnak. Ráadásul utálom azt a másikat. Undorodom tőle.
Mondom – kényelmes, vonzó lehetőség ez. Egy baj van vele. Azt a kurva szekrényt a fiókokkal, itt hagynám másoknak.
Azzal kezdtem, hogy van bajom bőven. Ezek a bajok azonban nem csak az én bajaim, mert sokakat érintenek. Kikényszerül belőlem: belerángattam másokat lehetetlen helyzetekbe, sokan bíztak bennem és én méltatlannak mutatkoztam erre a bizalomra, ígéreteket tettem és ők várnak arra, hogy beváltsam az ígéreteimet. Számítanak rám, mert nem tudják, hogy beraktam őket valamikor egy fiókba, mondván – majd később.
Rendben van, ezzel megvolnék, szembe néztem magammal. Rákényszerültem. Le is írtam itt röviden, amit gondolok. A baj az, hogy nem hiszek magamnak. Kiteregetem itt ezt az egész fiók-dolgot, de mi van, ha rossz pozőrként csak azért teszem mindezt, hogy megkönnyebbüljek? Mi van akkor, ha ez csak eszköz, ami segít, hogy ne kelljen odaállnom elétek egyenként, inkább megpróbálom letudni egyszerre, szokásom szerint újra az egyszerűbbnek tűnő utat választva?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése