Molnár Péter: Életképek

A falu büszkesége a házi serfőzde.

Az egykori, termelő szövetkezet által üzemeltetett tej-begyűjtő állomás épületét felújították, újra csempézték, aztán beállították az erjesztőkádakat, főzőüstöket és megindult a termelés. Az üvegek címkéjén ott áll a falu neve, meg hogy házi ser.

A gyártást irányító magas, őszes hajú férfi a kanizsai sörgyártól ment nyugdíjba, aztán itt megtalálta a számítását. Most épp a bejárat előtt áll, és az egyik gépkocsivezetővel ordít.

- A tetű egye meg a nyakadat Ferke! Nem megmondtam tegnap, hogy vigyél haza egy láda sört?

A fiatal sofőr szabadkozik:

- Dehát hazavittem, Karcsi bácsi!

- Igen, de nem tehozzád mondtam, hanem énhozzám, hogy a kórság vetné fel a hülye fejedet!

Az idős plébános a körzeti megbízotti iroda felé lépked, fekete reverendája nyakig gombolva, kezében hivatásának egyik kelléke. Kicsiny imakönyv. Szép fején hófehér a haj, arcán jámbor a mosoly. Köszöntik az emberek dícsértessékkel, jónapottal, kiki pártállása szerint. Ő mindenkinek kedvesen bólint, megmegáll, beszélget, mond pár szót ennek is, annak is. A pásztor, meg a nyája.

A rendőrségi épület elé érve magáll, megnézi magának a bejárati ajtót, kopogtat és belép.

A nagydarab, fekete bajszú törzsőrmester, látva, ki a látogató, felugrik, hellyel kínálja a tisztelendőt. Iszonyú zavarában dadogva kérdezi:

- Megkínálhatom egy kávéval, tisztelendő úr?

- Köszönöm, de üzleti ügyben járok.

A rendőr szava elakad, végül csak ennyit tud kinyögni:

- A maga üzlete, vagy az enyém?

Idős férfi tántorog végig a falu főutcáján, kerékpárt tol maga mellett. Illetve dehogyis. A bringa az öreg törzsével negyvenöt fokos szöget zár be, gazdája támaszkodik rá inkább, semmint tolja.

A kocsma előtt fiatal férfiak isszák a vacsora előtti korsó sörüket. Egyikük mosolyogva kacsint a többiekre, fejével a nagyon részeg öreg felé intve.

- Jó estét Imre bácsi. Mér nem ül fel inkább arra a biciklire?

- Nem lehet fiam, mer mostan sietek!

Az öreg Katus Ferenc a kerítés mellett fekszik, arccal az árok felé, a poros füvön. Felesége a kerítés túloldalán, a kertben. Nézi öntudatlan urát, aztán magasra emeli a kezében lévő öntözőkannát. Bő sugárban ömlik az áldás az öreg fejére.

Egy idő után feleszmél, nagynehezen felül, bamba arccal mered maga elé, majd kinyújtja kezét, és vizsgálódva figyeli száraz tenyerét. Végül megnyugodva bólint.

- Mán aszittem esik...

Reménysugár

Rácsos itt az ég is, pedig egy gyönyörű, tulipán virág színében hullámzó, naplementés egzotikumban, valahány gondtól kihullt hajszál visszanőtt korábban.

Megnyugtató és kellemes hely volt az, de ma már igazi börtön. Hiába csobogja fülét, zenei zöngéssel, három hegyről lezúduló vízesés, a kastélyegyüttes sem ad megnyugvást.

A tengeren és a fennsíkon elterülő, babafej formájú tavon sincs kedve motorcsónakozni, az úszást is megunta. Valamikor, kamaszkorában azt gondolta, egyetlen dolog van, amire soha nem lehet ráunni, a női idomok hangszerén játszás. Ma már, egyszerű unaloműző beszélgető társsá satnyult, mind a negyvenhárom

- húsz évre szerződtetett -, tulajdonában álló kéjleány. Reggelente, a nagy üres óceán, kétszáztizenhat hektárnyi foltocskájának tetejéről, mérgében elsüt minden irányba egy-egy tizennyolcadik századbeli mozsárágyút. Telefonálgat, rágja a körmeit, internetezik és a leszállópályán, minden nap érkező sajtót olvassa. Még jó, hogy kedvenc étterméből tudja beszerezni, egész személyzetének, a több mázsányi, napi friss étket. Különben úgy járna, mint az elszakállasodott, mocskos tizenkettő, abban a bizonyos - nyakat hurokból kihúzó - alkotásban.

Néha olvas, sosem tette korábban, és szenved kínkeservvel, mert ugyan bánatát a leges-legdrágább, dél franciaországi kedvenc borával kábítja, de rab lett. Egy piszkos, alávaló, fonnyadt sárga virágra emlékeztető  kopott miatt.

Amikor ezer, meg ezer dinamit tortát falazott fel, micisapkás betonerősítőknek, soha nem lett belőle baja, hiszen a körtefája is naponta többször teremte agyon magát pénzzel. Egy ilyen lesatnyult - csak azért, mert a kamerák rögzítették és pár ezer megvásárolhatatlan személy is jelen volt - elgáncsoskodta az életét! Érthetetlen, hogy egy sima mesterlövést, az ő pozíciójában, hogy lehet tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel jutalmazni…

Sok felfújt jelentkező közül – azért, mert másra alkalmatlanok voltak -, megvásárolta a leggördülékenyebbet, a többit ad acta tette, további gáncsoskodást kerülendő. De így is, csak néha-néha tudja elhagyni ezt a morzsányi területet.

Bár mindenkit jól megfizetett, mégis azt ajánlották, ha  nem akar bevonulni egy, még ennél a szörnyű, fél országnyi szigetecskénél is kisebb, elképzelni is lehetetlen helyre, jobb, ha felhagy a vándorlással.

Rendesen megfizeti a helyettest, dupla porciót kap mindenből és népes családjának is vett egy két szobás panellakást. Kis trükkel - húsz év után úgyis automatikusan kiengedik -, már otthonának is érezheti. Ezt persze igyekszik majd meggátolni, nehogy véletlenül beszélőkéje támadjon.

- Hagyjuk a játékokat másra, döngicséljünk saját bajainkról - gondolta és kínlódta tovább, láncra fogott életét. Tizenkét telefonja közül, éppen a börtönigazgatós forró drót csörrent, fel is emelte.

- Mondja rácskirály, miért zavar?

- Alázattal jelentem, méltóságos Eredeti, kisebb gondok akadtak a dublőrrel. Kevesli a ráfordítottakat és sokallja a húsz esztendőt.

- Figyelj ide rácslakó, láttál már menekülő egeret? Olyan sebességgel oldd meg, különben a havi tízszeres fizetésed, itt örökre megszűnik. Mit tudom én jól büntesd meg, ha ez nem vezet célra, jutalmazd meg egy vadiúj egyenruhával. De mi a hőzöngésének az oka?

- Alázatosan jelentem, a fizetést megjegyeztem, a megoldás folyamatban. A feleségét hiányolja és a gyerekeit.

- Tessék? Micsodákat? Vettem nekik egy hatalmas harmincnyolc négyzetméteres nagyonlakást!

- Alázatosan jelentem, sokallják a rezsiköltséget, nem tudják fizetni. Azt mondják nincs elég kereső…

- Ide figyelj, azt hiszem meg van a megoldás. Fizesd ki a rezsiköltséget és tegyetek mindent átalány díjra, költöztesd be őket egy nagyobbacska cellába. Jelezd, ha a megoldást megfelelő sugárzóan fogadja, mert van egy másik lehetőség. Kimenőzd ahányszor csak lehet, de akkor nem jár a rezsiköltség! Azért verébnek engem se nézzen! Kérd meg Nagyfejet, másfelől Füles Kisszeműt, intézzék, hogy havi negyven milliárd, fejenként legyen rendesen szépen átutalva. Majdnem arra kértelek, elég-e ez nekik, de még elpofátlanodnak az ilyen tojáshéj fejkongásúak. Inkább, előbb habzásba kezdenek, utána gondolkodnak… Most már én mondom, hogy húsz év egy ilyen hálátlannak talán kevés is! Te ugrifüles rácslakó, miért mindig nekem kell mindenki helyett gondolkodni?

- Elnézését kérem a zavarásért, nem fog előfordulni többet.  Pillanatnyilag úgy ítéltem meg, hogy napfényes pazar, országnyi szigetét veszély fenyegeti.

- Ezt hogy érted? Hiszen ez az én tulajdonom!

- Arra célzok, hogy valami nagyon buzgó, magát ránthatná ebbe a - még néha nekem is büdös -, vasrács kongású, ketrecházba, ahol nyolc percet sem kívánnék méltóságodnak.

- Nos csíkoska, íme a recept: Belövöd előbb kisebb, majd nagyobb adag heroinnal, jól rászoktatod, aztán megvonod tőle. Mikor fetreng a hiánytünetektől, rászabadítasz egy - akárhány tagú - orvoscsoportot és kijelented, hogy a szemétke, valamilyen titkos csellel, állandóan drogozza magát. Így fájdalom, de nem kerülhet sor a büntetés valamikori, feltételes módú szabadítására sem. Ha túléli az elvonókúrát, visszaviszed a hogyishívjákba, ahol rácsok vannak meg te, újra bedrogozod és soha többet nem szoktatod le!

Megértetted a tennivalókat? Ja még egy apróság, növelem a havi fizetéseid arányát!

- Alázattal jelentem, méltóságos és nagyon tisztelt Eredeti, soha többet nem lesz gondja dublőrével. Ha netán - mert az élet ugye teljes kiszámíthatatlanság

egymásra rakott építőkockáiból áll -, véletlenül az életet elhagyná, azonnal értesítem és egy nagyobb, aranyrudakkal teli szivaros dobozért, személyazonossága az lehet amit akar. Bár, hogy vagyona ne csússzon szerte szét, természetesen, bizonyos jogi lépésekkel biztosítania kell.

- Te Csüggedt Szomorú Szem, alábecsültelek! Hálásan köszönöm pozitívan kreatívan hozzáállásodat. Úgy gondolom hogy akkor, de csak akkor még beszélünk, most hagyd, hogy sínylődésemet magamba fullasztva tovább folytassam! Azért köszönöm, hogy felcsillantottuk, így közös erővel, a nekem kijáró reménysugarat!

Molnár Péter: Mi van akkor?

Van bajom bőven. Mindenki tudja, én meg azt tudom, hogy mindenkinek van. De az ember már ilyen. Saját bajait hajlamos mások gondjai fölé emelni és itt nem számít az empátia, elsikkad az együttérzés. Az én bajaim, az én problémáim, az én nehézségeim valahogy sokkal súlyosabbnak, keservesebbnek, gyilkosabbnak tűnnek.

Utálom, ha arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal. Nem tudom mások hogy élik meg ezt, gyanítom ugyanígy. Vagy csak én lennék ilyen gyáva? Gyávaság vagy gyengeség, ha inkább homokba dugom a fejem?
Én mindig hajlamos voltam rá. Talán, mert mindig sok bajom volt és nem hiányzott egy újabb, ezért igyekeztem róla nem venni tudomást. Mindennek ideje van, tehát az újabb problémát zárjuk fiókba és majd akkor vegyük elő, ha sorra kerül, addig foglalkozzunk az épp soron lévővel. Csakhogy az is egy bezárt fiókban lapult, ki tudja mennyi ideje. Így aztán az életem bezárt, elrejtett fiókok sokaságából áll és úgy gondolom, majd ha eljön az ideje kinyitom valamelyiket, és megoldom a benne lapuló bajt, nehézséget, problémát, nevezd aminek akarod.
És egyszer csak arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal, és akkor rájövök erre a fiók-dologra. Ráébredek, hogy már nincs is életem, csak fiókjaim vannak, és minden hátralévő időm is kevés ahhoz, hogy megoldjam a bajaimat. Ráadásul ez hazugság, mert nem most, a magammal való szembenézés - szembesülés pillanatában döbbenek rá a fiókokba zárt bajok létére, hiszen én tettem őket fiókokba, én zártam be azokat a fiókokat, szóval pontosan tudom mekkora a szar, meg azt is, hogy ez az egész fiókbazárósdi nem más, mint valami menekülésféle. Ez a rágódás meg nem egyéb, mint önigazolási kísérlet. Szánalmas próbálkozás, semmi több.
Nézzük már meg, hogyan keletkeznek a problémák! Adott egy megoldásra váró helyzet. Bedobozolom. Eltüntetem szem elől, most nem akarok vele foglalkozni, majd a maga idejében. Csakhogy minden mindennel összefügg: a félresöprésből – vö: fiók – újabb gondok adódnak. Ezek természetesen ismét fiókba kerülnek. Így szaporítottam a bajaimat és szaporítom őket még most is. És miután nem egyedül élek ezen a sártekén, akiket a probléma megoldása illetve nem-megoldása érint, időről időre felbukkannak, kérdéseket tesznek fel, válaszokat várnak, én pedig csúsztatok, mellébeszélek, füllentek, végül hazudok, mint a vízfolyás. Ebből a folyamatból, épp mert folyamat, megszámlálhatatlan új problémám keletkezik, ezeket újfent fiókokba rejtem, végül a napjaim másból se állnak csak hazudozásból és fiókok tologatásából. És elérkezik az a pillanat, amikor a szekrény megtelik. Nem fér bele több fiók. Csordultig van.
Feltámad bennem a vágy: elölről kezdeni! És itt a baj. Mert nem lehet elölről kezdeni. Nem lehet a megtelt szekrényt minden fiókjával és a fiókokba dugott gondokkal, bajokkal, hazugságokkal egyszerűen kivágni a francba és beállítani az életembe egy új, nagyobb és üres szekrényt. Azt hiszem most kell kimondanom az egyik valaha volt legnagyobb közhelyet; eljött az igazság pillanata.

Szóval mi legyen? Tabula rasa? Azt meg hogy? Épp most írtam le, erre nincs lehetőség, ez itt kérem nem játékkonzol, ahol visszaléphetek a starthoz, ha elrontottam a pályát vagy elfogytak az életeket jelző szívek.
Miután hiszek az újraszületésben, nem olyan nehéz megtalálni a megoldást. Maradjunk a játékkonzolnál. Kikapcsolom a játékot egy időre, aztán elkezdem elölről. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni a halálból, és mire észbe kapok, már ott állok újra a pálya elején. Kényelmes, sőt, vonzó megoldási lehetőség. Én időlegesen kiszállok a játékból, mert elrontottam a pályát, mert elfogyott az életerőm, mert szembesültem a ténnyel: nem lehet tovább játszani a faszagyereket. Beszorítottam magam egy ablakok és ajtók nélküli szűk helyiségbe, összezártam magamat magammal és kevés itt a hely kettőnknek, nekem és magamnak. Ráadásul utálom azt a másikat. Undorodom tőle.
Mondom – kényelmes, vonzó lehetőség ez. Egy baj van vele. Azt a kurva szekrényt a fiókokkal, itt hagynám másoknak.

Azzal kezdtem, hogy van bajom bőven. Ezek a bajok azonban nem csak az én bajaim, mert sokakat érintenek. Kikényszerül belőlem: belerángattam másokat lehetetlen helyzetekbe, sokan bíztak bennem és én méltatlannak mutatkoztam erre a bizalomra, ígéreteket tettem és ők várnak arra, hogy beváltsam az ígéreteimet. Számítanak rám, mert nem tudják, hogy beraktam őket valamikor egy fiókba, mondván – majd később.

Rendben van, ezzel megvolnék, szembe néztem magammal. Rákényszerültem. Le is írtam itt röviden, amit gondolok. A baj az, hogy nem hiszek magamnak. Kiteregetem itt ezt az egész fiók-dolgot, de mi van, ha rossz pozőrként csak azért teszem mindezt, hogy megkönnyebbüljek? Mi van akkor, ha ez csak eszköz, ami segít, hogy ne kelljen odaállnom elétek egyenként, inkább megpróbálom letudni egyszerre, szokásom szerint újra az egyszerűbbnek tűnő utat választva?

Angyal a részletekben

Hasztalan bíbelődsz dedukciókkal.
Miként járhatnád be az utat alap-
színektől a spektrum teljességéig?
Konstruált sosem lesz elég eleven.
Fényűzés kímélni érzékeid — ha
ritkábban siklanál át részleteken,
tudnád, hogy előre jelzik az irányt,
hol kapcsolódhatsz be az áramlásba.
A torkolathoz tartva már útközben
is megtapasztalható a végtelen.

Volt egy világ

 

http://youtu.be/0yltuR2wmSQ

Volt egy világ, sezlon szélen,
kuporogtam kályhafényben,
anyám könnye, mint a csillag,
apám szeme napként csillant.

Ott gurultak szerteszéjjel
gyermekálmok, semmi félsszel,
hideg talppal, forró fejjel,
tengert léptem élvezettel.

Ha belöktek, s elmerültem,
lelkem kínján nem derültem,
szakadt szívem minden húrja,
apám, anyám féltőn súgta,

Ne merészeld most feladni,
a véredet megtagadni,
tenyeredben sorsod képe,
formáld meg a szerencsédre!

Fehér lovak, várak: vágyak,
mind a másé, ne kívánjad,
szeretet lesz a szentélyed,
hova mindig bátran térhetsz.

Volt egy világ, meleg fészek,
cserépkályha mellett éledt,
nem fázom már, csak hideg ráz,
olyan nagy és üres a ház..

2011.12.08.

Molnár Péter: Augusztusi, lusta szombat délutánon

Azon az augusztusi, lusta szombat délutánon a három barát felejteni indult, a poros úton sétáltak, akácok árnyékában, fehér felhőlabdák alatt.

Mezők felé vágtak át, szederbokrok indáin zöld hátú bogár ült, tövisek kapaszkodtak nadrágjukba, kutat találtak, ingüket a korhadt deszkakávára terítették, ittak.

Mohos-zöld favödörből édes volt a víz, locsolták egymást, nagyra nőtt gyerekek.

Azon az augusztusi, forró szombat délutánon megült a szürke por a fák lombján, madár surrant magasba a sáfrányszín, égett fűszálak közül. Állt a levegő, a cigarettafüst kék gombócba csavarodott az almafák alján, a nyári alma borízű leve lecsurrant állukon.

Gyereklány állt messzebb, vályogház falának dőlve, zsúptető alatt.

Szikár asszony – anyja? –, ruhát teregetett, s a három barát Kerecsenden, Vörsön, Nagyberényben járt akkor, gondolatban.

Azon az augusztusi, izzó szombat délutánon boglya tövébe ültek, szájukban szalmaszál lógott, bámulták az út menti sűrű bodzabokrokat. Egymásba gabalyodó poros levelek közt férfiak lopakodtak. Előregörnyedve lépdeltek egymás mögött sorban, izzadt-nedves ingük hátukhoz tapadt. Fekete acélon kékes szikrákat vetett a forró fény.

Élesen csattantak a lövések, megbillent a világ, katonaingre hullott a sárga szalmaszál.

A szikkadt tarló mohó, barna kortyokban nyelte a vért, azon a tompa, ukrajnai szombat délutánon.

Bakos Erika - Egy katona imája

Istenem nézd, véres a föld alattad,
romok tetején kell lelnem halálom...
védj meg engem, mert magamat nem tudom,
vagy ölj meg, ha gyáván sírok miattad.

Szememben láthatod minden titkomat,
összes nyugtalanságot és bánatot,
sírva ölelném az egész világot,
de erőm feladta bosszú-szomjamat.

Küldj angyalt, hogy működjön a varázslat,
lágy dala a harcok alatt megnyugtat,
és megóvom kedvesem a gonosztól.

Senki sem várja úgy az éj-álmokat,
mikor együtt éltük át a vágyakat,
ajkam még cseresznye-ízű; csókjától...

Élet a halál után

Két esetről számolok be, mindkettő – ugyan hol másutt fordulhatna elő hasonló? – az Amerikai Egyesült Államokban történt nem is olyan régen. Szó sincs azonban arról, hogy valaki elhunyta után új életre kel egy képzeletbeli túlvilágon. Halál után csak a hátramaradottaknak kell új életet kezdeni, ami sokszor egy cseppet sem könnyű feladat.

Kezdem Sarah McKinleyvel, aki tizennyolc éves korára egy három hónapos kisbabával maradt özvegyen. Férje 58 esztendősen távozott az élők sorából éppen karácsony napján. A rák ugyanis nem ismeri az ünnepnapokat, így a karácsonyról sem tudja, hogy az a szeretet ünnepe, s legalább olyankor nem illenék véget vetni egy életnek. A férjet december 29-én temették el. Nem tudni, hátrahagyott özvegye mit vár a beköszöntő új évtől, az azonban kétségbevonhatatlan, hogy az óévet igencsak drasztikus módon búcsúztatta.

Szilveszter estét odahaza töltötte gyermekével, amikor betörtek mobilházukba. Sarah, féltve kisfiát s feltehetőleg önmagát is, bezárkózott a hálószobába, aminek ajtaját belülről eltorlaszolta. A rendőrséget értesítendő, telefonon azonnal tárcsázta a segélyszolgálat 911-es számát. Tudta, bármennyire igyekezzenek is a rendőrök, időbe telik, míg a helyszínre érnek. Éppen ezért megkérdezte a segélyszolgálat ügyeletesétől, használhat-e fegyvert gyermeke védelme érdekében. Merthogy van neki kettő is, mindkettő kéznél, csőre töltve. Csakis akkor, hangzott a válasz, ha a rablónak sikerül behatolni a hálószobába, s immár közvetlen közelről fenyegeti az odabent tartózkodókat. A betörő közel húsz percig viaskodott az eltorlaszolt ajtóval, mire az végül engedett. Arra már nem jutott ideje, hogy kezében szorongatott vadászkésével bárkinek is ártson, mert az özvegy minden szívfájdalom nélkül lelőtte. Az időközben megérkező rendőrök már halva találták a hívatlan látogatót. Társát, aki a lövés hallatán jobbnak látta eliszkolni, a mobilház közelében fogták el.

A rendőrségi vizsgálat szerint a betörők az elhunyt férj – feltehetőleg kábítószerként használható – gyógyszereit akarták megszerezni, a tények alapján sikertelenül. A gyilkos özvegy ellen nem indítanak eljárást, mert tettét – az oklahomai törvényekkel egyezőleg – jogos önvédelemből követte el. Az már más kérdés, hogy a fiatal özvegy miként fogja feldolgozni magában az év végén vele történteket, s hogy mennyire lesz boldog az új esztendeje.

A másik eset Floridában történt egy ismerős házaspárral. A férj idős ember volt, nyolcvankét éves, koránál fogva nem kimondottan fitt, sőt inkább halál közeli állapotban. November végének egyik éjszakáján előbb csak ki-kihagyott, majd meg is állt a szívverése. Az ágyánál virrasztó feleség kétségbeesetten pumpálni kezdte férje mellkasát, aminek következtében, ha nehézkesen is, de ismét megindult a beteg szív működése. Az aggódó hitves természetesen azon nyomban hívta a mentőket, akik rövid időn belül meg is érkeztek. A férjet haladéktalanul beszállították a fort myers-i kórházba, ahol rögtön az intenzív osztályra vitték. Az orvosok – becsületükre váljék – négy napon keresztül küzdöttek az életéért, amiről sajnos le kellett mondaniok, ezért a negyedik nap után a hospice-ban helyezték el. (A hospice, ha valaki nem tudná, elfekvő vagy szeretetház, ahol a haldoklók emberi méltóságuk megőrzése mellett, tapintatos ápolók felügyelete alatt várhatják az elkerülhetetlen véget.) Ismerősöm, anélkül, hogy öntudatát visszanyerte volna, egy nap múltán békésen átszenderedett a túlvilágra.

Feleségét, noha kétségtelenül megviselte, nem érte váratlanul férjének halála, amire egy idő óta – már amennyire ez lehetséges – fel volt készülve.  Ami egy hónappal később mégis váratlanul érte, az a kézhez kapott kórházi számla volt, amely jócskán meghaladta a negyvenezer dollárt. A kanadai házaspárnak amerikai biztosítása nem volt, a kanadai pedig nem vállalta magára a költségek megtérítését, így azt mindenféleképpen az özvegynek kell kifizetni. A nyugdíjból éppen csak megél, nem könnyű teherrel kezdi tehát az új esztendőt.

Néhány napja, amikor beszéltem vele, elgondolkodva említette meg – minden hátsó gondolat nélkül -, ha azon a novemberi éjszakán, bármi oknál fogva nem ül férje ágyánál, s ezért nem tudja visszahozni őt az életbe, ma nem nyomná súlyos adósság a vállát.

Hát, igen. Van élet a halál után. Kinek ilyen, kinek olyan. A túlélők egyikének sem könnyű, mégis van akinek ezért vagy azért az átlagnál nehezebb.

Molnár Péter: Következetességek

– Engedd el a lábam.

– Nem.

– Engedd el a lábam!

– Nem.

– Te! Rúgni fogok!

– Jó, legyen. Tessék, elengedtem, így most jó?

– Jobb, de vedd le a kezed a hasamról.

– Szóval nem érhetek hozzád?

– Te polip, te.

– Most mi van? Szeretlek simogatni.

– Ez magyartalan.

– De igaz.

– Én is szeretlek simogatni, de neked csápjaid vannak, ott a kezed mindenhol.

– Most akkor csáp vagy kéz?

– Te! Nem szólok még egyszer!

– Jó, tessék, elengedtelek, elfordultam, elhúzódtam. Kapok egy cigit?

– Most?

– Igen. Elalvás előtt mindig rágyújtok.

– Értem. Tehát teljesítettem házastársi kötelességem, végeztünk, alszol. Ennyi?

– Nem vagyunk házasok.

– Még rosszabb. Szex letudva, pipa vagy strigula, aztán alszol.

– Te! Most én mondom, hogy rúgni fogok!

– Na mi van? Elfogytak az érvek, jön az erőszak? Brutál-szex?

– Te szórakozol velem?

– Aha…

– Elfenekellek!

– Mondom én! Nem tudsz érvelni, jön a verés. Nagyon macsós, mondhatom.

– Nem értem mi a bajod.

– Azt látom. Tudod a nők szeretkezés után igénylik azt, hogy beszélgess velük.

– Rendben. Mit szeretnél?

– Hát… nem is tudom. Talán azt, hogy tedd a kezed a hasamra, simogass, és csókolj meg.

– Hé! És a beszélgetés?

– Az eddig tartott.

– Ez nem valami konzekvens, tudod?

– Ne tereld tudományos síkra. Na gyere…

– Alszol?

– Már nem. Nem hagysz.

– Hoztam a kávéd.

– Én lettem volna a soros.

– Igaz, de felébredtem, és néztelek. Olyan mélyen aludtál, én meg már fenn voltam. Baj?

– Nem, és drága vagy. Csak én lettem volna a soros. Tartsunk rendet.

– Tartsunk. Legyünk következetesek.

– Így van, legalább ebben. Az apró dolgok nagyon fontosak ám.

– Tudom. És rend a lelke mindennek, anyukám is mindig mondta.

– Hiába gúnyolsz, a következetesség igenis fontos!

– Hm… tudom én azt.

– Most meg mi van?

– Visszabújtam, mi lenne? Tedd le a bögrét.

– Te! Tudod, hogy reggel nem szeretem.

– Hol a különbség?

– Megizzadtam.

– Hülyeség. Remek illatod van.

– Na persze. A számnak különösen.

– Jaj, te! Moss gyorsan fogat.

– Jó. Aztán zuhanyozom majd.

– Nagyszerű lesz. Én pedig borotválkozom, mert a következő úgyis ez lesz: szúrsz.

– Igenisigen, hogy szúrsz. Este is mondtam, hogy nem ártana, ha simítanál a képeden.

– Jó, értem én. Akkor zuhanyozol, fogat mosol, én borotválkozom, és öltözhetünk. Ennyi.

– Haragszol? Tudod, hogy reggel…

– Nem szereted.

– Tévedsz. Elkésni nem szeretek.

– Akkor nyomás! Nem venném a lelkemre.

– Most hová mész?

– Adok tiszta törölközőt, és megnézem van-e még kávé.

– Hagyd a csudába. Gyere vissza inkább.

– Hé! És a szád?

– Ittam kávét, rágyújtottam. Nem mindegy már?

– Nem vagy következetes.

– Fütyülök a következetességre. Gyorsan fogat mosok. Ne menj sehova!

– Hány óra van?

– Kit érdekel?

– Engem! Tíztől heti értékelés van.

– Várj, nyújtóznom kell…

– Ott a telefon.

– Azért nyújtózóm. Hánytól lesz értékelés?

– Tíztől.

– Feltétlenül be kell menned?

– Na ne hülyéskedj. Nem kérhetek szabadságot.

– Hát, pedig muszáj lesz. Fél tíz múlt három perccel.

– Ó, hogy…

– Mivel zörögsz?

– A mosógéppel, mormota.

– Mennyi az idő?

– Rögtön tizenegy. Gondoltam rendet csinálok, ha már itthon maradtam.

– Hagyd a csudába. Rendbe szedem magam és elmegyünk ebédelni, aztán kivisszük kutyót a szigetre.

– No persze. És holnap mit veszel fel?

– Hát tudom én? Pólót, farmert, inget, ami van.

– Mindened ott volt a szennyesben. Mikor mostál utoljára?

– Ki nézi azt?

– Én.

– Gyere ide, és megköszönöm.

– Nem! Kifelé! Zuhany, borotva.

– Legalább egy kávét adj.

– Mire megtörölközöl, kész lesz.

– Hol vagy?

– Visszadőltem.

– Ruhástól?

– Hát megyünk a szigetre, nem? Itt a kávéd.

– De azt mondtad…

– Tudom, mit mondtam. A gép önállóan mos, teregetni ráérek, ha visszajöttünk.

– Akkor sziget, kutyaúsztatás, sült hal?

– Ha nem iszol sört, részemről benne vagyok.

– Mi baj van a sörrel?

– Semmi, csak büdös vagy utána.

– Igyál te is.

– Nem szeretem, mit csináljak?

– Pedig egészséges, a nagy melegben felfrissít, magas a tápértéke, este egy pohár segít elaludni.

– Na hiszen! Pasik… Kaja helyett sör, elalvás előtt sör…

– Utána egy…

– Tudom! Cigaretta és egy sör. Hím-soviniszta disznó! Most mit akarsz?

– Utána egy sört meg egy cigit.

– Dehülyevagyte!

– Éhes vagyok.

– Megnézem a hűtőt.

– Ne nézd, vásárolnunk is kell. Majd menet közben kajálunk.

– Mennyi az idő?

– Dél múlt.

– Jesszusom! A kutya!

– Fussatok, addig összeírom mit veszünk, és rendbe szedem magam.

– Ne bámulj, így nem lehet enni!

– Szeretem nézni, ahogy eszel.

– Nagyon éhes voltam.

– Látom. Eltüntettél két szelet húst, és három palacsintát.

– Baj?

– Csudát. Mindig ez volt az álmom. Csendes otthon, béke és nyugalom, a konyhában meg egy nagy seggű asszony sertepertél.

– Döööög! És a te pocakod?

– Az más. Ötvenöt évesen megengedhetek magamnak egy pocakot.

– Hát huszonnyolc évesen én is megengedhetem magamnak a széles csípőt. És amíg esténkét nem tömök magamba egy tábla csokit, ne szólj semmit.

– Nem is szólok. Mostantól minden este kapsz egy nagy tábla Cote d' or-t.

– Na persze! Egy hónap múlva cserélhetem a nadrágjaimat, aztán a pólókat, a blúzaimat, deréktájon megjelennek a szép, vastag, fehér hurkácskák, elterebélyesedek, szuszogok és izzadok, mint egy ló. Olyan szagom lesz, mint egy pumaketrecnek…

– Hé! Vigyázz a szádra, a csajomról beszélsz!

– Bolond.

– Az.

– Szeretek itt ülni.

– Tudom, azért járunk ide.

– Kutyó?

– Ott igénytelenkedik a labdájával.

– Örülök ennek a napnak, bár holnap a főnököm kicsinál.

– Kereshetnél más munkát.

– Neked könnyű, a magad rabszolgája vagy. Nem egyszerű jó melót találni, és fenn kell tartanom magam, meg a lakást.

– Hozzám költözhetnél, a lakást kiadhatnád, megtermelné a törlesztő részleteket.

– Egy év alatt lelaknák, aztán kezdhetném a felújítást elölről. És ha rám unsz majd? Pakolás, költözés haza?

– Ezt ne!

– Miért?

– Mert kizárt, hogy rád unjak.

– Nem tudhatod. Nem látsz a jövőbe. Meddig leszünk együtt?

– Ha rajtam áll, ameddig élek.

– Mondod most. Egy év múlva az agyadra mennék.

– Azon már túl vagyunk. Hé! Te megütöttél?

– Naná! És kapsz még egyet, csak piszkálj.

– Te vagy a leglegleg, és ezt pontosan tudod. Nem tudsz az agyamra menni, mert szeretlek.

– Mondd még egyszer.

– Hogyne! Még elkapatlak.

– Jó volt ez a mai nap.

– Jó. Végigettük.

– Ne hülyéskedd el, tudod, hogy értettem. Lustiztunk, vásároltunk együtt, sétáltunk, főztem az emberemnek. Jó lenne mindig így.

– Ezt mondtam délután.

– Ezt. De tudod, hogy nem lehet.

– Lehetne. Ne azzal foglalkozz meddig tartana. Én két jó évért odaadnék az életemből tíz rosszat.

– Elhallgattál. Mire gondolsz?

– Hagyjuk, nem érdekes.

– Mondd csak.

– Á, semmi. Elgondolkodtam ezen az egészen. Kettőnkön, anyámékon, az életeinken.

– Ezért hallgattál el?

– Tulajdonképpen igen. Álmodozni ér, nem?

– Ér hát. Miről álmodoztál? Elmeséled?

– Inkább hagyjuk.

– Na, mesélj. Szeretem az álmokat.

– Egy ház, nem túl nagy, valahol csendes helyen. Te, meg én, meg két kutyó a kertben… Főznék, várnálak haza. Esténként leülhetnénk csendben a tornácon. Télen a kályha mellől nézhetnénk, ahogy hull a hó…

- Szép. Meg tudnám szokni. Elviselnék így húsz-harminc évet.

– Én is. Lehetne gyerekem.

…

– Te is elhallgattál…

– El. Gyere, segítek összepakolni a cuccaidat…

A világ végén

(Carmen Muşat-Coman írása – megjelent: blogspot -2011. október 17, hétfő)

Az asszony már nem él, a gyerekek felmentek a városba, urak lettek. Mi tarthat még itt ezen a világvégi tájon? Mindegyre mondogatják nekem: „Apa, gyere hozzánk, lesz hol laknod, ne kínlódj tovább egész álló télen a fával, az állatokkal”… Ebből a szempontból boldog ember vagyok, hálás gyermekeim vannak, nem feledkeznek meg a szüleikről, mint mások. Csakhogy én nem volnék képes felköltözni a városba, nem tudnék ott lakni, mert nekem itt van a helyem. Én a föld embere vagyok. Ha engem valaki bezárna a négy fal közzé, azzal meg is ölne, mintha élve zárna koporsóba. Nekem más az életem: első kakaskukorékolásra ébredek,hideg vízben megmosom az arcom, eszem egy darab túrót hagymával, aztán kimegyek a jószághoz. Szeretem őket gondozni, vizet vinni nekik a vederben, és nézni szelíd szemeiket. Szeretek beszélni hozzájuk, meg-, megsimogatni a nyakukat, hiszen ők is érző lelkek, s igénylik a szeretet. Egész nap kint vagyok, és soha beteg nem voltam, pedig van már mögöttem néhány évtized. Így hát jogos a kérdés. Mit keressek én a városban? Büszke vagyok a gyermekeimre. Jó iskolákba járattam mindegyiket, fontos emberek lettek. Sajnos, nincs idejük engem meglátogatni, a hordóban a bor elöregedi anélkül, hogy megkóstolnák, a túró a dézsában addig vár, amíg végül el nem osztogatom a szomszédok között, ne vesszen kárba. Hagytak nálam egy mobil telefont, hogy kapcsolatban legyünk, érdeklődhessenek az egészségem felől a késő esti órákban. Mindig megkérdezem, mikor jönnek errefelé, és bár hallom a hangjukon az idegességet, mikor a sok dolgukra hivatkoznak, mégis mindig felteszem nekik a kérdést. Azért, mert vágyom utánuk, és szeretném, hogy eljöjjenek. Értem én jól, nagyon elfoglaltak, és nem panaszkodom, örülök, hogy jól vannak. Mégis, különösen az ünnepek idején, szeretném itt tudni őket, menjünk ki együtt az istállóba, segítsenek kihordani a trágyát, és vigyenek az állatok alá egy-egy öl szalmát. Úgy, mint gyermekkorukban. Milyen jól múlattak a juhokon, mikor sót vittek nekik, órákig tudták nézni az állatokat. Mindegyiknek nevet adtak, de másnap megváltoztatták, hogy azt sem tudtam melyiket miként szólítsam. Vajon emlékeznek még ezekre a dolgokra, vagy elfelejtették a városi zűrzavarban? Vajon még tudnának az összesepert levelekkel játszani, vagy felmászni a cseresznyefa legmagasabb ágára, vagy vederbe szedni a lekvárnak való szilvát? Igen, tudjanak, kívánom nekik lelkem mélyéből - innen erről a világvégi tájról.

Bárhol jársz

Ne hidd,
hogy másként lesz ezután,
-levegő kell-
ami eddig volt
s éltetett, hogy rád találjak.
Átrajzoltam
lelkem lelkedre,
még meg se születtél.
Tengerek mélyéhez
merültem érted alá,
hol árny a fény
s fény az árny.
Gyöngyre vártam,
mint a gyöngyhalász…

S visszahívott
Isten a felhők fölé,
lássalak, érezzelek
álomból ébredőn.
Tanuljak meg
kétség nélkül élni,
ne keresselek soha többé
bármerre jársz…

Bennem vagy
s benned vagyok én is.

Keveredett neki

Lizáék házasságát sok mindennek lehetett nevezni, csak boldognak nem. Évekig nyelt, majd teljesen feladta a küzdelmet, belesüppedve az önpusztításba. A külvilág egy nemtörődöm élvencet látott benne, aki a világra rá sem hederítve, éli párjával közösen különc életét, amolyan se veled, se nélküled jelleggel. Egyvalami kötötte össze őket, a káros szenvedélyek halmozott élvezete. Mindennel, amit inni vagy, szívni lehetett, buzgó szorgalommal mérgezték magukat. Az évek alatt embernek látszó bábokká degenerálódtak. Úgy tűnt, még az érzelem szó is értelmezhetetlen hanyag életfelfogásukban. Hogy a lelkiviláguk sérült volna, arra végképp nem gondolt a környezetükben senki. Azt gondolták, ezeknek az embereknek olyan egyébként sincs.
Liza, a látszólagos nemtörődömség és hebehurgya passzivitás ellenére, mély depresszióban tengődött. Ilyen élmény dús évek súlya után, az utcán egyre gyakrabban - a spiccesnél láthatóan bódultabb állapotban-, harmadosztályú férfiak tömege igyekezett becserkészni. Egy ideig ellenállt, lepattintott minden közeledést. Azután egy neki tetsző, erős testalkatú, komor, kemény vagyonőr, különösebb udvarlás nélkül szobára hívta.
Talán ha fél órát beszélgettek a közeli bárban, egy-egy deci vodka mellett, majd Liza egyetértésével felmentek a férfi lakására. Nem volt érzelmeskedés, formaságok, udvarlás, becserkészés, előjáték, semmi! Ledobálták ruháikat és a vagyonőr Lizának esett, ami nem volt ellenére, tulajdonképpen még rosszul sem érezte magát. Röpke harminc perccel később, már teljesen kialudtak a vágyai, ám a pasas valahogy nem akarta abbahagyni. Liza egyre noszogatta.
    - Itt lenne az ideje, hogy befejezd, amit elkezdtél, lassan unom…
Az ürge, amolyan fékezett habzású fickó lehetett, mert nem kezdett őrült kapkodásba.
    - Unatkozom - szólt Liza - adj egy szál cigit!
    - Nesze - dugta a szájába, és egyik kezével tüzet adott neki.
    - Hová hamuzzak, a földre?
    - Tőlem… úgyis elhúztam a szőnyeget.
Közben Liza mindenfélén gondolkodott, az őr pedig - talán a deci vodka előtt elfogyasztott, sok-sok deci vodkatárs miatt -, már idegesítővé vált. Legszívesebben ledobta volna magáról, vagy jól fejbe vágja, de ha belement a játékba, egye fene, kibírja. Ekkor beütött a baj! Kivágódott a szobaajtó, és egy négy év körüli kislány lépett be.
    - Apu mit csinálsz? – kérdezte pizsamáját gyűrögetve.
A vagyonőr egykedvűen odafordult.
    - Eredj vissza kislányom aludni!
Nem hagyta abba, csak kissé visszafogta magát.
    - Apu, mit csinálsz a nénivel?
    - Menj vissza a szobádba!
    - Nem megyek, játszani szeretnék! – nyafogta a kicsi.
Ekkorra kénytelen volt teljesen leállni.
    - Mi van a nénivel?
    - Beteg lett! Nem látod, hogy most is cigarettázik? Megállt a légzése, újra kellett éleszteni.
    - Jaj, papa, te egy hős vagy! De miért vagytok meztelenül mind a ketten, ilyen furcsán?
    - Menj vissza a szobádba, légy szíves! – felelte az apja türelmét vesztve.
    - Ó, mindjárt papa, csak mondd már meg, hogy mit csináltok!
    - Mesterséges lélegeztetést adtam a néninek, aki ha ezt nem teszem, meghal. Látod mennyire levert még mindig.
    - De te is dohányzol apu, azt hiszem, nagyon sokat. – replikázott a kíváncsiskodó.
    - Igen, de ő berúgott!
    - Te is iszol apu, én még nem láttalak szinte soha józannak.
    - Az más! Én tudom, hogyan vigyázzak magamra, a néni nem. Ezért meg kellett mentenem.
    - Akkor te most hős vagy?
   - Kislányom, aki emberek életét menti meg, az hős. Én minden nap ezt teszem, tudod jól. – jócskán eltúlozta önnön jelentőségét, hátha akkor hamarabb szabadul.
     - Igen! Sokszor olyan kék az öklöd, mondtad, hogy sokat kell használnod.
    - Használom, de most már tényleg menj vissza! - fújtatta mérgesebben, a félbeszakított akciótól dühödt papa.
     - Valószínűleg megfulladtam volna. – szólalt meg Liza.
     - Tudod te, milyen nagy munka volt engem újraéleszteni? Úgy beleizzadt, hogy borzasztó!
     - De miért kellett neki levetkőzni? – faggatta a csöppség.
     - Ha most ruhában lenne, valószínűleg hőgutát kapott volna. Szereted a papát?
     - Szeretem, csak azt nem, hogy iszik és dohányzik.
     - Ki nem iszik meg dohányzik?
     - Ismerek olyan embereket.
     - Hány éves vagy kislány?
     - Négy éves.
     - És ismersz olyan embert, aki nem dohányzik, és nem iszik?
     - Ismerek, nem is egyet.
     - És hogy hívnak?
     - Léna.
     - És téged néni?
     - Liza.
    - Hát ilyet még nem láttam! – morogta a vagyonőr, aki közben maga köré tekert valamit - ezek már barátnők is lettek.
     - Jaj, de jó, most elmondhatom a mamának, mikor hazajön, hogy a papa milyen bátor!
     - Na, idefigyelj! Ha ezt megteszed, akkor...
     - Mi lesz akkor papa? - kérdezte a kíváncsiskodó csitri – Remélem, nem veszed elő megint a nadrágszíjadat. Úgy fájt a múltkor...
     - Még annál is rosszabb lesz!
     - Hallgass már, te! - szólt oda Liza - Figyelj Léna, én majdnem megfulladtam, a papád is majdnem belehalt. Mit gondolna anyukád, ha megtudná? Nem lenne rosszul, esetleg? Te a mamád halálát akarod?
     - Dehogy akarom, nagyon szeretem a mamit, ő nem iszik, és nem dohányzik!
     - Ó, a mindenit! Ilyen is van? Te egy hülyével laksz együtt? - vetette oda a pacáknak.
     - Mit csináljak, ő már ilyen...
     - Na, kicsim, a te furcsa édesanyádnak nagyon rosszul esne, ha megtudná, milyen nagy sokkon esett át az apukád. Azért a papát is szereted, nem?
     - Szeretem, hogy ne szeretném, meg a mamát is!
Liza, jobb kezével a vagyonőr mellkasát megtaszítva iktatta ki azt a további bölcselkedésből. Megfogta a kislány kezét és visszavezette szobájába.
     - Gyere, most én altatlak el. – mondta neki halkan.
     - Engem mindig a mama szokott elaltatni, mikor nincs itthon, akkor a papa. Most is a papa altatott el, de már olyan régen. Egyáltalán nem vagyok álmos.
     - Azért rád fér még egy kis pihenés!
     - Nem akarok pihenni, most már nem! Kialudtam magam. Büszke vagyok a papára! Akkor mi már barátnők vagyunk? – kérdezte, miközben elfészkelte magát a párnáján.
     - Barátnők, Léna!
     - Na, figyu! Miért ne mondjam meg a mamának, hogy itt voltál, hiszen a papa az életét is kockára tette érted.
   - Már megmondtam egyszer picim, ha a mama meghallja ezt az iszonyú történetet, hogy a papád életveszélybe került egy idegen miatt, minimum rosszul lesz. Akarod a mamát elveszíteni?
     - Dehogy akarom!
     - Na, akkor ne mondd el, gondolj arra, milyen veszélyes lenne rá, ha megtudná.
     - Jó, de azért most szundikálok egy kicsit, mégis álmos vagyok.
Liza maga is meglepődött, olyan szeretettel ringatta álomba a kiszolgáltatott csöppséget, közben dúdolt neki.
Félálomban Léna még megjegyezte.
    - Ha segítség kell, mindig szólj majd a papának!
    - Nem csöppségem, nem lesz rá szükség...
Liza felöltözött és elköszönt a vagyonőrtől, aki dühöngve vágta be mögötte az ajtót.
    - Ha már úgyis elaludt az a gyerek, mi a túróért nem maradsz, hogy amit elkezdtem azt be is fejezhessem?
    - Legközelebb keress mást, akit megmenthetsz!

Néhány nap múlva a kislánnyal és az édesanyjával – akit látásból ismert – összefutott az utcán.
    - Szia, barátnőm! – köszönt széles mosollyal a kislány.
    - Ejnye, Léna, ne fantáziálj, nem is ismered a nénit! Különben meg, ha jól érzem, bűzlik az alkoholtól és füstöl, mint egy gyárkémény! – feddte az asszony.
    - Igen tudom, pedig a papa már egyszer újraélesztette…
    - Mit csinált a papa?
    - Á semmit, valami rosszat álmodtam, azt hiszem. – kapott észbe Léna.
    - Gyerekem, te sokat fantáziálsz mostanában. A papa meg a jótevés! Hiába vagyonőr...
Mikor eltávolodtak, Liza benyúlt a retiküljébe, és zavartalanul meghúzta laposüvegét, ahogy szokta. Egyedüli barátjának érezte a butykost, a cigis doboz és a kávé mellett.

Hónapokkal később találkozott össze a vagyonőrrel az utcán.  A férfi borostás volt, igen lepusztult külsővel. Liza a megszokott bódulatban, a tag pedig mély részegen lődörgött.
    - Te cafka, hát megtaláltalak! Most agyonverlek! Miattad zavart el az asszony! –üvöltötte, majd neki esett.
    - Az ki van zárva! Legfeljebb magad miatt. – visította Liza két pofon között.
Jó nagy verést kapott, amihez hasonlót kapott korábban, mástól és máshol is. A helyzet pikantériáját, az adta meg, mikor a volt feleség egyszer csak megjelent.
    - Mit csinálsz te disznó? Miért püfölöd azt a nőt? – kiabálta.
    - Emiatt, a lotyó miatt zavartál el!
    - Magad miatt zavartalak el, te minősíthetetlen! Különben meg mi bajod ezzel a nővel, nem látod, hogy alig él? Olyan mélyre süllyedt, éppen hogy egy fokkal jobb nálad! Ismerem látásból. Csendes, nyugodt, békés, soha senkit nem bántott. Még a lányod is megsajnálta! Ha nem hagyod abba rögtön, rendőrt hívok!
Részeg volt ugyan a férje, de nem teljesen hülye, a rendőr szótól sikeresen beijedt. Mord szitkozódással hagyta el az egyoldalú küzdőteret.
     - Nézze, hogy izgul a hős! Ezt miért csinálta magával? - kérdezte a volt feleség.
     - Honnan tudhatnám? A maga férje, egyszerűen rájött és nekem esett.
   - Tudja, néhány héttel ezelőtt, a kislányomnak volt egy álma, hogy a papája valakinek az életét megmentette, és ezt olyan lelkesen mesélte, olyan boldog volt szegénykém. Erre mit csinált az a mocsok? Agyba-főbe verte! Akkor adtam ki az útját. – mesélte a nő, miközben felsegítette Lizát a földről, átnyújtva neki egy papír zsebkendőt.
     - Azt hiszem, jól tette asszonyom. - mondta Liza.
     - Én magát régóta ismerem látásból…

     - Én is magát…
     - Azt is tudom, hol lakik!
     - Igen, a szomszéd lépcsőházban lakunk. Most nem vagyok büszke magamra... Mindig azoknak a társaságát keresem, akiket a többség – joggal, de lenéz… Nem hozok több bajt magukra, úgy látom keveredett elég.

Liza felcihelődött és keserű – no meg véres – szájízzel elindult a közeli kocsma felé. Léna anyja halkan utána szólt.

      - Azért, egyszer csöngessen be, főzök egy jó kávét…

Nyárád vize be széles

Egy Nyárád menti faluban töltöttem tavaly a Húsvét ünnepnapjait. Ott a Nyárád völgyében végig színtiszta magyar falvak fűzére sorjázik a fenttől, a Bekecs aljától le egészen a Marosig, ahova beömlik a széles vizű Nyárád. A nóta is így mondja: „Nyárád vize be széles babám csókja be édes egyszer loptam belőle szerelmes lettem tőle” Szorgalmas, becsületes emberek lakják ezeket a kicsi falvakat. És milyen szép tisztán beszélik a magyar nyelvet! Nincs tájszólás, se őző, se éző, se trágár, se más. Sokan mehetnének oda tanulni! Hogy mikor telepedtek le ott, nincsenek pontos adatok – az első írásos emlék 1332-ből származik, mely egy papot említ. Ekkor már magyaroktól belakott volt a vidék. Ez a folyóvölgy egyike az ország legsűrűbben lakott területének. Az egész folyó nem hosszabb 80 kilométernél. A térségben egy városka és 10 község terül el összesen 68 faluval. A város – Nyárádszereda – adott helyet annak az erdélyi országgyűlésnek, melyen Bocskai Istvánt fejedelemmé választásának 1605. február 21-én. Térjünk azonban vissza a kezdeti mondatomra, a húsvéti ünnepnapokra. Vendéglátóink nőtagjai szombaton nagy sütés-főzésbe fogtak, alig foglalkoztak a vendégekkel. Ez a férfiakra maradt, akik szorgalmasan töltögették a borospoharakat, közben megbeszéltük az ünnepi teendőket. A kedves házigazda elmondta, hogy milyen szokásokat tartottak régebben, és azokból mi maradt mára. Annak idején a húsvéti határkerülés szokása dívott. Ez másodnapján hajnalban indult. Falunkban ezen csak férfiak és legények vehettek részt. Má falvakban más volt a szokás. Az előkészületek folyamán úgy nevezett tisztségviselőket választottak. Ők vezényelték le az eseményeket. Volt király, pap, bíró, csapómester. A király írta elő a szabályokat, s aki vétett ellene, annak a csapómester a hátsó felét megcsapta. Kora hajnalban előreküldték a fiatal legénykéket, akik először vettek részt a processzión, és megbízták őket, keressék meg a falu határát jelző halmokat, melyek neve határhomp, és ott gyújtsanak tüzet. Mikor jöttek a határkerülők, ellenőrizték, vajon jó helyet jelöltek-e meg. Ha rosszul jelölték meg a határt, akár a szomszéd, akár falunk javára, a hibázókat lefogták és a hátsó felüket a határhomphoz verték, miközben azt kiabálták: „emlékezz, emlékezz, itt van a határ!” Előfordult, hogy összetalálkoztak a szomszéd falu határkerülőivel. Ilyenkor jókedvű szópárbaj vette kezdetét. Ez a szokás a régi törvényes határkijelölést utánozták. „A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövekvő nemzedéknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretet, az összetartozás érzését is.” – írja a Székely Útkereső. - Mi maradt meg mára ebből a szokásból? – érdeklődöm mindentudó házgazdánktól. - Új szokások helyettesítik, de ezek az emlékek tovább élnek az esti beszélgetések révén. Most a legények fenyőágat tűznek a lányok kapujára, s ugyan így feldíszítik fenyőágakkal a templomot, az iskolát, a községházát, s még a tűzoltó szertár kapuját is. - Mit szimbolizál ez zöld ág? – érdeklődöm tovább. - A húsvéti feltámadást, az újjászületést, melynek az egész világ részese. Van itt azonban ennél zajosabb szokás is másodnapján. Majd meglátjátok, ha maradtok addig. Maradtunk és megláttuk. Húsvét hétfőjén korán ébresztett a gazda. - Halljátok? – nyitotta ki az ablakot. A kitárt ablakon beáradt a friss tavaszi levegő, és kiűzte fejemből az esti beszélgetés, borozgatás kábulatát. Az üdítő szellő mellett hangok, muzsika hangok is szűrődtek be az utcáról. - Muzsikálnak – jegyeztem meg teljesen feleslegesen, hisz mindenki hallotta a szobában. - Így van. Az öntözők jönnek! – világosította meg a helyzetet a házigazda. - Menjünk, nézzük meg őket! – kezdtem magam összeszedni. - Meglátjuk őket, amikor betérnek hozzánk! Azért mégis kimentünk az utcára, s megnéztük az öntöző, felköszöntő menetet. Tizenöt-húsz legényemberből állott a menet, mögöttük egy furcsa fehérálarcos alak ágált. Egyebekben is fehérbe öltöztették: fehér ing, fehér gatya, kezébe botra kötött fehér zsák hamuval töltve. Ő a húsvéti bohóc, a hamubutykás. Ő vigyáz a rendre, helyrekergeti a lemaradozókat, ijesztgeti a gyerekeket. A rendetlenkedőket, de akár a jövőmenőket is megcsapja a hamubottal. Igaz őt is csúfolják, nyakon öntik hidegvízzel. Igaza lett a házigazdánknak, mert az udvarunkra is betértek, mikor a menet idáig ért. Udvariasan köszöntek, és éneklésbe fogtak. Muzsikusok is voltak velük. A ház népe a vendégekkel együtt kitódult az udvarra, s a lépcsőn állva nézte, hallgatta a műsort. Még nagymama is elhagyta birodalmát, a konyhát, és kötényébe törölve kezeit megállt a többiek mellett. Az énekek után versek, rigmusok következtek a tavaszról, Húsvétról, szerelemről. Rügyfakadás, kikelet, Ébred már a természet, Szertelen, mint kiskamasz, Vidám évszak a – tavasz. Mikor vége lett a szavalatoknak is, jöttek a legények és szagos vízbe mártott fenyőággal minden leányt, asszonyt megöntöztek, megspricceltek, de a férfiak is kaptak egy-egy adaggal, nehogy megnehezteljenek! A házigazda ezek után mindenkit megkínált egy pohár borral, majd nagymama a konyhából kihozta az előkészített adományokat: tojást, szalonnát, kalácsot, bort, a gazda pedig pénzt adott a menet vezetőjének. Szépen köszönték és mentek tovább. - Mi lesz az adományokkal, s a pénzzel? – okvetetlenkedtem. - A pénzt a templomnak adják, a tojásból és egyebekből nagy lakomát csapnak este. Nálunk két templom van egy unitárius és egy református. Felváltva szervezik ezeket a húsvéti öntözéseket, felköszöntőket. Egyik évben az egyik, a másikban a másik, s amelyik szervezte, az kapta az adományokat is. - Szép szokás! Ebéd után aztán köszöntük a kedves házigazdának a vendéglátást, a magyarázatokat, és lélekben feltöltődve indultunk hazafelé… Bige Szabolcs Csaba

Bakos Erika - Naplemente

Nap fénye rajtam, mint tűzselyem tóga,
lágy rítussal ébreszt alvó Oriont,
pazar látvány sokszínű szivárványt bont,
irgalmat ad lenyugvó alkony-óra.

Felhők mögött lapul csillagok fénye,
mint esők után a fakó képű Hold,
pisla lángja megbúvó árnyakat old,
sodor messze, mulandóság örvénye.

Horizont alatt megfáradt Nap pihen,
színekre terített sötét árnyakat,
emberek lelkébe hitet, nyugalmat.

Lassan éj borul lent a láthatárra,
magába zárva a világ fényeit,
még alszik a Föld, letörli könnyeit.

Molnár Péter: Sikongatás

A múlt század hetvenes éveinek elején, konkrétan 1972-ben szólított a haza. Behívtak katonának.

Katonaidőm egy részét Pápán töltöttem. Ott volt abban az időben Közép-Európa legnagyobb katonai repülőtere. Amint az katonáéknál lenni szokott, időről időre kivittek bennünket a szabad levegőre, esőbe, hóba, sárba, télen és nyáron egyaránt. Ezt katonáéknál, fene tudja miért, gyakorlatnak nevezik. Minket például Kenyeribe hurcoltak igen sűrű rendszerességgel. Ha száraz idő volt, a vörös por belepte mindenünket, ruhát, fegyvert napokig tisztogathattunk egy ilyen kivonulás után. Ha esett... na, arról inkább semmit.

Megérkeztünk a Kenyeri nevű falucska melletti óriási fennsíkra, a fészkes Bakony legközepére. Ekkor következett a táborverés. Megvolt annak a maga szabálya. Melyik sátrat hová, milyen sorrendben. Amikor a sátorveréssel elkészültünk, kezdetét vette a táborkörlet kialakítása. Ez annyit jelent, hogy minden egyes nyavalyás fűszálat egyirányba kellett igazítanunk, a gödröket feltöltenünk, a buckákat elgyalulnunk, szóval csupa értelmetlen, haszontalan foglalatosság, de a katonákat dolgoztatni kell, mert ha nem dolgoznak, azonnal nőkön és italozáson törik a fejüket. Hát mi dolgoztunk. És közben nőkön és italozáson törtük a fejünket. Abban a lelkesítő tudatban, hogy legjobb esetben másnap reggel bonthatjuk le az egészet, az összes hóbeleváncot csomagolhatjuk össze, és hányhatjuk teherautókra, aztán mehetünk vissza Pápára. Mit mondjak, élveztük nagyon.

Este, holtfáradtan rágtuk a kesernyés, laktanyai pékek által sütött kenyeret, (vö.: komiszkenyér, brúgó, döfi) hozzá hidegre dermedt főttkolbász dukált, meg tábori tea. Az annyiban különbözik minden más teától, hogy intenzíven zsírízű, mert gulyáságyúban főzik, általában abban, amelyben előtte sárgaborsólevest készített a szakács.

A tápláló és ízletes vacsora után a világ elcsendesedett, a fáradt harcosok nyugodni tértek. Megtették, amit a haza megkövetelt. Néhány halk sóhaj, az ember ilyenkor hazagondol, aztán erős horkolás és férfias lábszag rezgett csak az éji csöndben.

Egészen addig, amíg valami pokoli vonyítás ki nem verte szemünkből az álmot. Hátborzongató volt. Mintha a sátán kutyáját nyúzná valami misztikus, ezer karmú szörnyeteg. A sikoltó hang gurgulázott, vonyítássá erősödve visszhangzott keresztül a táboron. A rémséges hatást csak fokozta, hogy a Bakony vad bércei visszhangozva verték vissza a földöntúli, kisérteties, elátkozott lelkek zokogására hajazó hangokat. Felugrottam, és kifelé a sátorból...

A hold sápadt fényénél elképesztő kép tárult szemem elé. A sátrak kékes sugárzással megvilágított négyszögében egy alak állt, borzas fejét a fekete égbolt felé emelte, és miközben lábai körül túlvilági párák tekeregtek, csak sikoltot és vonyított keservesen. Közelebb lépve láttam, hogy szeretett tiszthelyettesünket, Tokaji őrmestert gyűrte le az éji őrület. Amikor meglátott, abbahagyta földöntúli dalát, és eképpen szólott:

- Ne tátsa itt a száját, nagydarab! Tűz van az őr-sátorban!

Időközben odaérkező rettenthetetlen bajtársaimmal az őrszakasz sátrához futottunk. Kiderült, hogy egy kevés parázs szóródott a fűtés céljára szolgáló dobkályhából a körötte tenyésző száraz fűre, amely ettől lángra kapott. A füstszagra felriadó alvók néhány erőteljes bakancsrúgással megfékezték a szörnyű katasztrófát.

Visszaballagtam hát Tokaji őrmesterhez, és érdeklődtem, milyen indíttatásból látta jónak koloratúr szopránban felverni az alvó honvédeket, valamint a Bakony hegység vadállományának jelentős részét. Megvetően végigmért, aztán foghegyről odabökte:

- Na gyüjjék, maga nagyokos!

Most némi táborleírás következik. A tábor közepén volt található egy körülbelül kettő méter magasságban derékba fűrészelt akáctörzs. Erre vastag dróttal egy ötven centis vasúti síndarabot és egy kalapácsot rögzítettek ügyes kezű harcosok.

Mellette, csinos nejlonzacskóba csomagolva, ott függött az úgynevezett Táborrend. Amely, a nevében foglaltaknak megfelelően a tábori élet szabályait volt hivatva rögzíteni. Ennek a Táborrendnek egy pontjáta bökött a derék őrmester.

- Olvassa, vitézem!

Olvastam: TŰZJELZÉS SINKONGATÁSSAL. Vagyis, hogy tűz esetén az odakészített síndarabot kell kongatni, a mellé rendelt kalapáccsal. Csakhogy ennek hibátlan elolvasása meghaladta a derék hadfi képességeit.

Ő tehát a tüzet sikongatással jelezte...