Imádság

Octavian Goga: Imádság


Botorkán, zavart szemekkel,
Az úttól testben megtörötten,
Tehetetlenül rogyok le mester,
Fényed előtt parányi lettem.
Jártomban szakadékok nyílnak,
Az égalj sötétbe öltözik,
Térden csúszva téged kutatlak
Atyám, utamon irányíts!

Vágyaktól égő mellkasomban
Az áskáló kísértést érzem,
Felkavarja forrásomat
Amiből szomját oltja lelkem.
Világuk hullámából tépj ki,
És a te bölcs tanításoddal,
Az örök múltba hulltak felé,
Uram, igazítsd látásomat.

Elmém előtt a titkot fedd fel,
És csodálatos szabályát,
Karjaimba ültesd el végleg,
Szeretet s gyűlölet hatalmát.
Hozd meg a fényt, éneket is adj,
És igaz szerelemnek módját,
Agyonfáradt szemhéjaimnak
Áraszd a nyári nap sugarát.

Űzd el kételyeim végképp,
Hangjukat örökre szorítsd ki,
És más szíveknek keservén
Taníts meg engem is ríni.
Nem örök zsákmánylétemen,
Kínok és sorsok mestere,
De egy világ fájdalmát kérem,
Sírjanak a könnyeimbe.

Add összes búját minden kínnak,
Annyi gyógyíthatatlan vágyét,
Vihart, miben gyötrőnek, s rínak
Századok ősrégi rabjai.
Tehertől meggörbített vállal,
Rég árnyba alázottak nyögnek…
Félve remegő fájdalmukat
Szívembe általad ereszd be.

Vess vihart a lelkembe is,
Érezzem, ahogyan szabadulna,
Rájuk zúdul sok keserűség
Az elborzasztó hurkokba;
Mint lángoló égboltok alatt,
Kék villámok zománcos tánca,
Bronz hangját megalvaszd:
Szenvedéseink magasztjára.



Octavian Goga

Rugăciune



Rătăcitor, cu ochii tulburi,
Cu trupul istovit de cale,
Eu cad neputincios, stăpâne,
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii,
Şi-n negură se-mbracă zarea,
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte,-orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă,
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă,
În veci spre cei rămaşi în urmă,
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii,
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite,
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele,
Pe veci strigarea lor o frânge,
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele,
Ci jalea unei lumi, părinte,
Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri,
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră,
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună,
Să-l simt în matca-i cum se zbate,
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă,
În smalţ de fulgere albastre,
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre.