Bájátadó adás-vevés

Volt egy leányka a faluban, úgy keveredett oda, ki tudja honnan. Szerteszéjjel csúfított karszalaggal mászkált a fegyveresekkel és bár alig múlt tizennyolc éves, puszta passzióból lövöldözte, a be nem szolgáltatott jószágokat. Nagy kedvtelése lett a hirtelen rászakadt hatalom gyakorlása. Ha tehette volna, éjjel-nappal rekvirál. Valamelyik fő-szalagoskezű legalattvalóbbja volt, aki nem csak elnézte neki, de buzgó cirógatásokkal jutalmazta serénységét.

Gyulaváriéknál egyetlen férfi sem tartózkodott mundéron kívül, a gazdaságot is az otthon maradt fehérnépek intézték, ahogy tudták. A lopkodások, az egészen hivatalosan hangzó nevű rekvirálások sorozata, a gyűjtögető erőszak már a teljes éhhalált helyezte kilátásba, és megint megérkezett a tizennyolc éves Mancika, mintha ő lenne a parancsnok. Levegőbe lövöldözött, géppisztolyos kísérete előtt élvezettel ordítozva a “mocskos parasztokra”, hogy fene vigye a belüket, ha egy porszemnyit is elrejtettek.

Különben sem végzett még — az ekkorra hatályba léptetett —, azonnali kivégzést és úgy gondolta, egyszer már ideje lenne megkezdeni. A hatalom jó dolog, de nem sokat ér, ha csak a semmibe lövi ki sokkal hasznosabbra is használható lövedékét.

Gyulaváriné, a két lány elé állt és Mancikát megkerülve, feje felett átszólt, a nyegle géppisztolyoshoz:

— Vitéz úr, innen már mindent elvittek. Az uram és a fiaim is a frontot nyögik!

— Ne folytassa Gyulaváriné, már úgyis megyünk.

Mancika, mint akit leforráztak, lőtt kettőt-hármat a semmibe, aztán az utcán, hogy mindenki jól hallja, üvöltötte a különítmény parancsnokának, hogy neki kuss a neve az udvarokon! Nincs is karszalagja, sőt a másik két katonának sincs. És tudják meg, csak azért, mert közeledik a front, és itt lőnek az oroszok a határban, nehogy azt képzeljék… Mit is? Egyáltalán semmit ne képzeljenek, azon túl, hogy tizennyolc éves, teli hatalommal és használni akarja. Még ma szeretne egy szép kivégzést kivitelezni!

— Kisasszony…

— Ne kisasszonyozzon, szólítson megfelelő illendőséggel!

— Ahogy gondolja — és azért is kihagyta az elvárt címet —, itt már kicsitől nagyig mindenki készül, talán egy-két órán belül el is hagyjuk a helyőrséget. Tucatnyian, százezreket nehéztüzérséggel nem vagyunk képes feltartóztatni.

— Ide figyeljen Fekete, ezt megkeserüli! Nyomás a paphoz!

— Kisasszony, erre nincs felhatalmazásunk, sőt kimondottan megkért a maga, akarom mondani mindannyiunk parancsnoka, hogy kerüljük.

— Elhallgasson, én megyek elől, maguk utánam!

— Nézze, itt már nincs kinek rekvirálni, összeszedni, nevezzük, ahogy akarjuk, egyszerűen nem tudjuk továbbküldeni, amit beszedünk. Magunk úgysem tudjuk megenni. Legjobb lenne visszamenni a helyőrségre, és beállni a szedelőzködők közé. Igencsak meg kell majd szaporáznunk, ha mindenről lemaradunk.

— Utánam! — és Mancika nyargalt, egyenesen a helyi protestáns parókia udvarára. A lelkész, aki a semmi jóra nem vezető dolgok magasztalásába nem volt hajlandó beállni és erről szavát is hallatta, kitárta karját és ennyit mondott:

— Ezen a világon semmi nem az enyém, nem csak az épület, a bútorok vagy a jószágok, de saját személyem és családtagjaim sem. Ha valamit vinni akarnak, ne tőlem kérjék, hanem a főnökömtől! Nem vagyok jogosult semmit átadni.

Azzal jelentőségteljesen, jobb kezének mutatóujjával a felhők felé bökött. Mancika meghökkent, úgy gondolta, eljött a kivégzés ideje és falhoz parancsolta a tiszteletest, aki teljes lelki nyugalommal, mozdulatlanul állt előtte. Még akkor is, amikor feleségét és gyermekeit kilövöldözte a házból. Nem tudni mi történhetett Mancika fejében, talán a helyi legvezetőbb is mondhatott valamit, esetleg hogy a kivégzéseket máskorra napolják. Ő mindent, ami mozgott, libákat, kacsákat, két disznót, kecskét, maga vérmérsékletének helyreállítására szétlőtt. Megigazította kendőjét és karszalagját, dobbantott egyet-kettőt és rárivallt a mögötte ácsorgókra, mint egy parancsnok, hogy indulás.

A hír, mobiltelefonok híján is percek alatt szétszállt a faluban. A lefoglalt parancsnoksági épületet, aki mozogni tudott, körülállták fegyvertelenül, halálos eltökéltséggel. Az elsők a kapuőrön keresztül üzentek, hogy szavuk van a parancsnokkal. Az legyintett, és folytatta a készülődést, míg megértette, hogy az egész falu ott áll.

— Mit akarnak? — kérdezte.

— Alázatosan jelentem, nem merem megmondani.

— Bakacsi, mondja vagy keresztüllövöm! Nem hallja az ágyút? A géppisztolyok is itt ropognak már, járjon a pofája!

— Azt mondták, alázatosan jelentem, hogy azt a tizennyolc éves kurvát kérik csak, mindenki más nyugodtan elmehet.

— Hát ide figyeljen, itt van még két tele tár, eresze beléjük! Megértette?

— Alázatosan jelentem, igen!

Majd szabályos hátraarccal elindult kifelé a felajánlott tárak nélkül. A parancsnok fejében már minden olyan volt, mint egy félig kész sütemény kikeveretlen krémje. Kinézett az ablakon és elhűlt. Elég ideje volt mindenkit megismerni fél év alatt ahhoz, hogy tudja, mit kezdjen parancsával és parancsa megszegőjével. Már nem akart lövetni, de egy nyílt parancsszegőt köteles… Ezért úgy, az ablakból, őrének a hátába eresztett egyet, majd odafordult Mancihoz.

— Mondd, mit kevertél megint te büdös ribanc?

—Arisztid kérlek…

—Ne Arisztidezz, ott az ablak mögötted! Szerencséd, hogy mindenki elől van és az épület hátuljánál senki. Ülj be az első szekérbe! Kovács és Fazekas dobjanak rá két villa szénát, aztán a falu határában eresszék útjára, megértették? Fél órán belül legyenek itt útra készen! Mi is indulunk.

— De Arisztid!

Manci a pisztolyához kapott, amit a parancsnok sajátjával kilőtt a kezéből, majd irdatlan ütéssel leütötte. Kilépett, és az emberekkel közölte, hogy a tizennyolc éves kesergetőjüket óhajuk szerint, néhány másodperccel korábban kivégezte.

Az emberek lassan elkezdtek hazafelé lődörögni, ők pedig férfiasan elhúzták a csíkot. Mancika, soha többet nem találkozott Arisztiddel, különben valamelyikük nem élte volna túl. Pedig az események forgatagában, a bevonuló sereg számos katonáját részesítette bájainak átadásával, önszántából, talán egy hónapon keresztül.