Zöldbe borítják

   Tétován botorkálsz a sívó homokban;
   kedélyed aligha lehetne szárazabb.
   Búvópatakjaid is rég elapadtak,
   amikor rácsodálkozol: megeredtél.

   Előbb csak szemerkélsz, szitálsz, majd bőséges
   zápor cseppjeivé duzzadsz. Meglepődni
   sincs idő aszályod gyors múlásán, máris
   oázisok borítják zöldbe a psziché

   intimebb tájait. Érzékeid teljes
   harmóniában élednek, az ösztönök
   élesre állítva várnak bevetésre.
   Hálától eltelve magadtól értetődsz.

Kemó

Minden hajnalban a madarak ébresztették. Ezt néha úgy élte meg, hogy felverték álmából. Attól függően, milyen hangulatban ébredt. Papucsba bújt és végigcsoszogott a folyosón a kávéautomatához. Az éjszakás nővér kinézett a nővérszobából és ráköszönt.

– Jó reggelt, mi ez a hajnali őrjárat?

Ő aztán vagy mosolygott, vagy morogva válaszolta: – Kurva rigók!

Vörös, fehér, vörös… Negyven éve lerakott mettlachi-négyzetek, a fehér már megkopott. Lépeget, játszik, ma csak a vörös kockákra lép. Jó kedve van, szép a kert a hajnali napfényben. Jó a levegő, jó hűvös.

Eszti nővéren slamposan lóg a kinyúlt, agyonmosott, sárga kardigán, éjjel biztos hideg volt, azért húzta magára. Nem szól, csak kiles a nővérszoba ajtaján és integet.

Visszainteget neki. Bedobja a százast az automatába, előválaszt, sok cukor, sok tej, hosszú kávé. A gépezet kicsit morog, mint mindenki, akit felvernek álmából, aztán szörcsög és kiadja a kávét. Kicsit gondolkodik, újabb százast dob be és nyomja a gombokat.

Az első poharat a bal kezébe fogja, az lesz az övé, a másodikat a jobba, azt viszi Eszti nővérnek. A sorrend nem mindegy, mert a gép nem csak kávét ad, hanem üdítőt is, meggyet és narancsot. Kávé cukor nélkül, kávé cukorral. Kávé cukor nélkül tejjel. Kávé tejjel és cukorral, kávé tejjel, cukorral és meggyszörppel. Esetleg naranccsal…

Levetkőzik, először a frottír köntöst akasztja a fogasra, aztán a pizsamanadrág következik, a felsőből kibújva érzi igazán a reggel hűvösét. A csempék fehérek, kettő törött, a tükör alatt meg van egy, amin a repedések emberi arcot formáznak. Utoljára a kötött, fekete gyapjúsapkát veszi le.

Nézi magát a tükörben. Csupasz az arca, nincs szemöldöke, és a fején néhány tincs lóg mindössze, hosszabbak, rövidebbek. Hanyi Istók jut eszébe, a lápi lidérc. Annak lógott így a haja a képen.

Áll a fia a kádban, csukott szemmel, a víz folyik az arcán, a haja lóg.

Nézd, apa, hanyistók! – nevetnek.

Bámulja magát a tükörben.

Kurva kemó – morogja.

Igyekeznie kell, nem szeretne tisztálkodás közben rosszul lenni.

Ma reggel ő volt a gyorsabb, már felöltözött, amikor rátört a kávé után kiszámítható pontossággal érkező roham. Megkapaszkodik az ablak peremében, a WC kagyló fölé hajol és rángatózva öklendez.

Még nem mos fogat, csak kiöblíti a száját, tudja, hogy ennyivel nem ússza meg. Amikor a gyomra teljesen kiürül, arcot mos, aztán krémet nyom a fogkefére.

Gondolkodik, áll a tükör előtt. Remeg a keze, ahogy előveszi zsebéből a kis bőrtokot, kihúzza belőle a manikűrollót és belevág az első vékony, őszes tincsbe. Sikerült! Jöhet a következő.

Kezével tapogat a koponyája hátsó részén, ott csak két hajgubanc maradt, levágja azokat is. Sokáig berreg a villanyborotva. Tenyerével végigsimít a fején. Alig szúr.

Újra a fia jut eszébe, aki haj nélkül született. Milyen bolyhos volt a feje. Olyan lesz majd az övé is, ha vége a terápiának és kezd nőni a haja.

Ha vége lesz, és ha kinő…

Csoszog végig a folyosón, most csak a fehér négyzetekre lép. Eszti nővér kijön a nővérszobából, hogy megköszönje a kávét. Eltátja a száját a meglepetéstől.

– Né, Kojak!

A kötött sapka a köntöse zsebében lapul. A feje csillog, akár a frissen forrázott malac segge. Orrában érzi a sülő hús illatát, gyomra összerándul. Félrelöki maga elől a nőt és beugrik a nővérszobába. Rángatózva öklendez a mosdókagylóba.

Kiöblíti, megmossa az arcát és a köntöse aljával megtörölközik. Bocsánatot kér.

– Kurva kemó – morogja.

– Kurva kávé – vágja rá Eszti nővér.

– Kikap majd a főorvos úrtól.

Csak legyint, vállát kicsit felrántva, mintha mondaná: – Kit érdekel?

– Nana, csak vigyázzon! A Lakos nem ismer tréfát, legszívesebben kutyakorbáccsal kezelne.

– Kutyája van?

– Az, nagy lompos farkaskutyája.

Kibámul az ablakon és Titóra gondol. Állítólag az első héten nem evett. Vajon Berkiné hogy boldogul vele?

– Nekem is van kutyám. Boxer.

– Jaj, azok annyira szépek!

– Hallom kávéztunk.

Elől a főorvos, mellette Zoltai, az adjunktusa. Két osztályos orvos és Eta főnővér zárja a sort.

Dr. Lakos választ vár, de ő csak bólint, mégis mit lehet erre mondani? Hogy utána rá is gyújtottam, főorvos úr? Nézik a friss leleteit, bólintanak, az adjunktus valamit ír, hátra adja Eta főnővérnek.

– Nem is mondta, hogy kutyája van. – néz rá a főorvos.

– Csak egy kacsám van, főorvos úr.

Ül a kertben a padon, sütteti magát a nappal.

Két karját a pad támláján nyugtatja, jól esik, ahogy a melle kifeszül, lassú, nehéz kortyokban szívja magába a nyárillatú levegőt. Néha kicsit ég a tüdeje, néha meg élesen nyilall belé a fájdalom, ez állítólag természetes, dolgoznak a szervezetében a vegyi anyagok, ez váltja ki a fájdalmat. Dolgoznak a vegyi anyagok, ez jó.

Délután akarta felhívni Berkinét. Arra gondolt megkéri, ha bejön hozzá holnap, hozza magával Titót is. Nem engednék be a kutyával, de a kórház kapujában játszhatnának kicsit. Aztán a főorvos sajnálkozva közölte, hogy szükség lesz egy második kemoterápiás kezeléssorozatra is. Az első nem hozta a kívánt eredményt.

Haza akar menni. Inkább otthon töltené el az egy hónapos kivárási időt. A főorvos szanatóriumot javasol, fent a Budakeszi úton.

– Ebben a stádiumban talán jobb lenne felügyelet mellett…

Nem akar felügyeletet. A lakását akarja, a könyveit meg a kutyát. A szomszédokat akarja, Berkinét és a férjét, akivel sakkozni lehet. Benzingőzt akar, büdös Terézvárost akar, és kávét meg cigarettát akar. Öklendezni is mennyivel meghittebb a saját fürdőszobájában.

Ebben a stádiumban.

Csak sajnálkoznának. Szemérmesen félrefordulnának, de fél szemmel az ő tar fejét lesnék. Mindenkinek elmesélhetné külön-külön, hogy mi a baja, milyen az állapota, mitől kopaszodott meg. Ha az utcán vagy a boltban törne rá a rosszullét, magyarázkodhatna.

Nem kérem, nem vagyok részeg. Rákos vagyok, és ez a terápia hatása.

Nézhetné a mindentudó arcokat: – Terápia, na persze! Ismerjük az ilyet…

Verje meg az Isten, hát megy a Budakeszi útra. Ott se rosszabb, mint itt.

– Kurva élet! – morogja maga elé.

Csoszog a papucsában végig a folyosón. Int az éjszakás nővérnek és a kórház mettlachi burkolatú folyosójára gondol. Itt PVC padló van. Almazöld. Kávéautomata nincs, a büfé pedig nyolckor nyit.

De a madár több, és hangosabb.

Fegyelmezett repülés, hisztis utasokkal

Yvettke bevágódott az utastérbe, sosem tudjuk meg pontosan, hogyan volt képes a repülőgép belsejéhez viszonyítva függőleges testhelyzetben maradni. Talán speciális rögzítő hullámokat kibocsájtó, csini ruhája tartotta meg, miközben a gép orra bukva zuhant lefelé. Az utasok egy része szundikált, a többiek gyönyörködtek a felkavaró élmény adta zuhatagos látványban.

— Üdvözlök mindenkit! Apró malőr történt, a pilótánk kómába esett, előfordul néha vele. Ez a negyvenkilencedik kényszerleszállásunk, de ma Körkörös lett. Másodkapitányunk, akiről mindenki tudja, hogy parancsnoka követésében élen jár, amint észlelte, gombokon zongorázó segédszemélyünk állapotát, azonnal követte. Ilyenek ezek a betanított, pilótafülkében bambuló szükségletek. Mimivel a betegszobára cibáltuk őket, most a gépet a robotpilóta vezeti. Akarom mondani, elfelejtettem szólni Susannának, hogy kapcsolja be. Egy pillanat, lekommunikálom! Susanna, menj be a lógós egyenruhások kabinjába, ott elől az orrban! Igen a pilótákról beszélek. Ja, kincsem, örülök hogy észrevetted, éppen zuhanunk és robotpilótára kellene állítani a gépet. Hogy nem tudod? Nem baj csillagom majd elmagyarázom. Bejutottál? Ülj le szépen, a pilóta székébe! Mit látsz magad előtt?

— Gyönyörű, suhogó felhőket!

— Nem úgy értem drágaságom, nézz le!

— Így, most a térdemet látom…

— Kicsit feljebb?

— Egy bazi nagy kart. Igen teljesen olyan, mint a baseballütő!

— Tedd oda a kezed! Két arasszal jobbra, találsz egy gombot.

— Bocsika, itt legalább ötezer gomb van és egy csomó kijelző…

— Nem baj, két araszra van egy gomb, amire az van írva, sebesség. Ne nyomd meg, fölötte van egy kijelző, mit mutat?

—Igen értem… Hogy repül kifelé a mutató!

— Azt jelenti, hogy egy kicsit túlléptük a sebességet. Nyolc gombbal feljebb, számoljad!

— Egy, kettő, három, négy, öt, hat…

— Segítek, hét, nyolc… Megvan? Az "unaloműző sakkparti" gomb mellett találod a “robotpilóta” feliratút. Jó erőset nyekkents rá! Cuki! Hölgyeim és uraim, most már elárulhatom, a robotpilóta teszi a dolgát! Két kérésem van még, Susanna! A középső baseballütő mellett, közvetlenül egy "üzemanyag" feliratú kijelző is van, olvasd le, hogy állunk! Mondjad!

— 0,0000000000000001.

— Ez egy kicsit kevés. Majd beszerzek az utasoktól, biztosan van konzervatív felfogású, benzines öngyújtót használó. Vészhelyzetben tökéletesen helyettesíti a kerozint, és repkedhetünk, ha akarunk három napot is. A másik kérésem Susanna, nehezebb. Láttál már repülőgépet kívülről? Ugye láttál! Egy stilizált repülőgéprajzot keress. Nem emlékszem pontosan hol van, de ha megtaláltad, szólj!

— Yvettkém, baj van, itt nincsenek rajzok kiplakátozva…

— Nem úgy angyalom, a műszerfalon, a sok gomb között.

— Á! Na, nekilátok, azt mondja, hogy piff, paff, puff… Nem találom… Ühüm, na végre megvan!

— Mit látsz?

— Sose jöttem volna rá, hogy repülő, ha nem vagyok szakember, teljesen meg van dőlve, az orrával függőlegesen patymagol lefelé.

— Szóval még mindig zuhanunk kedves?

— Azt hiszem…

— Hölgyeim és uraim, gyönyörködjenek a tájban! Azt szeretném kérdezni, van—e önök között, a benzines öngyújtósok mellett, pilóta? Ha igen, kérem, jelentkezzen!

Igen látom, maguk négyen. Az előző zuhanásunkkor tizenhat pilótánk volt, de valahogy megoldjuk ennyivel is. Mondja egyeske, mennyi repülési tapasztalata van és milyen gépen?

— Tizenhat órányi, kisztihand, saját kétmotoros gépemen.

— Szuper! — csacsogta Yvett, a sikoltozó utasokhoz. Valami késleltetett reakció kapcsán, eddig csak bájologtak. Yvettke, szárcsává változott — az összes visongást túlharsogva — belevisított az utastérbe.

— Aki megnyekken, szálljon ki most!

Ettől ismét bababájjal mosolyogtak rá.

— Ketteském — igazította a gravitáció másságától hajszálait — maga mivel és mennyit?

— Vitorlázó repülővel, kisasszony és sok ezer órát.

— Csodálatos, mindenki tapsoljon!

Az utasok ujjongtak és nézegették a háztetőket, mert már az emberek mozgása is jól kivehető volt.

— Mondja hármaskám, maga mivel tud előrukkolni?

— Jelentem, fő—utaskísérő…

— Ne fokozzon le, maga marha! Stewardess, megértette?

— Igen kérem, kezét csókolom, motoros sárkányrepülő járművel szelem a levegőt, már két teljes hete. Milyen szépen vakarja a fejét ott lent, ha jól látom a polgármester!

— Igen és maga négyes?

— Én motor nélküli sárkányrepülővel szabdalom a felhőket.

— Jól van, maga motoros és a vitorlázó fáradjanak a pilótafülkébe és oldják meg a helyzetet!

— Ahogy parancsolja kisasszony!

Az antigravitációs Yvettke hatására, nem a gép végébe, hanem az utasfülkébe zuhantak be. Odatapadtak a két lusta munkaerőnek fenntartott székbe és a gép nyerített egyet, mikor egy szabályos hiperbola mélypontjából visszafordulva, az egyik háztető gerincét diszkréten végigvakarta, meredek emelkedőbe kezdett.

— Nos, kedves hölgyeim és uraim, lehet kezdeni a szundi-bundit, beszélgetést és további gyönyörködést! Előbb, talán néhány gyűszűnyi üzemanyagot gyűjtenék még.

Yvettke, egy mini pálinkás pohárba beszedte a termést, majd teljes negyedórára eltűnt. Valami történhetett, mert a korábbról jól ismert érzés megismétlődött. A felhőkből kilépve, ismét ferdén látták a világot. A gép orra bukva zuhant lefelé. Yvettke betoppant és miután a feledékeny Micikével ismét lekommunikálta a robotpilótára állítást, függőleges zuhanó helyzetre, angyali nyugalommal kérte meg sárkányrepülő egyet és sárkányrepülő kettőt.

— Fáradjanak a pilótafülkébe, úgy látszik a helyzet valamiért megismétlődött.

Azok boldogan vették át a stewardesseknek asszisztálók jellegtelen szerepét, de mikor pár perc múlva újra zuhanni kezdett a gép, már Yvettke nyugalma is megtörött. Berontott az utastérbe:

— Ne mondják nekem, hogy nincs még itt repülési szakértő! Ezek is kómásították magukat, valami lehet abban a fülkében, vagy egyszerűen túlzott kötelességtudattal, a legnagyobb sapkájút követik, valami fene nagy alázattal. Igen? Senki, sehol semmi?

— Ja!

— Mondja uram!

— Én kérem, a műrepülésben nagyon otthon vagyok.

— Na de, miért nem szólt korábban?

— Repülőgép modellezéssel foglalkozom.

— Kiváló! Egy nagy tapsot az úrnak!

Yvettke felderített mindenkit, majd megfogta és belökte az illetőt a pilótafülkébe. Hogy még egyszer ilyen gikszer ne történhessen, ami ide-oda rohangálásra készteti, ő jobbról, Micike balról szurkálták egy tűvel, hogy kómába ne essen.

A gép tökéletesen landolt, Micikéék kiléptek, bezárták maguk mögött az ajtót. Valami történhetett, mert a pilótafülke és az utastérbe nyíló ajtó is beragadt, ezért nem tudták közölni a jó hírt. Újdonsült pilótájuk még nem volt annyira járatos, hogy a belső kommunikációs rendszert is kezelni tudja. Természetesen, az utasok nem vették észre a leszállást, tökéletes landolások esetén ez gyakran előfordul. Kintről nem tudták mire vélni a dolgot, és éppen fel akarták robbantani a gépet, mikor a modellező megtalálta az izét.

— Hülye pilóta, blokkoltad az ajtókat! Itt nyomd meg! — segített Yvettke.

Ekkor kivágódott a pilótafülke és az utastér ajtaja is. A két, immár valóban nagyon mérges légikisasszony berobogott, és az utasok képébe ordította:

— Nyomás lefelé, szuszák népség! Végigaludták az utat, mi? Ha valakinek van kedve, lent szólhat, hogy van pár átmeneti kómásunk. A fene, ezek a sapkások hogy jönnek kifelé… Úgy látszik, csak a repülés idejéig tartott az egész. Na, mars lefelé!

Szeresd bennem

Bakkné Szentesi Csilla







 Je t'aime

........ az érzést,
szeresd bennem a csendet,
a tegnapi csókot, a fényt a szememben,
a rezdülő éjt is, mi nyomot hagyott,
s árnyékomat, ott fenn a falon.
Szeresd bennem, mi sohasem voltam,
álmaimat, mik régen kihunytak.

Szeress, ha olykor húsodba vájok,
szeresd a rossz kedvem, mosolyom számon.
Szeress hosszan, ha vége sem látszik,
szeress röviden, ha a pillanat játszik.
Szeress akkor is, ha hamisnak érzed,
ha érted értetlen sorokban elvérzek.

Utam

Hozzád szegődtem,
mint vándorhoz a kóbor eb.
Követlek messziről, némán,
ne zavarjalak,
de ha szükséged van rám,
mindig ott legyek.
Nem várok mást,
pár kedves szót,
egy simogatást,
néhány falatot,
s amikor megpihensz,
szoríts a lábadnál
nekem is helyet.

Tollbamondás

Nem ütöttem, nem pöröltem,
haragomat összetörtem,
volt örömöm, evett kórság,
bánatomat széjjelszórták,
volt, ki ölelt, volt, ki áldott,
adtam csókot, kaptam átkot,
fájt a szívem, fájt a lelkem,
s míg az Istent bepereltem,
felhőibe mártott fecskék
ceruzáim kihegyezték.

A Rendező

Egy gigantikus teátrumban játszunk,

az univerzum titkokkal teli,

s bár csillagokig nyújtózik tudásunk,

az Istentől nincs felhatalmazásunk

a függöny mögé betekinteni.

Mostantól másképpen

         Nem kerüli pillantásod. Látnod kell,
         tudja, mily botrányosan eszköztelen,
         amikor saját arcodba vág. Szívre
         mért ütés — figyeli, hogyan rendülsz meg
         a szembesüléstől. Nem halasztható
         tovább; döntesz hát. Mostantól másképpen
         folytatódsz. Valóban meg fogsz történni.

Álmodsz gyönyörűt, édeset

(József Attila halálának
70. évfordulójára)
Szíved
túljutott a csillagokon
anyaölbe
csatangolt
járod vadul meg-megújult
haláltangód

Magadhoz méred a végtelent

Sikongó sínek
jajbahullt ércszaván
álmodsz gyönyörűt
édeset
csörömpölve
értünk
minden
éjszakán

(2007 december 04)

Köd

Már második napja erre ébredek. Köd van. Látom, hideg is. Nem kell, hogy kimenjek. Érzem. Ma inkább áttetsző, opálos. Ahogy világosodik, úgy fagy rá a fákra, a bokrokra, a fűre.

    Így is szép. De ha kisüt majd a nap, ragyogni fog minden, amire rászitált. Mint a gyémánt. Mert Ő az ifjonc, fiatal varázsló. Még bolondozik önfeledten. Nem ismeri a hatalmát, csak azzal törődik, szép legyen minden körülötte. Felcicomázza hófehérre, ami útjába kerül. És a természet ámulva fogadja ajándékát. Nem tart sokáig a bűvölet. Elég a téli nap egyetlen hűvös csókja, és már csak egy gyönyörű emlék.

    Legközelebb az idősebb testvér jön. Ő már komolyabb. Meggondolt, és lassú. Látni és érezni, ahogy puhán hömpölyög. Sötétszürke köpönyegét végigteríti a tájon. Nem, nem takar el mindent. Itt–ott látni enged. De csak egy pillanatra. Hiszen most Ő uralkodik. Neki tiszte eldönteni, mi látható, és mi nem.  Nem készít hófehér zúzmaracsipkét. Érezni, harcra készül.

    Hamarosan eldől, ki lesz ma az uralkodó. Lesz elég ereje sűrűsödő szürkeségével legyőzni a nap ragyogását? Nincs segítsége. Magasan lakó felhőbarátja késik. Csak magára számíthat.

   Tudja, nincs sok esélye. Bármennyire igyekszik, mutatja félelmetes, gomolygó köpenyét, nem győzhet. Az egyre fényesedő nap egyetlen öleléssel magába olvasztja. Ahogy elenyészik szürke köpenye, apró cseppek jelennek meg az addig betakart tájon.  A vesztes könnyei.

    De vannak napok, amikor a természet lehajtott fejjel megadja magát. Nem védekezik, csak elfogad. 

    Mert megérkezik a legidősebb testvér. Az uralkodó. Általában hajnalban, mikor minden élő alszik még. Sűrű és szinte áthatolhatatlan. Betakar és eltakar mindent. Hagyja, hogy minden belesimuljon karjaiba, de onnan nincs menekvés. Csak ha ő engedi. Titkok gomolyognak a belsejében. Soha nem érzett illatok, és magány. A végtelen magány, mert nem enged látni. Csak emlékezni. Mindenki egyedül marad. Mert a végtelen, lágyan gomolygó szürkeség átkarol, és elringat. Felkínálja a titkait. Marad, ameddig akar. Neki nem kell segítség, nincs szükség felhőbarátokra.  A nap hideg fénye nem tud áthatolni rajta, de néha a széllel meg kell birkóznia. Van, hogy nem tud győzni. De harcuk a végtelen óceánok hullázását idézi. Hangtalanul.

    Szeretem, ha köd van. Mindegy, hogy opálos, derengő, vagy áthatolhatatlan. Szépségük elbűvöl. Imádom, amikor ragyog az erdő, vagy séta közben hirtelen elővillan egy ki faág a körülöttem lévő szürkeségből. Vagy mikor körülvesz a tejfehér puhaság, és a szempillámról legördül egy odacsókolt ködkönnycsepp. Soha nem kóstolt íze van. Akkor. Egyszer. De...

    Emlékszem, volt, hogy már este megérkezett. Mennem kellett, és eltakarta előttem utamat. Eltűnt körülöttem a lent és a fent. Csak úgy tudtam métereket haladni, ha kiszálltam az autóból, és körülnéztem, hol vagyok. Pedig naponta többször járok ezen az úton. Most nem találom, mert nem akarja. Volt, hogy sírtam, mert éreztem különös, hívogató és hideg mosolyát.

    - Hiszen te szeretsz engem, akkor hagyd, hadd vezesselek!

    Igen, féltem. A gomolygó titkoktól, és attól, ha most hagyom, magam is köddé válok. Mintha soha nem lettem volna.

    Igen, féltem, és akkor csak elfogadtam. Én is.

Hosszú menetelés

Hosszú menetelésében, mint a fátyolos üvegburával letakartan, a külvilágtól teljesen elválasztott falon belül haladt. Ilyen díszkísérete talán még soha sem volt. Nem kiegyensúlyozott volt, csak nem gondolkodott. Sosem fordult elő vele korábban, hogy akaratlanul ne kóvályogjanak fejében gondolatok, de épp ezen a pályán, most a cél felé tartva, szinte időnek előtte kikapcsolt. Hol van már a döbbenet és düh, amivel ökleit szétverte az ajtón és sosem tanult belőle, hogy az ilyesmit agyba-főbe veréssel jutalmazzák. A fejét sem csapkodta már a falba, és az értetlenség, képtelenség és segélykérés időszaka is elszállt, miközben ült és várta, hogy módszeres tervszerűséggel, előre megfontolt — számára mindenképpen — aljas indokból szorgoskodnak. Hiába ordít a lelke, senki nem nyújt segítő kart felé.

Akkor szabadulni akart, és visszacsinálni az egészet. Olyan túlfeszített lelkiállapotban, mikor egymás után szakadtak el benne az idegszálak, mint hegedűn kontár muzsikus húrjai, a kutya sem törődött vele. Átmenetileg belenyugodott, és a komor beletörődés időszaka váltott fel mindent, de hektikusan újra, meg újra felordított benne az élni akarás. Nem tudott aludni, mert félt, hogy veszít az életből. Az apátia csak a legutolsó időszakban telepedett rá, amikorra a — minden mindegy, essünk már végre túl rajta —, csendes, lázadás nélküli gondolatfüzér kerengett benne.

Aznap jól aludt. Szokatlanul jól. Szemét dörzsölve, nagy ásítás után, majdnem odadörrent a cinikus, szépszámú kíséret vezetőjére, hogy hagyják még aludni. Ekkor tudatosult benne, hogy most lesz a betervezett akció. Felállt, és most éppen megy, ott a falakon belül, ruganyosan, nyugodtan, de lassú léptekkel.

Egyik kísérője a gumibotvég használatán gondolkodott, csak azért nem tette, mert a nagy menetelés végszakaszában már túl sokan látták, és nem biztos, hogy a főnök és azok főnökei örülnének, ha belerondítana a dologba. Az egész út hossza talán tíz tizenöt méter volt. Frissült, pezsdítő volt, ritkán érezte ilyen jól magát. Nem látott, nem hallott és nem figyelt, egész máshol járt mindene. Valaki két ásítás között elhadart valamit, aztán egy másik személynek odalódította:

— Az elítéltet átadom ítélet végrehajtásra!

A fejes, miután létrára léptették, tette a dolgát. Aztán ketten megemelték, majd egy irdatlan rántást követő ünneprontás következett. A ceremóniamester zajos kattintással emelte ki a csigolyát, hogy a csikorgástól mindenkinek végigfutott a hátán a hideg. Pár másodperc után, lejelentkezve, hogy dolgát elvégezte. Fanyalgó tekintetek korholták kontárságáért, amiért üvegszilánkot csikorgató, hátborzongató hanggal, a nap hátralévő részének megalapozásától — a reggelitől — ilyen fontos embereknek mint ők, képes volt elvenni az étvágyukat.

A produkción túl lévő még egy mosolyt vetett hanyagul, valahonnan a terem felső részéből a sivár társaságra, aztán megfordult, és elindult fölfelé. Közben, amint közeledett oda legfelülre, a mosolya megvetésből mindinkább szánalmas aggodalomba fordult, a becsület szenvtelen lovagjainak eljövendő sorsa felől. Már nem foglalkozott velük, csak száguldott a cél felé.

lápi sertés huszat fialt /kritikai egyveleg +18 abszurd/

A napokban megjelent Alsó-permutai Atanász Ákos /Az arany szőlőindák címmel kitüntett babér koszorús költő,

A Csillogó Tekintetek /valami piszok ment a szemembe és a lelkembe/ (nagyon)Zárt Költői Társaság beltagja,

az Angyali Poéték köztünk élő hírnöke,

az Isten Én Vagyok Klub gyakorlati meditálója,

az MTA legeslegkülsőbb sztratoszférikus közírója,

a Magyar PENge Éles Club 134. sorszámot viselő társelnöke,

a Víz Vízkövet Növetsz Ezért Sört Iszom folyamatosan vedelők asztalalatti tagja,

a Bazdmeg Rozi Beszíjé Mán Magyarul tevékeny nyelvújítója,

az Önkéntes Vér-és Mérvadók doaenje,

korábbi szakmája szerint kazánkovács-és-nőgyógyász,

egykori kisdobos és úttörő/

új verseskötete, benne a címadó – költészetünkben új utakat nyitó –

LÁPI SERTÉS HÚSZAT FIALT

szonettjével.



Az ország /mit az ország – az egész világ/ lélegzetvisszafojtva várta már élő klasszikusunk hosszú vajúdását követően ezt a világirodalmi remekművet, mely előtt minden élő és halott költő is fejet fog hajtani /kivéve azokat akiket lefejeztek, valamint Villont mivel ő még mindig a kötélen lóg aszongyák/, mert ennél jobbat senki nem alkotott és nem fog alkotni míg a föld nem zuhan a napba /számításaim szerint 6 millió év múlva, úgyhogy a jövő hónapra még meg kell vennem a gyereknek a buszbérletet és be is kell fizetnem a villanyszámlát mert kikapcsolják a nyomorultak/.

Olvassuk hát áhítattal e remeket:





Alsó-permutai Atanász Ákos:



LÁPI SERTÉS HUSZAT FIALT

Gondolati síktól elrugaszkodott
valóság, a túlhízott lápi sertés
kínok nagy kínja között a teremtés
csodájaként sok új életet hozott

s rögvest mindjárt húszat, nem adta alább
és mivel mindig trifurt tápot habzsolt
sok életet a gazda elé pakolt
ki maga sem bírta nyugodtan tovább

könnyre fakadt, áldta Isten jóságát
lelkében békét teremtve, szép nejét
megölelte, megpaskolta valagát

s máris számolt, tizenöt jól eladva
és indulhat gyorsan a Bermudákra
öt pedig meghízva lesz felzabálva.


Nem érzem magam méltónak, hogy szegényes szókincsemmel kifejezzem azt a nagyrabecsülésem amit még soha költemény iránt nem éreztem, helyette most az elragadtatott kritikákból idézek. A kritikákat nem tematizáltam, ezzel is bemutatva, hogy Alsó-permutai Atanász Ákos gondolatisága a létező világ minden szegmensét megérintette és a meghatározza a világ további menetét. Minthogy egyúttal oknyomozó riporter is vagyok, közlök néhány elfogott sms-t, mail-t, és lehallgatott telefonbeszélgetést is rámutatva az emberi irigység és rosszindulat mérhetetlenségére. Mert nekem a legeslegmegszentségteleníthetetlenebb elvem: TELJES KÖRŰ LEGYEN A TÁJÉKOZTATÁS.






Kőpados-Hervadó Hugó – a felsőfüzesi plábánia gyakorló hitszónoka, az Isten Faszilánkos Keresztjét Hordozzuk lap irodalmi rovatának tollnoka:

- Alsó-permutai Atanász Ákos ismét tanúbizonyságot tett mély vallasosságáról és Isten jóságát dícsérte az anyagi valóság teremtésében. Az egyházi zsinat már napirendjére tűzte Ákos barátunk szentté avatásának kérdését…bár némi ellenérzést tapasztalunk a Vatikán részéről, de végül is neki majd fejet kell hajtani a költő-óriás előtt. /Aki még nem fizette be a negyedéves egyház adót az pótolja sürgősen mert kiátkozom azannyaúristenit a zsugorijának/!





Söreg Béla gazdász, a Kövér Mangalicák Mint a Teremtés Csodái állattenyésztési lap közírója:

- Alsó-permutai Atanász Ákos nem tagadja meg önmagát és lelkes pártolója a sertéstenyésztésnek , elkötelezett híve a magyar felsőbbrendű disznó-kultusznak.

- Csak gratulálni tudunk ismét emberfeletti teljesítményéhez. /Másoknak: az öcsém gazdászboltjában még sok mázsa trifurt takarmány van, vigyétek már, mert ráromlik/!

/egy elfogott mail Söreg úr és a költő levelezéséből/: - bazmag Ákos, nem ugattam, hogy mangalicákról írj? Máskor mutasd meg mit írtál mert ez így nem lesz jó. Ha már bebasztál mindent elfejtesz, tudtam én, hogy most is baj lesz. Az Ilka meg le fogja csavarni a tököd mer megin belehánytál a dagasztó teknőjébe. Na, azé megy a szokásos heti tíz kila mangalica hús, zabálj hülye-gyerek!





Lankadt Ödömér az Ifjú Titánok Sajnos Még Messze Járnak a Parnasszustól irodalmi antológia szerkesztője, volt Ifjugárdista

- Mester! Leborulunk az Ön nagysága előtt. Több társammal kollektív öngyilkosságot forgatunk a fejünkben, mert az Ön költői nagyságát soha meg sem közelíthetjük ezért hát élnünk sem érdemes. Engedje meg, hogy minden nap száz szál vörös rózsával fejezzük ki hódolatunkat az ön utólérhetetlen alkotói nagysága előtt térdre borulva.

/Alsó-permutai Atanász Ákos telefon beszélgetéséből melyet Lankadt Ödömérrel folytatott/:

- bazd meg öcsi a rózsáid, nekem napi tíz üveg kőbányai homályost hozz a rózsákat meg etesd meg a Söreg disznóival!



Krenfeld Obertúr Joachim, az Ősmagyar Etimológiai és Tiszta Magyar Származás Egylet fővédnöke:

- Alsó-permutai Atanász Ákos ismét igazolta ősmagyar származását melyre utal versében az ősmagyar láp említése mégha disznó összefüggésben is. Javaslom az elnökségünknek, hogy nevét székházunk falán egy márványtáblán örökítsük meg az utókornak.

/Levélrészlet Krenfeld úr egyik leveléből amit az unokahúgának írt/:

- na figyelj te hülye kurva. Mond már meg annak a hímringyó barátodnak, hogy fizesse a székházunkra felvett jelzálog hitel részleteit mert a tökét szét fogom rugni. A büdös picsába, már árverezéssel fenyegetnek. Mentek a börtönbe….a fene enné meg, mellém ../

Egy írótárssal folytatott…általam lehallgatott beszélgetése – a partnere Kohéziós Károly esszéista:

- Károly: -na mivan, már megint a disznószarban fetrengtél? Minek iszol annyit? A segged kinyalják! Hogy tudsz Te mindenkit lefizetni? Ha annyi pénzed van megadhatnád már a harminc éve kért öt ezer forintot. Eljut az agyadig, vagy megint be vagy rugva

Ákos: - dögölj meg!



Kedves olvasóim! Továbbra is figyelemmel kísérem nagy költőnk zseniális versének életét és folyamatosan tájékoztatom Önöket. Mindenkinek szép napot jobbra, balra, középre.

/a fenébe is, mindjárt bezár a posta és még TV díjat és a NET előfizetést is be kell fizetnem, mert már három hónappal tartozok. Ha kikapcsolják hova fogom irkálni a baromságaimat ? /

fátylakból szőtt szemfedő

alattvalód vagyok Láthatatlan
kilenc napom ég és föld között
illatok, fények, színek övezte
világom után még kilenc nap
zuhanás a holtak birodalmába,
a hangtalan, színtelen másba,
Gorgók se morognak bámulva
egy halott lelket, megszokták,
csak a Styx fekete vize csobban
és Kharon invitál vigyorogva,
Kerberosz gyanakszik, még
lelket lát bennem, vagy valami
megkésett pokolra való  álmot,
fogadj be Hadész birodalma,
boríts rám fátylakból szőtt
szemfedőt az örök álmokra

most légy okos



    ha nem lennél mi is volna
    szőrén–szálán Európa
    biztat fából vasszigorra
    ki szüntelenül aggódva
    a nevedben háborog ma
    minden fórumon minket óvna
    váltig csak azt jajongja
    hogy igazítson jóra
    a minden lében Európa
    ultima ratiója
    hajánál fogva Európa
    megszoktuk már régóta
    szemen szedett Európa
    ez kő kövön magyar nóta
    hát hallgasd csak Európa
    a verdikt már kész habókra
    ________________________
    most légy okos Európa

Maróti György: Könyvismertető

- egy hatvan éves férfi, ki negyvenkét évvel ezelőtt írt utoljára (írásbeli érettségit), feljegyzi olvasmányélményeit -

Bevezetés
Avval kezdem, hogy egy héttel ezelőtt sok szabadidőm volt, hát tettem egy sétát a környéken, ahol harminchat éve lakom.
Nagyon jó volt: a ház kapujával szemben például van egy park, ahol fák is, meg virágok is nőnek. És körben házak vannak, amiken szobrok is vannak, a buszmegállóval szemben is, ahol mindennap várom a buszt, van egy ház például, amin lótestű férfiak verekszenek másokkal, és női szobrok is vannak.
És séta közben találtam egy könyvtárat, és – mivel esni kezdett egy kicsit – bementem oda és beiratkoztam, és ahogy befizettem a díjat, kaptam egy ilyen bankkártyához hasonló sárga kis kártyát, és mindjárt mondta a hölgy, aki ideadta, hogy máris választhatok.
És amikor kérdeztem, hogy mit, akkor megmutatta, hogy az írók neve szerint vannak a könyvek, és abból vehetek el hármat. Egyszerre.
És én elvettem három könyvet, és most már át is olvasgattam őket, és aztán találtam ezt az online-lapot, ahol látom, hogy könyvismertetések is vannak, hát én meg akarom ismertetni Önökkel, amiket olvastam.
Evvel kezdtem, ez volt a bevezetés, és most akkor a tárgyalás következik.

Tárgyalás
Először Homérosz könyvét olvastam, aminek az a címe, hogy Odüsszeia.
Ez egy regény szerintem, elég jól meg van írva, ajánlhatom bárkinek, mert jó, izgalmas. Igaz, nem értem, hogy miért néz ki úgy, mint ha versben lenne (a lapnak a közepén van csak írás, és nem teliben-széltében), mert én figyelmesen figyeltem, de rímeket nem találtam benne, sz’al most nem tudom, hogy vers vagy mégse: próza…
Azért tényleg jó, mert van benne ez az Odüsszeusz (furcsa, de belül a könyvben már nem Odüsszeia a neve, mint a címlapon, hanem Odüsszeusz, aki elég sokat kóborol a tengereken, meg szigeteken.

Főleg azért nagyon jó ez a könyv, mert kiderül belőle, hogy milyen csalfák a nők, és én szeretem, ha kiderül, hogy tényleg csalfák a nők. Mert velem is ez volt, még ha nem is változtatott disznóvá a csaj, de elég csalfa volt.
Én is, persze megcsaltam, mindjárt az első gyerek után, de az nem volt csalfaság, csak vele nem lehetett a szülés után, aztán nagyon megkívántam azt a Katinkát a hivatalban, de nem voltam csalfa. Mint a nők, mert azok csalfák, és ez ebből a jó regényből is kiderült.
Vegyük csak a feleségét, aki fűvel-fával szövi az apja halotti leplét, míg fogalma sincs arról, hogy él-e vagy nem-e a férje, az Odüsszeia. (Odüsszeusz?)
De más is jó volt benne, mert ha hangosan olvastam magamban néha, akkor rájöttem, hogy aszondja: tátiti tátiti tátiti tátá tátiti tátá, ahogy szolfézson tanították, és ez is tetszett nekem.
Meg vannak jó szövegek is benne, például, mikor az Odüsszeusz azt mondja a félszeműnek, hogy őt úgy hívják, hogy Senkise, azt, amikor kiböki a maradék szemét az egyszeműnek, akkor az hiába kajabál a társainak, hogy Senkise bántotta, mert arra azok azt mondják, hogy ha senkise bántott, akkor aludj szép csöndben. Ez tetszett.
Meg az a fehérkarú lány is jól meg van írva, aki barátnőivel mos, aztán amíg száradnak a ruhák labdázik, és úgy találja meg az Odüsszeiát. (Odüsszeuszt?)
Szóval jó regény ez a Odüsszeuszos, jól meg van írva a Homérosztól, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Aztán a Hamletet olvastam, amit a Shakespeare írt.

Na, most ez a Hamlet is jó, egész jó, és ugyanazért jó, amiért az Odüsszeusz is jó, szerintem. Mert ebből is kiderül, hogy csalfák az asszonyok, hát nem ez derül ki?
Ha én megdöglenék, hát fix, hogy a feleségem egyből más pasit keresne, ahogy az a Gertrudisz is, akinek egyébként egyáltalán nem dán neve van, hanem német.
A többivel is van gondom, mert bármilyen jó volt ez a Shakespeare, azért neveket nem túl jól tudott adni ebben a Hamletben.
Én megnéztem egy dán szótárt, aztán egy darab név nem stimmelt, de a Katinka mondta is, hogy persze, mert ezek a nevek (Horatio, Polonius, Láertész, Claudius, Ophélia stb.), ezek latinul vannak, mert igazából az a Shakespeare, az nem talált ki semmi új sztorit, csak ügyesen lopkodott. (A Katinka nem csak bombázó, de elég művelt is.)
Más nevek meg, mint a Rosencrantz és Guilderstern meg nem latin, hanem német.
Kis bajom ennek az írásnak a formájával is volt (mint a Homérosszal is volt), mert ez meg egyrészt megint úgy volt írva, mintha versből lenne (vagyis középen van minden), de van itt más baj is. Mert ennél a regénynél meg, nem volt semmi közbeírás, csak oda vannak írva a nevek kettősponttal, aztán meg, hogy mit beszél – vagy gondol magában – a Polonius vagy a Láertész vagy a Caludius.
De azért ez a regény (?) is jó volt, például az, hogy mennyire más az állampénzen külföldön tanuló Hamlet gondolkodása, mint a sötét, fejüktől bűzlő dán halaké. Mert például, hiába látta az apja szellemét a Hamlet, azért nem egészen hiszi el, hogy vannak kísértetek, és inkább kipróbálja az egérfogót, vagyis, hogy igazat mondott-e a szellemvízió neki.
Ez igazán jó volt benne, csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a Hamlet nevű írást, mert tényleg jó, jól megírta a Shakespeare.

Harmadszor olvastam a legjobbat, a Puskintól egy regényverset, az Anyeginről.
Hogy az az Anyegin mekkora egy balfácán, na nem?
Halálra unja magát, csömörülget a báloktól meg ilyenektől, aztán jön neki egy igazi jó haver, az a Lenszkij, meg egy jó csaj, aki tényleg szereti, az a Tattyána, azt ez lökött meg úgy löki el magától őket, hogy csak füstöl. Most arról nem beszélek, hogy a Lenszkijt még direkte lelövi, de hát egyáltalán…
Hogy lehet valaki ilyen húgyagyú?
Ez volt a legjobb, ez a Puskin nevű, ez tényleg tud írni, csak mindenkinek ajánlhatom, hogy ha nem olvasta még, hát olvassa el ezt az Anyegin című elbeszélést, mert szerintem nagy siker lesz, bestseller lesz ez a Puskin. Én mondom.

Befejezés
És még azt akarom írni, hogy keressen mindenki egy könyvtárt a közelében, és iratkozzon be, mert olvasni jó!
De tényleg!
És most majd én is visszamegyek - úgy egy év múlva, ha ráérek megint, és esni kezd - a könyvtárba, mert már kinéztem a Varázshegy, meg az Ember tragédiája címűeket, meg – főleg – a Pokol tornáca címűt, amik biztos jó izgik lesznek, főleg az a Pokol tornáca a Szolzsenyicintől: az valami triller lehet.

Bakos Erika - A szögény embör lyánya régi történet, humor

7. éves vótam, mikó az égyik összel aztat monta az Apám, kejjél föl lyány mögyünk a szőlőbe szüretőni, nem nagyon teccött az a magamfajta gyeröklyánynak, me jáccani sokkal jobb lött vóna, de Apám szava maga vót a parancsolat. Készíts röggelit oszt ögyünk... Elővöttem a szalonnát, a hagymát mög égy nagy csupor tejet, oszt Apám elé töttem. Gyere té is ögyé, me addig nincs hazagyüvetel, még a szőlő a tőkén van. Hát a szögény embör lyánya mit töhetött...léültem es falatoztam magamnak, csak hogy né üres gyomorral mönnyek mán ki, me akkó mög azon nyavajognák. Szép, de hideg őszi idő vót, a kocsi sarogjába kuporodtam, oszt elindultunk a tanyára. Nem fűtt hozzá a fogam, mög fáztam is, de Apámmal nem ellenközhettem, de égy gyerök az kíváncsi... Édösapám ... möddig tart az a szüret...kérdözgettem...möddig, möddig még kész nincs, mondta. Én csak fészkelődtem a kocsidérékba pedig még el sé nagyon indútunk...mégint kérdöztem...Édösapám...minek köll aztat a szőlőt lészödni...ejj lyány...minek, minek hát azé, hogy lögyön bor a házná, de né kérdözgessé mán annyit me odasuhintok oszt nézhecc! Mögszeppenve hallgattam, nem szerettem vóna mögkapni Apám nyaklevesét, me bizony mondom csöngne a fülem égy hétig. No de milyen a gyerök....Édösapám, mondtam halkan, de nem figyelt...Édösapám.... mi van mán mégint, kérdözte, morogva...kemény embör vót, nem szerette a nyafogó gyerököket, de azé mégis réám figyelt. Édösapám minek a bor...Apám akkorát nevetött, úgy hittem léesik a bakrú...ejj lyány ha té nem vóná ki köllene tanálni, mondotta. Azé, hogy ha szomorú vagyok, elűzze a bánatom, vagy ha mulatok még jobb kedvem lögyön tűle... Különben nem vóna?... kérdöztem Apámat...néha nem lyányom....néha nem es az öreg égy könnyet morzsolt el a szöme sarkába. Tudni köll Anyám nemrég hót mög, es szögén Apámra maradtam, de az a mögkeményödött szíve nem tudta hova tögyön, mit csináljon égy apró gyerökkel, ezé rám sé nézött sokszor egész nap.. Na itt vónánk, pakolj lé a kocsirú. Ficánka kislyány lévén léugrottam, de nagyon rosszul, a lábom kibicsaklott és eltőrt a bokám. Apám látva mi történt elkezdött káromkodni: Ejj az anyád kiskésit, mikó mögmontam százszor, hogy né ugrájjá azon a kocsin!! Mögszeppenve, dagadt lábbal ültem a fődön, csak úgy potyogtak a könnyeim, mikó mögkérdöztem. Édösapám...most akkó mi lösz a szőlővel? Nem lösz többet bor es nem lösz többet jókedve? Apám széliden réám nézött, eltűnt az arcárú a keménység, majd fölemelt a karjaiba... de buta kislyány vagy... neköm té fontosabb vagy mindön bornál, majd föltött a kocsira es haza möntünk. Otthun kigyött a doktor majd sínbe tötte a lábom, de mán akkó nagyon fájt. No ilyen vót az én első szüretöm...azé lött abban az évben is bor szögény apámnak, csakhogy lögyön neki jókedve...:)))

Üzenet

Üzenem a kivágott törzseknek,
a megcsonkolt vén lombja-hullt fáknak,
nem felejt a föld, -mint a lőtt sebnek-
őrzi nyomát itt minden holt ágnak.

Üzenem az otthont elvesztőknek,
kik fészket a lombok ölén raktak
s áldoztak a megsarcolt jövőnek,
lesz hangjuk a dalos madaraknak.

Üzenem a gyilkos fanyüvőknek,
ültessenek egyszer fát s virágot
-míg a fejszék visszafelé lőnek,-
halál helyett halhatatlanságot.

Pillantás a hídra

Illetlenül ne feszegesd. Rendhagyó
helyzetekben udvariatlan minden
kérdés. Kötözni való, aki nem érti:
nincs olyan állapot, amelyben ne lenne

valami szabálytalan. Dermesztő ez
az együttérzés; magamban járnék
eltörni a kútra, ha megengeded.
Azt sem állhatom, hogy szünet nélkül

figyelsz. Kezemben kulcs, és biztosan
elfordítom. Bátran úgy veheted, hogy
már megoldottam, betömtem egy lyukat
a teremtésen. Láthatod, részekből

alkotok egészet. Csak álmodozol
a harmóniáról, szerkezetekért
rajongó dekonstruktőr. Végsőkig
feszíted a húrt, emeled a tétet.

Feszélyez, ahogy olykor irigyellek.
Ez a nap sem vert hidat partjaink
közt, legkevésbé itt, ezen a síkon.
Tudom a tengerhez a legrövidebb

utat, ideje hát készülődni lágy
hullámokra. Egyedül vágok útnak,
de fölösleges lenne búcsúzkodni.

Megengedem, hogy távolról kísérj.

Ki akar az első lenni?

- Kérjük az igen tisztelt fogvatartottakat, hogy méltóztassanak a kijelölt, koncentrikus körökben -álló testhelyzetbe-, helyezkedni! - szólt be a lakókörletbe egy érces robothang. - Továbbá kérnénk, hogy a legmagasabb bentlakó jelezze a testmagasságát!

- 1,93 vagyok.

- Neve?

- 07261280.

- A többiek magasságát az önéhez igazítjuk. Csak az újak kedvéért mondom, hogy ijedezésre nincs ok.

A koncentrikus körökön állók mindegyike alatt, annyit

emelkedett a szint, hogy éppen a 07261280 testmagasságával azonos magasságra emelkedjenek.

-Csak az új bentlakók kedvéért említem, hogy ne ijedezzenek, a plafon elkezd süllyedni. Saját biztonságuk érdekében, legyenek szívesek nem, össze-vissza mozogni, a fejüket tartsák egyenesen!

Talán a büntetés-végrehajtás része volt, hogy századokkal korábbi technológiákra emlékeztető, nyikorgó hangon, súrlódva kezdett ereszkedni a plafon. Amint a fejüket elérte, mindegyiknél, egy-egy kör alakú nyílás nyílt meg, majd tovább ereszkedve, vállmagasságban megállt. Elég félelmetes volt.

Miközben mozdulatlanul néztek előre, kinyílt egy ajtó és két -talpig ezüstösen csillogó-, egyen kezeslábasba öltözött ember lépett be, fémesen villogó, messziről érzékelhetően pengeéles, hatalmas bozótvágó ollókkal.

- Fejeket megemelni, kicsit hátradönteni! Maga ott jobban!

Mordult az egyik, majd megnyomott egy távirányítót és retesz szerű üvegbilincsek rögzítették a bentlakók fejét, amelyek az állak alá csúsztak be.

Az egyenöltözetüek nagyon egyformán viselkedve, szájukon cinkosan cinikus, petyhüdt mosollyal csücsörítettek kiszolgáltatott partnereik felé.

- Ki akar az első lenni?

Néma csend következett.

- Még egyszer megkérdezem, ki akar az első lenni?

A 07261280 gondolta, "ne húzzunk ujjat ezekkel, valakinek úgyis elsőnek kell lenni".

- Jelentem, én szeretnék! – mondta, már-már követelőzően.

Az egyik bozótvágós, megsuhintotta a levegőben szerszámát, mint teniszezők, vagy vívók a sporteszközeiket. Odalépett és a szemeibe nézve, elkezdett –felpörgetett-, olyan kétszáz vagdintásos másodpercenkénti sebességgel nyesni. Gyönyörű egyenletesre vágta a haját, mintha nyírógéppel csinálta volna.

- Parancsol még valamit? Esetleg a szakállát?

07261280-nak veríték folyt a homlokán, nem kért és igyekezett nem mozogni. A vágó megint beindult és ismét felpörgetett sebességgel - mosolygón, mellette kuporogva-, arasznyi szakállát, milliméteres borostára nyeste.

- Gyere öreg, nyessük meg a többi bozótot is! - szólt munkatársának, már-már rimánkodón gunnyadva, az egyik kebelbarát.

Nekiestek, felpörgették magukat és rutinos, heveny nyeséssel, pepitára vagdalták, az önként nem jelentkezők haját, illetve szakállát.

Útszakadás

Kikristályosodik a pillanat,
a légzés elmegy, ott maradsz magad,
az ösztönöd még vissza-visszatáncol
az óriásira duzzadt világból,
de nincs fogódzó, elhagyod erődet,
hogy idemaradásodat legyőzzed,
hisz messze látsz már, irgalmatlan messze,
két latorra, s a középső keresztre,
s mint szétszakított út végén a vándor,
kitántorogsz a megpördült világból.

Maróti György: Neved muzsikája

Muzsikált a neved, bárhogyan mondtam ki:
szemrehányón, komolyan vagy játékos
becenévként. Az a tititátá - kis jónikus -
szellőhangon szólt: de zenélt neked bármid.
Tószínszemed Mozart nyitány volt, soha
meg nem írt opera kezdete.
Zenélt a talpad, mikor mezítláb lépted
a szent anyaföldet. (Szeretted meztéláb
járni a földet, érezni Déméter érintését.
Emlékszem, mennyire szeretted.)
Mikor talpad a földet érte,
kunkorodott a dal fölfele,
földalolt talpadtól - hajszálig.
Fel.

És dalolt az életed, és ma is dalol.
(Dalod ma másnak szól, lehet.
De dallamlelkedet soha nem hagyom,
nem feledhetem.)

Hosszú hajad a szélben olykor szállt:
még „hallom nevetésed muzsikáját”.

Már nem szólok:
nem mondok semmit sem.
Nem hívlak.
Csak éjórán suttogom:

csillagom,
mindenem,
szerelmem,
életem egén
ragyogó
drága
fényesem!

Gyere meztéláb!
Vagy bárhogy:
csak gyere!

A palack (kor)szelleme

Miféle ígér

et? Én ilyet

soha! Szem

enszedett és

ostoba - na jó,

valaha magamnak

(ha egyál-) talán, m

ég az idők hajnalán, ám

e kor már nem a csodák

kora. Szóval, hiú és vak, d

e táplálja csak, ha nincs jo

bb dolga, míg bele nem ké

kül! Úgy is be kell lássa vég

ül, nem vár magára itt sem

gyors halál, sem óhaját les

ő, füttyre ugró szolga. Job

b, ha tudja, hogy föltörhet

etlen a pecsét a szájon! N

os, tán kíván még valamit,

barátom? Félreértettem v

olna, és foga mégis másra

vásik? Sajnálom, ha csupá

n kopogtat, az is hiábaval

ó: a hely nem kiadó, új l

akót nem fogad, nincs ol

yan Isten - már bocsánat

-, kerítsen egy másik pal

ackot magának, és (fől

eg) húzzon innen!

Hajrá Loki!

Pista. Mindenki csak így hívta. A gyerekek néha szemtelenűl kancsi Pistának. �?t ez nem zavarta . Szinte már legenda volt a kis piacon a házak tövében. Minden hajnal ott találta a dobozok között. Járni is alig bírt de azért pakolt, cipelt egy kávéért vagy egy szál cigiért, néha csak jó szóért. Pista intézmény volt.
   Mi - akik kölyökkorunk óta ismertük - tudtuk, hogy volt neki egy másik élete is. Akkor még szép szál, derék ember volt, vagy csak gyerekként tűnt annak. Volt lakása a barna házban, szép kis asszonykája - aki minden vasárnap sipítva ordított le férjének aki velünk együtt rúgta a bőrt a grundon: Pííísta  eebéééd !!! Ilyen fazon a volt a Pista. Imádta a focit. Ez lett a veszte is.
    A rendszerváltás után egy szép napon hősünk azt olvasta hogy kedvenc NB II-es csapata felkerült a felső osztályba. Nosza ki a pálya mellé gyorsan, hiszen nélküle amúgy se kezdenek el meccset. Be a zöld zsigába és tűz a pálya. Ott már nagy ünnepély várta. Hogyne ünnepeltek volna, hiszen az amúgy patinás klub végre újra a csúcson lehet. Ölelték Pistát, mint valami kabalát. A fergeteges jókedvben egyszer csak az akkori vezetés egy hűvös mondatot dobott be: Nincs elég pénz ! Veszélyben a bennmaradás. Pista mindent tudó mosollyal azt mondta?
- Szerzek pénzt szakikám.
Be az autóba,  haza az asszonykához és útközben megszületett a nagy terv.
- Pista ha ezt meg mered csinálni én elválok tőled - sipította a feleség.
- De ha jól megy a csapatnak viszakapom és végre én is adhatok nekik egy kis segítséget
- Próbáld meg - üvöltött Rozi és földhöz csapta az esküvőre kapott vázát.
Pista vállat vont és a Népsporttal kivonult az előszobába. Másnap beindult a nagy haditerv. Pista felkereste az ingatlanközvetítőt és szerződött velük a lakása eladására.
- Majd megleszünk e kis vekeri tanyán addig az asszonnyal - gondolta és vidáman hajtott ki az autópiacra.
- Hetveneze ? Ember meg van maga őrülve?  Ezért a roncsért legfeljebb ha negyvenet adok
- Nem kenyérre kell - mondta Pista büszkén - közügy - tette hozzá titokzatosan.
   Végül ötvenötezerben megegyeztek. Pista vidáman ment haza . Busszal. Mire hazaért már csak egy cetlit talált a hűtőre ragasztva:
 - Anyunál vagyok. Telefonáltak az ingatlanostól, eladták a francos lakásodat. Ne keress. Rozi.
- Majd megnyugszik gondolta Pista és felhívta az ingatlanost.
Három hét múlva Pista büszkén lépett be az egyesület ajtaján.
- Itt az igazgató úr? - kérdezte nevetősen
- Menjen be Pista - mosolygott vissza a titkárnő.
A következő bajnokin nagy transzparens hirdette a pálya szélén: Köszönjük Pista!
Eltelt az idény és a csapatnak nem ment olyan jól, mint gondolták. Időközben Pista elvált Rozitól, akinek a bíróság odaítélte a vekeri tanyát is. Jöttek az ismerősök és a barátok akiknél lehetett néhány napot aludni. Végül a kis piac és a rejtély, hogy vajon hol szokott aludni Pista. Néha - ha találkoztunk - ferde szeme felvillant az örömtől és odabicegett hozzám
- Hallottad? Már ötödik a LOKI, bajnokok leszünk az idén. A bajnoki pénzből lesz lakásom, talán még egy verda is, van egy cigid kisöcsém??
- Van persze, neked mindig öreg, meg itt ez a kétszázas igyál egy sört barátom.
- Sört, á dehogy veszek egy sportot és kávé is futja amellett kiolvasom a jó melegben. Meglásd öcsém, jövő ilyenkor lesz lakásom.
   Lett. A híres bajnokcsapatból senki nem volt ott a temetésen. Csak én meg néhány régi grund focista. A Pista SC labdarúgói. Szomorúan tettem le a piros fehér DVSC sálat a sírhantra. Hajrá Loki öreg barátom...

Imádság

Octavian Goga: Imádság


Botorkán, zavart szemekkel,
Az úttól testben megtörötten,
Tehetetlenül rogyok le mester,
Fényed előtt parányi lettem.
Jártomban szakadékok nyílnak,
Az égalj sötétbe öltözik,
Térden csúszva téged kutatlak
Atyám, utamon irányíts!

Vágyaktól égő mellkasomban
Az áskáló kísértést érzem,
Felkavarja forrásomat
Amiből szomját oltja lelkem.
Világuk hullámából tépj ki,
És a te bölcs tanításoddal,
Az örök múltba hulltak felé,
Uram, igazítsd látásomat.

Elmém előtt a titkot fedd fel,
És csodálatos szabályát,
Karjaimba ültesd el végleg,
Szeretet s gyűlölet hatalmát.
Hozd meg a fényt, éneket is adj,
És igaz szerelemnek módját,
Agyonfáradt szemhéjaimnak
Áraszd a nyári nap sugarát.

Űzd el kételyeim végképp,
Hangjukat örökre szorítsd ki,
És más szíveknek keservén
Taníts meg engem is ríni.
Nem örök zsákmánylétemen,
Kínok és sorsok mestere,
De egy világ fájdalmát kérem,
Sírjanak a könnyeimbe.

Add összes búját minden kínnak,
Annyi gyógyíthatatlan vágyét,
Vihart, miben gyötrőnek, s rínak
Századok ősrégi rabjai.
Tehertől meggörbített vállal,
Rég árnyba alázottak nyögnek…
Félve remegő fájdalmukat
Szívembe általad ereszd be.

Vess vihart a lelkembe is,
Érezzem, ahogyan szabadulna,
Rájuk zúdul sok keserűség
Az elborzasztó hurkokba;
Mint lángoló égboltok alatt,
Kék villámok zománcos tánca,
Bronz hangját megalvaszd:
Szenvedéseink magasztjára.



Octavian Goga

Rugăciune



Rătăcitor, cu ochii tulburi,
Cu trupul istovit de cale,
Eu cad neputincios, stăpâne,
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii,
Şi-n negură se-mbracă zarea,
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte,-orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă,
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă,
În veci spre cei rămaşi în urmă,
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii,
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite,
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele,
Pe veci strigarea lor o frânge,
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele,
Ci jalea unei lumi, părinte,
Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri,
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră,
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună,
Să-l simt în matca-i cum se zbate,
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă,
În smalţ de fulgere albastre,
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre.

Bájátadó adás-vevés

Volt egy leányka a faluban, úgy keveredett oda, ki tudja honnan. Szerteszéjjel csúfított karszalaggal mászkált a fegyveresekkel és bár alig múlt tizennyolc éves, puszta passzióból lövöldözte, a be nem szolgáltatott jószágokat. Nagy kedvtelése lett a hirtelen rászakadt hatalom gyakorlása. Ha tehette volna, éjjel-nappal rekvirál. Valamelyik fő-szalagoskezű legalattvalóbbja volt, aki nem csak elnézte neki, de buzgó cirógatásokkal jutalmazta serénységét.

Gyulaváriéknál egyetlen férfi sem tartózkodott mundéron kívül, a gazdaságot is az otthon maradt fehérnépek intézték, ahogy tudták. A lopkodások, az egészen hivatalosan hangzó nevű rekvirálások sorozata, a gyűjtögető erőszak már a teljes éhhalált helyezte kilátásba, és megint megérkezett a tizennyolc éves Mancika, mintha ő lenne a parancsnok. Levegőbe lövöldözött, géppisztolyos kísérete előtt élvezettel ordítozva a “mocskos parasztokra”, hogy fene vigye a belüket, ha egy porszemnyit is elrejtettek.

Különben sem végzett még — az ekkorra hatályba léptetett —, azonnali kivégzést és úgy gondolta, egyszer már ideje lenne megkezdeni. A hatalom jó dolog, de nem sokat ér, ha csak a semmibe lövi ki sokkal hasznosabbra is használható lövedékét.

Gyulaváriné, a két lány elé állt és Mancikát megkerülve, feje felett átszólt, a nyegle géppisztolyoshoz:

— Vitéz úr, innen már mindent elvittek. Az uram és a fiaim is a frontot nyögik!

— Ne folytassa Gyulaváriné, már úgyis megyünk.

Mancika, mint akit leforráztak, lőtt kettőt-hármat a semmibe, aztán az utcán, hogy mindenki jól hallja, üvöltötte a különítmény parancsnokának, hogy neki kuss a neve az udvarokon! Nincs is karszalagja, sőt a másik két katonának sincs. És tudják meg, csak azért, mert közeledik a front, és itt lőnek az oroszok a határban, nehogy azt képzeljék… Mit is? Egyáltalán semmit ne képzeljenek, azon túl, hogy tizennyolc éves, teli hatalommal és használni akarja. Még ma szeretne egy szép kivégzést kivitelezni!

— Kisasszony…

— Ne kisasszonyozzon, szólítson megfelelő illendőséggel!

— Ahogy gondolja — és azért is kihagyta az elvárt címet —, itt már kicsitől nagyig mindenki készül, talán egy-két órán belül el is hagyjuk a helyőrséget. Tucatnyian, százezreket nehéztüzérséggel nem vagyunk képes feltartóztatni.

— Ide figyeljen Fekete, ezt megkeserüli! Nyomás a paphoz!

— Kisasszony, erre nincs felhatalmazásunk, sőt kimondottan megkért a maga, akarom mondani mindannyiunk parancsnoka, hogy kerüljük.

— Elhallgasson, én megyek elől, maguk utánam!

— Nézze, itt már nincs kinek rekvirálni, összeszedni, nevezzük, ahogy akarjuk, egyszerűen nem tudjuk továbbküldeni, amit beszedünk. Magunk úgysem tudjuk megenni. Legjobb lenne visszamenni a helyőrségre, és beállni a szedelőzködők közé. Igencsak meg kell majd szaporáznunk, ha mindenről lemaradunk.

— Utánam! — és Mancika nyargalt, egyenesen a helyi protestáns parókia udvarára. A lelkész, aki a semmi jóra nem vezető dolgok magasztalásába nem volt hajlandó beállni és erről szavát is hallatta, kitárta karját és ennyit mondott:

— Ezen a világon semmi nem az enyém, nem csak az épület, a bútorok vagy a jószágok, de saját személyem és családtagjaim sem. Ha valamit vinni akarnak, ne tőlem kérjék, hanem a főnökömtől! Nem vagyok jogosult semmit átadni.

Azzal jelentőségteljesen, jobb kezének mutatóujjával a felhők felé bökött. Mancika meghökkent, úgy gondolta, eljött a kivégzés ideje és falhoz parancsolta a tiszteletest, aki teljes lelki nyugalommal, mozdulatlanul állt előtte. Még akkor is, amikor feleségét és gyermekeit kilövöldözte a házból. Nem tudni mi történhetett Mancika fejében, talán a helyi legvezetőbb is mondhatott valamit, esetleg hogy a kivégzéseket máskorra napolják. Ő mindent, ami mozgott, libákat, kacsákat, két disznót, kecskét, maga vérmérsékletének helyreállítására szétlőtt. Megigazította kendőjét és karszalagját, dobbantott egyet-kettőt és rárivallt a mögötte ácsorgókra, mint egy parancsnok, hogy indulás.

A hír, mobiltelefonok híján is percek alatt szétszállt a faluban. A lefoglalt parancsnoksági épületet, aki mozogni tudott, körülállták fegyvertelenül, halálos eltökéltséggel. Az elsők a kapuőrön keresztül üzentek, hogy szavuk van a parancsnokkal. Az legyintett, és folytatta a készülődést, míg megértette, hogy az egész falu ott áll.

— Mit akarnak? — kérdezte.

— Alázatosan jelentem, nem merem megmondani.

— Bakacsi, mondja vagy keresztüllövöm! Nem hallja az ágyút? A géppisztolyok is itt ropognak már, járjon a pofája!

— Azt mondták, alázatosan jelentem, hogy azt a tizennyolc éves kurvát kérik csak, mindenki más nyugodtan elmehet.

— Hát ide figyeljen, itt van még két tele tár, eresze beléjük! Megértette?

— Alázatosan jelentem, igen!

Majd szabályos hátraarccal elindult kifelé a felajánlott tárak nélkül. A parancsnok fejében már minden olyan volt, mint egy félig kész sütemény kikeveretlen krémje. Kinézett az ablakon és elhűlt. Elég ideje volt mindenkit megismerni fél év alatt ahhoz, hogy tudja, mit kezdjen parancsával és parancsa megszegőjével. Már nem akart lövetni, de egy nyílt parancsszegőt köteles… Ezért úgy, az ablakból, őrének a hátába eresztett egyet, majd odafordult Mancihoz.

— Mondd, mit kevertél megint te büdös ribanc?

—Arisztid kérlek…

—Ne Arisztidezz, ott az ablak mögötted! Szerencséd, hogy mindenki elől van és az épület hátuljánál senki. Ülj be az első szekérbe! Kovács és Fazekas dobjanak rá két villa szénát, aztán a falu határában eresszék útjára, megértették? Fél órán belül legyenek itt útra készen! Mi is indulunk.

— De Arisztid!

Manci a pisztolyához kapott, amit a parancsnok sajátjával kilőtt a kezéből, majd irdatlan ütéssel leütötte. Kilépett, és az emberekkel közölte, hogy a tizennyolc éves kesergetőjüket óhajuk szerint, néhány másodperccel korábban kivégezte.

Az emberek lassan elkezdtek hazafelé lődörögni, ők pedig férfiasan elhúzták a csíkot. Mancika, soha többet nem találkozott Arisztiddel, különben valamelyikük nem élte volna túl. Pedig az események forgatagában, a bevonuló sereg számos katonáját részesítette bájainak átadásával, önszántából, talán egy hónapon keresztül.

Csizmalehúzó

Alig használták – késő estelente

szigorodott csak ínba gyűrt kezekbe,

a gazda nyögött, vagy a fa szegélye,

de tátott torkát szitok nem kísérte,

a résébe présült a csizma sarka,

a másik láb a lejtőjét takarta,

s ha megszorult, rásúlyozták kimérve,

a szabad lábat ágas elejére,

majd nagy rándítás, egy szuszba tekerve,

s az izzadt láb a friss levegőt nyelte,

s míg örülgette sziszifuszi sorsát,

lágy sarokkal a priccs alá betolták,

még hallotta az elmozduló széket,

a többi zaj meg súgta az egészet,

hogy elernyed a nyűtt végtagok izma,

hogy kapca alól szippant már a csizma,

hogy két láb úgyis óriásnak látszik,

ha horpadt lavór tengerében ázik,

és csobbant vízben oldódik a munka,

s a szertartást a Jóisten se unja.