Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett
földek melegén
csak az összeölelkezett
rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott
évek barázdáin
varjakat teremt az
emlékezés,
és még mindig nem mondtam
el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell
mondani,
ha ajkamra visszavarrt
mosoly fényeit
homlokodra lehelve,
szótlanság gyönyörén
örvendező való simul a
csöndbe,
s mint visszatérő madarak
az égi ajándékot,
úgy kéri a végtelenséget
kívánó pillanat,
hogy az egymás szeméből
visszamosolygó tekintet csilláma
ragyogja vállunkra hasaló
esték megfogant ölelését.
El sem hiszed, ünnepi
ruhába öltözöm,
mikor eléd ejtem alázat
húrjain hangolt szavaim
annyit meggondolt betűit
így, rímtelenül,
mert kevés a szenvedés
még,
hogy az elme párhuzamán
együtt hintázzon az ízes szó,
s a Téged dédelgető,
szorgos gondolat.
Nyakkendőm görcsét
igazítva nézek ezüstvérű üveglapba,
s nem látom magam, nem
hasonlítok sem magamra, sem senkire,
mert Te mosolyogsz vissza,
s már tudom,
miért simogattam annyit
azt a haszontalan tükröt betegen,
verejtékező tenyérrel,
és tudom,
olyankor ujjaink
találkoztak össze a mindenség küszöbén,
de nem jöttél el, pedig
fehér, tiszta ingemmel takartam
mellkasom lüktetését,
nehogy megijedj, Kedves,
és anyám (legszebb
ünnepre félretett) terítőjével fedtem
az asztal gyalult lapját,
lásd, mennyire tisztán szeretlek.
Vedd le rólam korbácsolt
évek rozsdás bilincsét,
szaggasd le a prémkabátos
világ lakkos gombjait,
mert tavak tükrein
reszkető csillagok fényeit kapdosom,
s mint a bolondok, karcolok
szíveket csendes fodraira, nélküled!
Nem szólsz, mit is
mondanál...
S Én mit adhatnék Neked
álmatlan éjszakák
füstszagú zavarán
teremtett verseken kívül?
Az sem az Enyém, Te adtál
tollat kezembe,
mikor könyvekkel megrakott
táskád cipelve kisértelek
kikövezett utak szegletén,
s hóval borított bokrok ágain
összekoccanó jégcsapok
csengését hasonlítottam csókjainkhoz,
s ezer ölelés hevén
láttam, hogy olvad le a rejtőzködő nyugalom
deres szürkesége a
fénytelen egek feszes pántjairól,
s hull alá a talpunktól
ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.
S nem vetted észre, míg
búcsúzón lépsz a meleg buszra,
magamba szívtam illatod,
hogy akkor is megmaradj Nekem,
mikor nem játszhatok felém
intő, édes ujjaiddal,
s nem meríthetem vigyázó
tenyerem harmatot ringató hajad
lágy tincseibe, homályos
reggelek rohanó perceit hessegetve.
Látod, felejtett percek
megkövült csapdáin reccsen a tollam,
s mint tenger hulláma, ha
sziklákhoz csapódik,
és köddé gömbölyödve
gördül kövek élein újra és újra, vissza
a sóval, kagylóval
dicsekvő mérhetetlenségbe,
úgy hullajtom tintába
gyötört szavaim a papír ürességére.
S mint gyermek, ha
csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,
úgy írok Neked, hülyén,
kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,
mert nem vagy itt, s már
nem leszel soha,
és még mindig nem mondtam
el,
a két vállra fektetett
való ábrázatán hogyan csattan a csók,
hogy kitaszított vágy
hidege ráz,
s mikor a legjobban fázok,
akkor takar ki hiányod.
Szól a szív, ha csurran a
vágy,
bámulva csillagos eget,
hideg a szó, hideg az ágy
annak, ki csillagot szeret.
Mészáros László
Pályázat nyertes mű. Megérdemelten. Gratulálok!
VálaszTörlésSzeretettel: Dana
Köszönöm szépen!
VálaszTörlés