- Szervusz, kolléga! – nyújtotta a kezét felém az ajtón belépő ismeretlen férfi – Emlékszel rám? Balázs vagyok, első éven együtt jártunk.
Igazából nem emlékeztem rá, de udvarias ember lévén nem akartam megsérteni.
- Persze, persze – bólogattam – és én is bemutatkoztam.
- Na, ne viccelj már! Nekem akarsz bemutatkozni?
- Mi megyünk is – szólt közbe a nővér, aki éppen befejezte a napi adminisztrációt.
- Jó, majd én zárok.
- És mi járatban erre, nálunk? – kérdeztem az állítólagos kollegát.
- Csak beugrottam, egy pohár hideg italra hozzád, - válaszolta – tudod erre jártam Szucsunál, az elnöknél.
- Ha így van, - mondom – gyere, üljünk ki a tornácra, és hozok a pincéből egy üveg bort.
Így is tettünk.
A rendelő egy régi, nagy falusi házban volt. Az elmúlt évben vette meg a falu közadakozásból. A főútra nézett, mögötte hatalmas kert gyümölcsfákkal, veteményessel. Az oszlopos tornácon egy kecskelábú asztal és két pad árválkodott. A dohányozni óhajtó várakozók ide szoktak kiülni még télvíz idején is.
Leszaladtam a pincébe, és egy palack küküllőmentivel tértem vissza. Híres borászatok voltak a Kis-Küküllő mentén. Szász gazdák telepítették, és gondozták a szőlőket. A pincemesterek is mindig közülük kerültek ki.
A vendégem a tornác fájára támaszkodva nézte az udvaron felhalmozott tűzifa hasábokat. Méterbe rakva álltak, hogy rendesen kiszáradjanak, mire szükség lesz rájuk.
Büszke voltam arra a húsz métermázsa fára, mert magam termeltem ki, persze szakmabeli emberek, erdészek segítségével. Nem könnyű dolog az a fakitermelés!
Először persze engedélyt kell szerezni a hatóságtól, azután megbeszélni az erdésszel, hogy melyik erdőrészben, melyik parcellán, melyik fát lehet vágni. És ekkor már lehet szervezni a csapatot.
Maga az erdész is jött segíteni, meg még négy fejszeforgató ügyes ember. Nem napszámért jöttek, hanem barátságból.
Korán reggel indultuk, három szekérrel. Enni, inni valót pakoltam bőségesen. Hosszú lesz a nap. Mentünk hegynek fel, völgynek le, de inkább fel. A lovak vidáman kocogtak az üres szekerekkel.
Órákba telt, amíg kiértünk a vágtérre. Az erdész ment elől és mutatta a vágásra kijelölt fákat. Két „druzsbát” (still fűrészt) is hoztak magukkal az emberek.
A fa kivágása úgy kezdődik, hogy a favágó először körbe járja a fát, szemügyre veszi a dőlését, görbületeit, a lombozat elhelyezkedését, majd a föld felett kicsivel a választott oldalon berója. Azaz harmadáig egy ék alakú vágást ejt rajta. Ezután a beróvás ellenoldalán kissé lejtősen kezdi a törzset bevágni. Vigyázni kell, hogy a vágás iránya pontosan a beróvás felé haladjon. A fűrésszel dolgozó ember lent kucorog a fa tövénél, felette ketten úgy vállmagasságban nyomják a törzset. Inkább csak, hogy érezzék, semhogy döntenék.
Egyszer csak megreccsen a fa.
- Dől a faaa! – kiáltásra mindenki biztonságos helyre húzódik.
Jöhet a gallyazás: ki fűrésszel, ki fejszével állt neki megszabadítani az ágaktól a törzset. Öt nagy fa került kidöntésre.
Most jött el a lovak szerepének az ideje. Az erdész lovai voltak betanítva. Gazdájuk egy vastag lánccal az egyik ló után kötötte a legallyazott törzset, és szavakkal, kiáltásokkal irányította fentről az okos állatot, amíg az le nem ért az aljba, az út mellé. Következett a másik ló. Mikor az is leért, egyik munkás leoldotta a láncot, a lovak pedig gazdájuk szavára visszamentek a tetőre. Így jutott le az út mellé minden egyes fatörzs.
A törzseket össze kellett vágni még, akkora darabokra, hogy a hosszú szekérre jól fel lehessen rakni. Otthon majd méteresre vágják.
Ez jutott hirtelen eszembe, ahogy megláttam a „kollégát” a tornác fáján könyökölni.
- Itt vagyok – tettem le az üveget az asztalra a két pohár mellé.
- Milyen bor? – érdeklődött.
- Meglátod! – válaszoltam – Előbb kóstold meg, aztán megmondom, mi féle.
- Ez igen! – cuppantott.
Tudtam én, hogy ízleni fog ez az édeskedvű, kicsit muskotályos bor. Zágorból kaptam. Akkor még működött a szőlészet. Ma már csak romok, és beomlott pincék emlékeztetnek a nem rég még országos hírű borászatra.
Ahogy ürültek a poharak, lett egyre zavarosabb Balázs barátom mondókája. Tanáraimról, professzoraimról beszélt mindenfélét össze. Honnan ismerte őket, ha csak az első évet járta ki?
Magam részéről ódzkodtam nagyon bele merülni a poharazgatásba. Mondhatnám, beálltam fal mellé, azaz nem ittam ki a boromat, csak belenyalintottam, míg a másik poharát mindig tele töltöttem.
- A nőkkel, hogy állsz? – kezdett bizalmaskodni.
- Családom, gyermekem van a városban.
- Ez az, hogy a városban, te meg itt vagy egész héten. Ne mondd, hogy nem csavartad el a fejét egy csinos menyecskének!
- Nem.
- Ohó! Láttak ám az erdőben, meg az árva-tanya körül valakivel.
- Nem igaz! – háborodtam fel – Egy szó sem igaz! Ezt most találtad ki, és…
- Jó, jó csak vicceltem – visszakozott Balázs, ha ugyan így hívják.
Kezdett egyre gyanúsabb lenni nekem az én vendégem.
A palack ki ürült, de nekem nem jött, hogy újabbat hozzak fel a pincéből. Látva az üresen álló üveget, ő akarta a következőt állni.
- Itt egy százas, - kezdte – küld át a kocsisodat a bodegába, hozzon egy üveg bort. Most én fizetek!
- Nem küldök én senkit - válaszoltam – a kocsis nem cseléd, hogy küldözgessük!
- Akkor, megyek én! – ugrott fel.
- Ahogy akarod.
Jött is hamarosan vissza egy „Murfatlar” címkéjű üveggel.
Folyt tovább a diskurzus, és újabb bizalmaskodással fordult felém:
- Hogy érzed itt magad, egy eldugott, sáros faluban?
- Hát… - bizonytalankodtam.
- Jó összekötetéseim vannak - kezdte a puhítást – és ha be akarsz kerülni a városba, csak szólj. Egy szavamba kerül.
- És én mit kell, hogy tegyek? Fizessek neked, vagy valaki másnak?
- Ugyan már! Aláírsz egy nyilatkozatot és kész.
- Mi lesz abban a nyilatkozatban? – kérdeztem gyanakodva.
- Az hogy velem néha elbeszélgetsz erről, arról, egyről, s másról, szomszédokról, kollégákról. Érted?
- Értem, de én nem akarok a városban dolgozni.
- Buta vagy!
És buta maradtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése