meghívó

ne törődjön a lábtörlővel
nyomja le a kilincset
lépjen be foglaljon helyet
legyen házigazdám a házamban
lásson vendégül asztalomnál
birodalmam vegye birtokba
nyomatékosan figyelmeztetem
figyelmeztetés nélkül szeretni fogom
nyomatékosan figyelmeztetem
vegye birtokba birodalmam
legyen vendégem a házában
én majd megkínálom asztalánál
lépjen be foglaljon helyet
nyomja le azt a rohadt kilincset
és ne törődjön a figyelmeztetésekkel

Seres László: Földbe gyökerezve

Hordtam neki ölben a fényt
mikor sötétség borult rá
s földbe gyökerezett vadvirág-illata
amit a vágy kisimult égre festett
gyógyír volt ez neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
ablakáig kúszó vad borostyán
hajnal-szaggatta leheletnyi csend
éltető remény
fájó kiábrándultság

Emléke
ma is űrt hagy bennem
betölt s elbűvöl ahogy fénye egyre jobban éget
magamat vádolom mindenért
ha fenn a mennyben járok
s kérdőre von Isten
megvakulok érte

S addig
addig hagyom hogy földbe gyökerezzen
mindegy ő éltet vagy én éltetem
tudom
mikor rám törnek a kisírt-szemű álmok
anyám sír bennem
s én könnyezem

Látogatás Alice-nál

Egyik délután a kedves Alice meghívott mindkettőnket, látogassuk meg egy uzsonna erejéig, s a kertjét is megtekinthetjük, ha kedvünk van hozzá. Így aztán párommal együtt felkerekedtünk, és bekopogtattunk Alice ajtaján. Nagyon kedvesen fogadott és azonnal kakaókávéval és mézeskaláccsal kínált.

Leültünk a kis zsúrasztal mellé és beszélgettünk mindenféle fontos és kevésbé fontos dolgokról. Mivel tudtuk, hogy a világot megváltoztatni nehéz dolog, inkább saját mindennapi dolgainkról csevegtünk. Elmondtuk, hogy élünk, miket csinálunk, s mivel foglalkoznak a gyermekeink. Mert, ugyebár egy szülőnek mi lehetne más beszédtémája, mint a gyermekei?

Alice is elmondta, mi újság van náluk az iskolába, ki a legjobb barátnője és a kedvenc tanárja.

Uzsonna után megkérdezte, szeretnénk-e megtekinteni a kertjét, amiről annyit írnak mostanában, még könyveket is. Igaz, nagyon szép kert!

Mondtuk, hogy nagyon szívesen! Hogy szíves-örömest!

Örömében tapsolni kezdett, s mondta, menjünk a szekrényhez.

Kérdően néztem a páromra, vajon jól értettem? A szekrényhez? De hát a szekrény, nem itt van, az a május 35-ben szerepel! Vagy mégis? Alice oldotta meg a rejtélyt, mert odalépett a nagy szekrényhez és eltolta az ajtaját. Ott volt a tükör az ajtó mögött. Tükörország bejárata. Meg is magyarázta mindjárt, hogy azért rejtette az ajtó mögé, nehogy véletlenül valaki átlépjen rajta és eltévedjen. Mi azonban ne féljünk, mert majd együtt megyünk és ő vigyáz minden lépésünkre.

Megindultunk hát, kézen fogva, s már ott is voltunk a tükör másik oldalán. Egy addig nem látott ajtón keresztül pedig kijutottunk a kertbe. A gyönyörű kertbe!

Mindenütt virágok - kicsik, mint egy húszfilléres és nagyok,mint egy cintányér. A szivárvány minden színében pompáztak, ott díszelegtek a fű közt, a fákon, a bokrokon.

Alice boldogan ugrándozott, futkározott a virágok között, s intett, menjünk utána. Követtük és hamarosan észrevettünk egy nagy vasrácsos kaput, ami kitárva hívogatott. Páromra tekintettem, s ő bólintott. Megindultunk szapora léptekkel a hívogatóan kitárt kapu felé. Párom kicsit előre sietett, s én szaporáztam utána. Már éppen odaértünk, mikor egy szürke ruhás alak közénk furakodott. Érdekes, milyen lényegtelen dolgok rögződnek az ember elméjében. Most is az illetőről csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy széles dragonnyal szűkített kabátján a bal oldalon a varrás felfeslett és kilátszott a piros inge. Ahogy párom a kapun belépett, ez az alak is rögtön utána, s mire én is túljutottam, mindkettőt szem elől vesztettem, bár az ismeretlen még a távolban halványan látszott kis ideig, majd ő is eltűnt. Páromat nem láttam sehol. Néztem jobbra, néztem balra, néztem hátra, körbe-körbe, de sehol senkit sem sikerült felfedeznem. Valami nagy fehérség vett körül, ez is akadályozta a tájékozódást. A fák, a bokrok, a föld, a levegő, minden fehér volt. Nem hó borította a kertet, nem, csak egyszerűen fehér volt. Nem csillogó, szemkápráztató, csak egyszerűen fehér!

Megijedtem és kiabálni kezdtem a kedvesem nevét. Előbb halkabban, majd egyre hangosabban. Egy idő múlva válasz érkezett a kiabálásomra: „Itt vagyok! Itt vagyok!” - hallatszott tompán. Elindultam a hang irányába állandóan kiabálva, páromat is arra kérve, hogy ő is folyamatosan kiabáljon, és így ráakadjak a hang alapján.

Így közeledtünk egymáshoz, míg egyszer csak nekiütődtem egy láthatatlan falnak. Tapogattam, lapogattam, de semmilyen ajtót, vagy rést nem találtam, és az volt a legkülönösebb, hogy nem látszott se kő, se fa, se tégla, se akármi. Mindent az a fehérség borított. Szerencsére egyszerre megéreztem a másik oldalon hasonlóan rést kereső társam kezét.

„Nem látlak, de érezlek!” - kiáltott fel a párom. „Én is, én is!” - lelkendeztem. Ezennel megindultunk a fal mellett úgy, hogy közben állandóan éreztük a másik kezét. Én a jobb kezemet, párom a bal kezét érintette a falhoz, s így haladtunk óvatosan előre. Tovább, tovább... Hirtelen elmaradt a fal és feltűnt előttünk a kapu. Boldogan futottunk át rajta, és újra a virágok közt találtuk magunkat. Alice is ott állt, már várt ránk.

Elmondtuk neki, miként jártunk, és erre azt felelte „Máskor ne engedjétek el egymás kezét! Ez egy tanulság.”

Miután visszamentünk Alice szobájába, szólt, hogy igyunk egy csésze teát. Párom azonban azonnal intett, ahogy Alice elfordult, hogy öntsük ki a virágcserépbe.

„A feledés itala.” - súgta felém. Igaza lehetett, mert hogy nem ittuk meg, semmit sem felejtettünk el az átélt kalandokból.

A tanulságot is megjegyeztük!

Ez még nem...

Ez még nem az utolsó év,
mikor hitet ordítunk a semmibe,
és a ránk omlott végítélet

keresztet éget a csupasz létünkbe.

Ez még nem az utolsó nap,
mikor szétszakad a megmaradt DNS lánc,
földre gurulva inat tép,
a végtelenben járó bűntudat tánc.

Ez még nem az utolsó óra,
mikor földig rombolt életek sírnak,
és keresve Istent mindenütt,
többé reményét sem leljük a szónak.

Ez még nem az utolsó perc,
mikor húscafatok borítják a földet,
sátán vicsorgó pofájáról
lecseppenő vér, mérgezi meg a lelket.

Ez még nem az a pillanat,
és a Föld nem vívja végső csatáját,
csak egy álom hatalmába vont,
láttam a világ utolsó strófáját...

Urbán-Szabó Béla: Szent Iván éjjelén

Szent Iván éjjelén
te már csak voltál
és vagyok én,
a csillagokkal hallgatok,
de vagyok.

Szent Iván éjjelén,
a szerelem tengerén,
csapódok jobbra-balra,
sosem érek partra.

Szent Iván éjjelén,
születik a remény,
valahol az égi
csatornán,
az éjszaka és a  reggel
metszés pontján.

Selyem Jóska

Egy teljes esztendőt töltöttem munkám során ebben a szép Küküllő-menti községben.

Érdekes, különleges falu volt ez annak idején. Vegyes lakosú – fele magyar, fele román, s a hegy alatt cigánysor. Nem ez a különös  hanem az, hogy ahány ember lakott benne, mind valamilyen mesterséget űzött. Szántójuk, termőföldjük nem sok volt, csak annyi, amennyi a folyó s a hegy között terült el. A kevéske jövedelmet, amit a föld adott, pótolni kellett, s így aztán mindenki igyekezett kitanulni valamilyen mesterséget. Az égvilágon szinte minden szakmát meg lehetett itt találni – volt ács és asztalos, kőműves és kőfaragó, lakatos és kovács, sofőr és autószerelő, suszter és szíjgyártó, borbély és hölgyfodrász, kádár és kerékgyártó, varrónő és férfiszabó, órás, hentes, kötélverő, juhász, sőt még két nyomdász is, akik a városi nyomdába jártak mesterségüket gyakorolni.

A cigányok sem lógtak ki a sorból, hisz legtöbbnek volt valamilyen mestersége, mint patkoló kovács, bádogos, üstfoltozó, teknővájó, köszörűs, kolompár, téglavető, lókupec, vagy muzsikus.

Csak éppen földműves nem akadt egy sem. Azaz mégis, egy jövevény család. Tudniillik a mócvidékről jött egy ember a háború utáni ínséges években, és a falu közepén megvett egy bennvalót. Aztán haza ment a falujába, lebontotta ottani házát – egy csúcsos tetejű boronaházat -, szekérre rakta, s mindenestől, ahogy mondták „kutyástól-macskástól” megérkezett ide. A házat a bennvaló közepén takarosan újraépítette. Ilyent errefelé még nem láttak – tiszta fából, gerendákból épült az egész! Volt benne három szoba, konyha, meg ami még dukál hozzá: melléképületek, csűr, istálló, ólak. Na, ennek az embernek, ennek a mokány dolgos gazdaembernek nem volt semmi más mestersége a földművességen kívül. Mondogatták is félig büszkén, félig tréfásan a helybeliek, hogy „nekünk is van ám parasztgazdánk!”

A föld azért nem maradt parlagon, mert bár az emberek inkább voltak mesteremberek, mint parasztok, azért megfogták ők a dolog végét, amikor kellett, aztán meg a szomszéd falvakból is fogadtak napszámosokat. Volt a környéken elég „földnélküli János”.

Nem tartozott a csöndes falvak közzé. Mindig nyüzsgés volt az utakon, utcákon, különösen a fogadó, meg a szövetkezet előtt. A községháza körül is mindig lebzselt néhány ügyintézésre várakozó ember, akik összeverődve vitatták a falu, a család gondjait. Az iskola környéke is zsibongott a gyerekhadtól, még délután is, mikor a kis sportpályát lepték el a nebulók. A postáskisasszony sem unatkozott, mert mindig akadt bélyeget, levélpapírt vásárló, vagy telefonálni óhajtó.

A hosszú téli estéken ellenben elcsendesedett a nyüzsgés. Régtől fogva az a szokás honosodott meg, hogy ilyenkor unaloműzőnek átjárogattak a szomszédokhoz, rokonokhoz, barátokhoz beszélgetni, újságot olvasni. Az asszonyok kézimunkát vittek magukkal, a férfiak pedig kártyát, meg némi itókát.

Engem is el-elhívtak ezekre a szomszédolásokra, ne gubbasszak, unatkozzak egyedül a szobámban. Igaz, soha nem unatkoztam, mert vagy tanultam, vagy olvastam, vagy rádiót hallgattam, de ha már hívtak szívesen mentem. Legtöbbször a traktorista Mihály hívogatott, meg Jani a brigádos, néha a tiszteletes úr is, és persze a szomszédok. Eleinte ódzkodtam elmenni, mert attól féltem, nem találnak meg, ha szükség van rám valahol, de megnyugtattak, hogy nincs mitől tartanom, mert a faluban mindig tudják, hogy ki éppen hol tartózkodik.

„Hogy létezik ez?” – értetlenkedtem, de mondták, hogy ott van Barna néni, aki mindenkiről mindent tud. Egész nap és egész este ott ül az ablak előtt, varja a keresztszemes hímzéseket és figyeli az utcát, a jövő-menő embereket.

Ha valakit keresel, mert nem találod otthon, csak Barna nénihez kopogtass be, ő pontosan megmondja, hogy hol található éppen az illető. Én is például mikor kerestem Ács Gabit egyik este, de nem volt világ a házban, megkopogtattam Barna néni ablakát, s ő mindjárt mondta, hogy elmentek a keresztlányukat felköszönteni a születés napján.

Így aztán megnyugodtam, hogy rólam is tud mindent, amit kell, s rám találnak könnyen, ha keresnek, s ha áthívnak a szomszédok, nyugodt szívvel átmehetek.

Legszívesebben Selyem János juhszagú, meleg konyhájában időztem. A juhásznál mindig volt néhány szomszéd is. Felesége, Florica főtt kukoricával kínálta a vendégeit, János pedig ízes szavakkal mindennapi munkájáról beszélt, meg természetesen testvéréről, Selyem Jóskáról, aki megszökött a katonai behívó elől, és katonaszökevénnyé nyilvánították. Ő pedig bevette magát az erdőbe, s csak ha megéhezett nézett be az esztenára, vagy kereste fel a faluszéli házakat, s azok közül is a szegényebbeket. A szegényebbeket, mert azokban több az együttérzés, a segítőkészség, és nem árulják be a szökevényt, a menedéket kérőt. Ezért nem kopogtatott be soha a gazdagabb gazdák ablakán – nem akarta, hogy beárulják.

A rendőrök, meg a katonák keresték, de nem bukkantak a nyomára. Egész nyáron, s ősszel jól elvolt – gombát, bogyókat, málnát, vackort szedett, s hurokkal fogott nyulat, mókust, még néha őzet is.

Milyen különös az emberi természet! Selyem Jóska azért szökött el a katonai behívó elől, mert nem akart a kezébe fegyvert fogni. Most meg ugyan azzal a kézzel hurkot vet, csapdát állít az „ártatlan” állatoknak…

A rendőrség-katonaság ameddig tartott a jó idő, csak ímmel-ámmal keresték – várták a hideg, kellemetlen téli napokat, melyek majd bekényszerítik a szökevényt a faluba. Hiába jött meg azonban a zord idő, nem találták Jóskát. Nem is találhatták, mert a „betyár élet” úgy megváltoztatta, hogy tulajdon testvére se ismertre volna meg – megnőtt a haja, s a szakálla, szokatlan ruhákat vett magára és egy széles karimájú fekete kalapot nyomott a fejébe. Akárki cigánynak hihette, s nem is járt volna messze az igazságtól, mert a ruhákat gyerekkori barátjától a muzsikus Máté Gyuritól kapta, s fedelet is a cigánysoron talált magának. Még a bandába is beállt, s velük járt muzsikálni. Ő lett a brácsás.

Végül ebből lett a baj.

Élt a faluban egy szép leány, Liliána nevű. Jóska szerette ezt a leányt, sokat járta a házukat, ameddig szökésre nem adta a fejét. A téli ünnepek elteltével, hogy senki sem ismerte fel az új zenészben, már egész biztonságban érezte magát a Jóska gyerek. Így aztán elhatározta, mielőtt a farsang letelne, éjjelizenét ad muzsikus barátjával Liliána ablaka alatt. A kislány helyi szokás szerint fogadta a muzsikát – kitett az ablakába egy égő gyertyát.

Azonban a rendőrök is fogadták, sőt a két zenészt el is fogták. Tudták, hogy a szökevényt gyöngéd szállak fűzték a leányhoz, s a többit már ők is kitalálták.

„Ki rendelt éjjelizenét a lánynak?” – szegezték a kérdést a prímásnak.

„Nem tudom, hogy hívják.” – szabadkozott a kérdezett.

„Neeem tudod?” – háborodott fel a rendőr, aki felettesüknek látszott.

„Egy katonatiszt volt, instálom!” - kotyogott közbe a brácsás.

„Egy magas rangú katonatiszt, azt hiszem őrmester!” – egészítette ki a mondókáját.

„Hol van most?” – kérdezte a közeg.

„A kocsmában, instálom!”

A két delikvens kíséretében elindultak a kocsma felé, de útközben a milicisták meggondolták magukat, s elengedték a zenészeket. Gondolták, egy katonatiszttel, még ha csak altiszt is, nem lenne üdvös dolog összekülönbözni. A zenészek alaposabb kivallatását is másnapra halasztották. S meg is tették. Három milicista ment ki Máté Gyuri házához és őkelmét bizony előállították. A brácsást nem találták ugyan, de üzenték, hogy jelentkezzen. „A saját érdekében!” – tette hozzá a parancsnok.

Javában vallatták a prímást, hogy ki adatott éjjelizenét, mikor beállított az őrsre, nem más, mint maga Selyem Jóska. Kimosakodva, megborotválkozva, mint egy tisztességes falusi legényember.

Feladta magát, ne hogy bajba keverje barátját.

Ennyit mondott el a pásztor Selyem János. Vendégei mindig lélegzet visszafojtva hallgatták a történetet, bár mindannyian már többször is végighallgattuk. Testvére további sorsáról soha nem nyilatkozott. Ha rákérdeztünk, csak annyit válaszolt. „Leültették!”

Másoktól, pontosabban Ács Gabitól, a kántortól tudtam meg a folytatást. Más szóval a Selyem Jóska sorsának alakulását.

Négy évet kapott, minek lejárta után a két év katonaságot is megkövetelték tőle. Mint munkaszolgálatos töltötte, hisz fegyvert nem adhattak egy büntetett előéletű ember a kezébe, aminek még örült is. A börtönben kitanulta az autószerelői szakmát, s munkaszolgálatosként is ezt folytatta. Mozgó műhellyel járta az utakat, s mentette a bajbajutott, elakadt, meghibásodott járműveket. Annyira megkedvelte ezt a munkát, hogy az ideje letelte után visszamaradt, mint civil alkalmazott. Szülőfalujába soha sem látogatott el.

A kislány, akit szeretett, férjhez ment, pedig fogadta tőle akkor azt a bizonyos éjjelizenét…

Hogy fölérjünk oda

"S jönnek hívatlan is mind a hűségesek"
Ratkó József: Déva


   Szavaid igazolni eljöttek
   mind, a holtukban is hűségesek.
   Emelkednek már Déva falai,
   és omladozóban, mi létezett

   öröknek tételezve. Kísértél
   csak a küszöbig, s most elárvultan
   téblábolunk itt, lassan gyökeret
   verve, pedig sok hegyen túl van

   a megígért haza, a magasba
   álmodott. Lépnénk, de segítség kell:
   vénánkba bekötött bátorítás,
   hogy van értelme a verítékkel

   végigjárható útnak, mert csak az
   vezet arra a földre, amelyet
   lefogott szemmel is láthattatok.
   Már közülük valóként teheted:

   szólítsad hát elő újra őket!
   Mondd el nekik, hogy fölérnünk oda
   veletek együtt lehet. Nem lesz még
   egy esély. S ha most sem, akkor soha.
   _____________________________________________________
   Kapcsolódó: http://www.ektf.hu/ujweb/index.php?page=515

Háromból egy maradt

Az egyik kos, a másik bak, a harmadik oroszlán.

A kosnak tudvalevőleg hosszú, csavart szavai vannak. Olyanok, mint a kígyó, vagy mint az emberi gondolatok.

A bak hegyes szakálla egy öreg tudósra emlékeztet, s éppen annyira értelmetlen is.

Az oroszlán sörénye puha csigákban omlik alá, de ez is csak külsőség.

- Enyém a küzdelem, a harc égen és földön, vagy föld alatt! – kiáltotta a kos.

- Csak meg ne bánd! Majd elbuksz, vagy csapdába csalnak a ravaszok – csitította a bak.

- Hagyjátok e dőre vitát. Jöjjetek inkább ide mellém, és csodáljátok tele bendővel a naplementét! – hívta őket az oroszlán.

…

Az igazgató előszobájában a titkárnők gyöngye Irénke próbálta nyugtatni, s türelemre inteni Viktort a cég termelési osztályának főmérnökét.

- Mérnök úr drága, legyen türelemmel! Az igazgató úr tárgyal, ahogy végzett, bejelentem.

- Most, Irénke! Most! – türelmetlenkedett Viktor.

Az igazgatói szoba ajtaja ebben a pillanatban kinyílt, s az ajtóban egy észbontóan csinos nő jelent meg, mögötte pedig öntelt képpel maga az igazgató. Amilyen dekoratív volt a hölgy, olyan jelentéktelen külsővel rendelkezett a „főnök”.

- Micsoda kellemes meglepetés! – kiáltott fel Viktor megpillantva a város díváját, Majlát Gabit.

- Viktor! Mit keres maga itt?

- Ideköt a kötelesség…

- Hozzám jött, mérnök úr? – szólt közbe az igazgató elejét véve a kialakulóban levő csevegésnek.

- Hódolatom, asszonyom! – üdvözölte enyhén gúnyos hangon búcsúként a hölgyet, majd a főnökéhez fordulva bólintott – igen, uram!

Senki sem lepődött meg Majlát Gabi jelenlétén, hiszen tudott dolog volt, hogy néhány hónapja hozzáment az igazgatóhoz. Saját bevallása szerint őszinte szerelemből (!). A művésznő a helyi színtársulat első számú sztárja lévén minden férfi hódolatát élvezhette. Gedeon Viktor is, a főmérnök hódolói közzé tartozott, ami láthatóan nem maradt észrevétlen hódolata tárgya számára sem.

- Nos, mérnök úr, mi szél hozta erre? – kérdezte a „nagyember”.

Sértődött arcot vágott. Csöppet sem tetszett neki a mérnök bizalmas-gunyoros hangja, melyet a feleségével szemben használt. Érzékenyen érintette, s ezért támadóállást vett fel, bizalmatlanul méregette a belépőt.

- A legújabb rendelés, amit az osztályunk kapott – kezdte, látva azonban, mi zajlik az igazgatóban, meggondolta magát és szelíden folytatta -, de főképpen a japán küldöttek ügyében jöttem.

- Mi van velük? – kérdezte az, gyanakodva.

- Igazgató úr irányította őket hozzám. Gyümölcsöző üzleti kapcsolat kezd kialakulni, és úgy gondoltam egy üzleti vacsora – olyan „echte ungarische” – még jobban elmélyíteni a kölcsönös szimpátiát – dobta oda Viktor a csalétket.

- Miért mondja ezt nekem?

„Pedzi már!” – gondolta a mérnök gyermekkorának horgász zsargonját használva magában.

- Számítunk az igazgató úr jelenlétére.

- Az enyémre?

- Természetesen! És a kedves nagyságos asszonyt, neje őnagyságát is elvárjuk. Mindenki párjával teszi tiszteletét. A japán urak sem lesznek egyedül.

- Hol lesz a vacsora?

„Ohó, bekapta a horgot! Most óvatosan húzzuk a partra!”

- A régi halászcsárdában. Nyolc kilométernyire a várostól.

- Biztató…

„Már csak szákolni kell!”

- Uram, fél kilencre várjuk – taxival jöjjenek!

…

Az üzleti vacsora messze várakozáson felül sikerült. A három vendég sem unatkozott – egy meghívott színésznő, egy énekesnő és egy egyetemi előadó-tanárnő a bölcsészkarról gondoskodott az est művészi és szellemi színvonaláról. Az est igazi fénypontját azonban Ada Kalaha megjelenése jelentette. A városszerte jól ismert és elismert illuzionista és jósnő az okkult tudományok doktoraként hirdette magát. Hírnevét nagyban növelte ragyogó szépsége és a társalgásban való szellemessége. Boldog volt az, aki baráti köréhez számíthatta magát. Viktor ezek közzé tartozott.

A vacsora után sor került a meghívottak produkcióira. És nem is akármilyen produkciókra!

A színésznő előadott egy pikáns monológot, az énekesnő modern slágereket adott elő, és utána jött Ada. Káprázatos műsort rögtönzött, mindenkit elbűvölve, beleértve a vendégeket is, de különösen az igazgatót. Úgy irányította minden mozdulatát, hogy a kiválasztott „áldozat” úgy érezze, az egész csak érte van, csak neki szól.

- Nem értettem a nevét, mikor bemutatkozott – ült le a műsor után az igazgató mellé.

- Géza – jött a lelkes válasz.

- Ada! – csicseregte a művésznő – Erre igyunk!

Gézának nem kellett sok biztatás, boldogan koccintott a csábos díszvendéggel, és fenékig ürítette a poharát. Mintha megtáltosodott volna, nem tudott ellenállni a nő csáberejének és a pohár mámorának.

- Nézd ezt az embert! – súgta oda Majlát Gabi Viktornak – Nem ismerek rá! Soha nem láttam se inni, se ilyen szemérmetlenül csüngeni egy nőn. Még rajtam se!

- Dühít?

- Hát persze! De megbánja ezt még!

- Nekem nincs ellenemre ez a helyzet! – jelentette ki kétértelmű mosollyal Viktor.

Ezzel karon fogta beszélgető társát és kivezette a teremből, a kerthelyiség félhomályába. A bentiek nem vették észre, annyira lekötötte őket saját szórakozásuk. Néhány villanykörte világította csak meg a lombok alatti területet, s az asztalokra felrakott székek az elhagyottság látványát nyújtották. Bizalmas beszélgetésre alkalmas környezet!

- Ahogy bent is mondtam, nincs ellenemre a férjed mostani viselkedése – szólalt meg a férfi.

- Hogy értsem?

- Én akartam így, hogy egy időre kikapcsoljon, és nyugodtan veled lehessek.

- Miket kell hallanom! – válaszolt mű-felháborodott hangon az asszony.

Viktor megfogta az asszony kezét, egy asztalhoz vezette, levett két széket és leültette, majd maga is leült. A férfi heves magyarázkodásba kezdett, a nő komolyan hallgatta, s csak néha kacagott fel halkan.

- Akkor ezt megbeszéltük? – fejezte be a magyarázatot Viktor.

- Meg, meg. De menjünk most vissza, nehogy feltűnjön a távollétünk.

Kár volt aggódnia, mert senki sem figyelt rájuk. Géza szemei egyre zavarosabbá váltak, s beszéde is szánalmas dadogássá silányult.

- Úgy látom, ez kész van! – szólalt meg Ada.

Valóban az elázott férfi feje az asztalra koppant és elaludt, Viktor pedig hívta a vállalti taxi sofőrjét, jöjjön segíteni. A két férfi hónaljánál és derekánál átkarolva kivezették az elernyedt, szinte magatehetetlen részeget. A bejárat előtt álló kocsiba üggyel-bajjal, de beültették. Mellé ült Viktor, hogy támasza legyen út közben, s előre, a gépkocsivezető mellé helyet foglalt Majlát Gabi, a feleség. A lakásukba is a két férfi cipelte be Gézát.

- Várjatok meg, ameddig ágyba dugom –szólt az asszony – visszamegyek veletek, nem hagyhatjuk magukra a vendégeket.

Így is tett – nagy nehezen levetkőztette, pizsamát húzott rá, lefektette, betakarta és leszaladt a kocsihoz.

- Mehetünk!

A társaságot változatlanul vidám hangulatba találták. Éppen Ada Kalaha szórakoztatta őket. Tréfás trükköket mutatott be – eltüntette az énekesnő kalapját, amit végül az egyik japán vendég fején tűnt fel, majd élethűen utánozta a színésznő hangját, s parodizálta az este előadott magánszámot. Fel sem tűnt, hogy közben az igazgató úr eltávozott a társaság köréből.

Hamarosan mégis véget ért a szórakozás és mindenki elhelyezkedett a számára iderendelt taxiban.

- Ada, mikor látlak újra? – fordult a távozásra készülőhöz Majlát Gabi – Annyira megkedveltelek!

- Keress fel a stúdiómban bármikor, csak csörögj oda előbb.

- Föltétlenül jelentkezem, de te is beugorhatsz hozzánk. Házam nyitva áll előtted!

Viktor lekísérte az autóhoz, és odasúgta neki:

- Nagy voltál, Ada drágám. Hálám sírig fog kísérni, de előbb a számlát kiegyenlítem, egyik délután jelentkezem.

Ezennel visszatért a vendéglőbe, ahol már csak Gabi készülődött és a pincérek rámolták le az asztalokat.

- Lent vár a kocsi, gyere! – fogta karon az asszonyt – Hozzám megyünk!

Mikor másfél, két óra múlva hazament Majlát Gabi, még úgy találta a férjét, ahogy hagyta. Olyan mélyen aludt, hogy fel sem ébredt az asszony motoszkálására, jövés-menésére a lakásban. Már jól benne volt az idő a délelőttben, amikor nyögve felült az ágyban, de rögtön vissza is hanyatlott. Az asszony ott termett mellette, vizes ruhát tett a homlokára, megmasszírozta a nyakát, tarkóját, hozott egy csésze hideg menta teát, utána egy csésze feketekávét.

- Hű, de kiütöttem magam, de ez a gyors segély csodát tett. Máris embernek érzem magam – tért lassan magához a másnaposság keserű mámorából.

- Mindjárt összeszedem magam – tette hozzá egy kis mélázás után -. Be kell mennem a gyárba! – riadt fel a tompultságból.

- Nem kell sehova sem menned. Telefonáltam a csodálatos titkárnődnek, Irénkének, hogy gyengélkedsz és oldják a mai napod reprezentatív személyed nélkül.

- Csodás vagy!

- Tudom – válaszol az asszony.

…

Másnapra helyre áll a szokott rend. Géza korán bement a gyárba, felesége nem annyira korán a fodrásznőjéhez, onnan az ékszerészhez. Már a napokban kinézett magának egy karláncot, de a bolt nem volt nyitva, s így csak a kirakaton keresztül vehette szemügyre. Most meg akarta jobban nézni, kezébe fogni, megforgatni, érezni az arany simogatását. Majd megvéteti magának az egyikkel a csodálói közül. Erre a gondolatra elmosolyodott, s mintegy varázsütésre ráköszönt valaki, aki éppen utolérte a járdán.

- Jé, Viktor te vagy? – lepődött meg.

- Teljes életnagyságban.

- Jó, hogy látlak, kell neked mesélnem valamit. Hívjál meg egy kávéra ide – intett a cukrászda felé, amely előtt éppen megálltak.

Miután helyet foglaltak, meg sem várva a rendelést, már mondta is.

- A férjem, képzeld el, nagyon jól érezte magát, és szerinte, hogy saját szavait használjam: „bomba jó buli volt”. Meg is kért, hogy hívjalak meg titeket, mármint téged és a bűvésznőt péntek estére.

- Mi a csoda! Összeadott Adával?

- Azt hiszi, ti egypár vagytok. Vagy tényleg?

- Egy diszkrét estet tervez, meghívta a húgomat is a férjével, Dániellel együtt. - folytatta Gabi.

- Mondd meg neki ott leszünk! Hogy én meg Ada egypár! Micsoda képtelenség!

- Péntekig még látlak?

- Ma este?

- Megszervezem. Ne kísérj ki!

Pénteken menetrendszerűen indult az esti összejövetel. Mikor Viktor és Ada megérkeztek, már ott voltak a beharangozott rokonok: Ibolya és Dániel, azaz a szép díva húga és sógora. A férfi egy jól megtermett szőke óriás volt, öblös hanggal, neje pedig magas, karcsú nő, aki mindenáron nővérét akarta utánozni. Igyekezet ugyan olyan ruhákat hordani, utánozta a gesztusait, a hajviseletét , a sminkjét. Az eredmény kiábrándító volt. Dániel eltűrte neki ezt a hóbortját, az ismerősök, barátok pedig egy kis sajnálattal kevert megvetéssel vették tudomásul.

Géza itthon, mint vendéglátó szöges ellentéte volt annak az embernek, akinek az igazgatói irodában mutatkozott. Ott rideg, erőszakos, mondhatni makacsnak ismerték, aki jottányit sem engedett a saját véleményéből, legyen az akár helyes, akár helytelen. Könnyen kijött a sodrából és nem törődött avval, hogy esetleg meg is sértheti a másikat. Itthon ellenben maga volt a bűbáj – szívélyes, barátságos, szellemes társalgó. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Így aztán nem csoda, hogy a vendégek jól érezték magukat, és búcsúzáskor biztosították egymást a mielőbbi ismétlésről.

Ada és Viktor együtt hagyták el a vendéglátójuk otthonát. A telefonon odarendelt taxi már várt rájuk a ház előtt.

- Vigyen a kaszinóhoz! – utasította a taxisofőrt, majd Ada felé fordult – Szeretném veled megbeszélni a mai estet.

- Jobb ötletem van! – mondta az asszony – menjünk hozzám. Telefonálok a férjemnek, hogy vendéget viszek.

- Rendben van. Mondd meg a címet a gépkocsivezetőnek!

Ada így tett, majd hívta a férjét, és szólt, vendéget visz haza, egyik kliensét.

- Hívd át Leilát is, kérlek.

A taxi az esti fénybe öltözött utcákon hamarosan a megadott ház elé ért. A kocsit elbocsátották, de Viktor elkérte a taxi címét, illetve telefon számát, hogy később elhívhassa, ha haza akar menni.

Bent a házban egy nagyméretű, keleties pompával berendezett szobába vezették. Ott ült egy kereveten egy szikár, villogó szemű férfi, a helyiség távolabbi, gyengén megvilágított végében pedig egy fiatal nő kucorgott. A vendég beléptekor mindketten felálltak.

- Khodsa, a férjem, munkatársam és szellemi vezetőm – mutatta be Ada a férfit -, és Leila, a barátnőm, lantművész, segít az egzotikus és ezoterikus hangulat megteremtésében.

A bemutatkozás után a férfi helyet mutatott maga mellett a kereveten. Előtte az alacsony asztalkán mindenféle italok, édességek, cigaretták kínálták magukat.

- Nyilván elcsodálkozott a nevemen – kezdte a házigazda -, mert valóban szokatlan név errefelé. Anatóliából származik a családom. Leila pedig ciprusi származású. Egy belgrádi piacon bukkantam rá, ahol egy zöldséges kofa lábánál üldögélve pengette hangszerét. Egész komoly tömeg gyűlt össze körülöttük. Hogy végül is az olcsó gyümölcsök, vagy a leányka muzsikája csalta-e őket oda, azt nehéz eldönteni. Minden estre, egy sugallat hatására, busás összeg ellenében megváltottam a kofától. Szívesen jött velem, de egyetlen szóval sem panaszkodott előző gazdájára.

- Hisz ez emberkereskedelem! – kiáltott fel Viktor megrökönyödve.

- Szó se róla. Én ellenben a szabadságát vásároltam meg. Lakása itt található a szomszédban, és a feleségemnek nyújt segítséget a munkájában, amiért teljes ellátást kap, és fizetést. Csak törökül beszél.

- Önök akkor mindannyian törökök?

- Családom, amint említettem, anatóliai származású, de én csak főiskolás koromban tanultam meg a nyelvet. Szüleim nem beszéltek törökül. Engem a család hagyománya sarkalt a tanulmányaim folytatására és őseim felkutatására.

- Családfakutatás?

- Több annál. Inkább úgy mondanám nemzettség kutatás. És bizony messze jutottam az időben. Őseim, illetve nemzetségem ősei már Krisztus előtt ott éltek Kis-Ázsiában. Harcoltak a hettiták, a frígek, a hurrik ellen. Ők hittek a szellem erejében, hittek az emberi alapértékekben: a hűségben, a bátorságban, a kitartásban, a könyörületességben, az igazságban, a sorsunkat irányító istenekben. De hittek a bosszú elengedhetetlen voltában, a szülőföld védelmének szükségességében akár életünk árán is.

A beszélgetés alatt Leila halkan pengette hangszerét és a szobát egy kellemes, megnyugtató hang töltötte meg, melyet csak akkor lehetett észlelni, ha elhallgatott, vagy a ritmusa megváltozott. A két férfi a változást észlelve feltekintett, és meglátták a ritmusváltozás okát. Ada lépett be a terembe, aki kihasználva férfiak beszélgetését, átöltözött itthoni, bő redős köntösébe.

- Az urak nem unatkoztak nélkülem? – kérdezte kötekedő hangon.

- A házigazda volt olyan kedves, hogy megismertetett ősei emlékével – válaszolta udvariasan Viktor.

A háziasszony bólintással nyugtázta a kijelentést, majd kedvesen üdítővel, édességgel kínálta a vendéget.

- Ha nincs kifogásuk ellene az uraknak, beszéljük át a mai baráti találkozót, ahogy megígértem Viktornak – kezdte Ada.

- Mi a véleményed a vendéglátónkról, Gézáról?

- Nehezen megfejthető jellem. A minden téren való bizonyítani akarás kényszere irányítja tetteit. Ezért szigorú, makacs, még az igazságtalanság árán is a munkahelyén, ezért elbűvölő házigazda, ezért igyekszik magához láncolni környezetét, például téged is Viktor. A halászcsárdában történtek kiborították megszokott, magára kényszerített rendjéből.

- Ez a te érdemed Ada! – szólt közbe Viktor.

- Vigyázz azért, Viktor! Nagyon veszélyes ember.

- Elhiszem! De mi a helyzet a sógorával?

- Az egy aranyos „öreg mackó”. Nagyhangú, erőszakosnak tűnő csupa szív ember. De csöppet sem gyáva, és senkinek nem ajánlom, hogy ujjat húzzon vele. Barátaiért, azokért, akiket a szívébe zárt bármire képes. De inkább a bájos Majlát Gabiról beszéljek, ugye?

- Na, halljam hát, hogyan szeded le róla a keresztvizet!

- Képzeld el, drágám – fordult a férje felé -, ez bolond ember nyakig bele esett városunk híres dívájába!

- Nem csodálom, csak vigyázzon, mert abban a nőben olyan tűz van, ami már másokat is megégetett.

- Köszönöm a figyelmeztetést – nevette el magát Viktor.

- Erős egyéniség – folytatta a jellemzést Ada -, aki mindig tudja, mit akar, és tisztában van saját képességeivel. Mindig előrenéz, de sohasem égeti fel maga mögött a hidat, ápolja a régi kapcsolatait, ha azok haszonnal kecsegtetnek. A veszélyes, kétes helyzetekből kihátrál, úgyhogy ha bajba kerülsz csak bizonyos határokig számíthatsz rá. Most ellenben, mivel karriered felfelé ívelő ágán vagy, mindenképpen kitart melletted.

A beszélgetés alatt, annak ritmusát követve végig szólt Leila halk zenéje. A házigazda időnként egzotikus illatú üdítőket töltött a poharakba, s figyelmesen hallgatta felesége szavait. Néha egyetértően bólintott, de nem szólt közbe.

…

Másnap dél tájban, ígéretéhez híven Viktor bekopogtatott Ada „stúdiójába”. Egy úgynevezett asszisztens fogadta, aki bevezette egy csinos szobába, ahol az asztalon folyóiratok hevertek és polcok roskadoztak a könyvektől. Mindegyik okkult tudományokkal foglalkozott.

- Uram, hozhatok egy teát, vagy üdítőt? – kérdezte a készséges asszisztens.

- Gyümölcsteát, ha lehet.

A teázgatás és folyóirat böngészéssel gyorsan letelt a negyedórás várakozás, mikor is beléphetett a stúdióba, melynek ajtaján „Sorsod forgatókönyvét írd meg magad!” felírat fogadta.

- Gyere, gyere! Nézz szét. Ez az én bűvésztanyám!

Valóban, igazi bűvésztanya tárult a férfi szemei elé – üveggömb, varázspálca, körző-vonalzó, kártya, maszkok, ósdi térképek, koponya.

- Jósoljak neked?

- Nem hiszek én benne, s nem is azért jöttem.

- Mégis ülj azért még le egy pár percre, aztán Bélával elszámolhatsz. Tudod, az asszisztensemmel, aki ide vezetett. Ő intézi a pénzügyeket is.

Névjegye hátuljára egy számot firkantott, s odanyújtotta.

- Ezt add majd oda neki.

- Köszönöm az eddigi segítségedet, s ha szükségem lesz még rá, még igénybe veszem.

- Jó, jó. Hagyjuk ezt, s inkább lássuk, mit mond, mondjuk a kártya. Tudom, mondtad, te nem hiszel benne, de azért a hecc kedvéért mégis nézzük meg.

Felemelte a kártyapaklit és bűvész mozdulatokkal átpergette a két keze között, majd az asztal lapján szemkápráztató sebességgel megkeverte, újra pergette, újra keverte – összesen háromszor. Ekkor Viktor felé nyújtotta, aki megrázta a fejét, nem nyúlt a kártyákhoz. A bűvész nem jött zavarba, egy elegáns mozdulattal megérintette lapokat a varázspálcájával, és „voilá” felkiáltással felkapta a felső lapot. Megnézte, elkomolyodott és az egészet lesöpörte az asztalról.

- Eh, babonaság! – mondta és kezet nyújtott búcsúzóul a vendégnek.

Ahogy Viktor mögött becsukódott az ajtó, lehajolt, szedje fel a földről a leszórt lapokat, de bosszúsan megállt a keze a levegőben. Legfelül az a kártyalap feküdt, amelyike a pakli tetejéről is felemelt. A tizenhármas volt, a nagy kaszás. Visszaszedegette a kártyákat s elgondolkozva nézegette az egymásmellé kerülőket, de nem lett tőlük jobb kedve. Ott feküdt a kísértő, az ördög, valamint a tizenhatos, az összeomló torony. Mindent összevetve komor gondolatok születtek Ada agyában, végül a józan ész győzedelmeskedett, a kártyákat rendbe szedte és helyére tette. „Babonaság” - motyogta, s behívatta következő kliensét.

…

Majlát Gabi feldúltan rontott be Ada szentélyébe.

- Mondd, hogy nem igaz! Ugye nem igaz? – kiáltotta könnyek között.

Gabi átölelte, s az asszony zokogva hajtotta fejét barátnője vállára.

- Mondd hát, mi történt? Baleset? Karambol?

- Baleset, tragédia! Jaj, nem tudok róla beszélni – zokogott tovább az asszony.

Ebben a pillanatban megszólalt a bemondó, összefoglalva a híreket:

„ A tegnapi viharnak áldozatai is vannak. A mentőcsoportból ketten eltűntek, valószínűleg életüket vesztették…”

- Hallod? Ez Viktor és Dániel. Géza a parton segédkezett, de ők ketten a motorcsónakkal kimentek a vízre menteni.

Szülőfalum

Dalok szállnak az öreg folyó partján,
ünnepelni készül apró kis falunk,
itt a csönd nyugtató világa láttán,
sokan születtünk és sokan is halunk.

Középkori monda simul a tájra,
Árpád apánk államot alapított,
egy templom épült a falu dombjára,
hol megpihent és országot álmodott.

Akik elmentek gyakran visszajárnak,
nem felejtik az eltöltött éveket,
nyomait keresik a gyerekkornak,
itt maradt perceket és emlékeket.

Valaha árvíz mosta, vihar tépte,
de ma is állunk Isten áldásával,
e makacs népnek egy az üzenete,
hogy tiszteld a földet minden bajával.

http://www.youtube.com/watch?v=txBwCqdQXnc 

Urbán-Szabó Béla: Összekacsintás

Ha négy-öt magyar

összehajol,

előtte, közben, utána,

összekacsint valahol.

Állsz és nézel,

mint kívülálló

nem tudsz semmit,

de érzed,

forog a daráló.

Tegnap még csábítottak

szirén hangok,

ma már miattad

szólnak a harangok.

Mondhatod a szót,

mondhatod egyre,

összekacsintásnál

nem számíthatsz többre.

Urbán-Szabó Béla: Készülődés

- Radnóti Miklós emlékére -

Neked az ország
nemcsak egy táj,
neked reménnyel
teli a világ.
Mentél, amerre
mondták,
hűséged zaboláz.

Egyre jobban ölel,
szorít a táj,
már nem is érzed,
valami fáj.
Mentél, amerre
mondták,
hűséged zaboláz.

Te csak ne félj, várj!
Kanyargós út után
készülök már.
Amerre mentél,
megyek hozzád...
Nekünk kerek
a sarkos világ.

Molnár Péter: Az utolsó szegénylegény

Lapultak a zsandárok a Mónosbélbe vezető út mellett álló csárda körül. A bokrok alján, az istálló tövében, a csárdakút kávájának dőlve vártak csendben, tizenketten. Két legény a lovakkal távolabb várakozott, nehogy valami zablacsörgés, horkantás, patadobbanás felriassza a betyárokat odabenn.

Balássy András, Ráday Gedeon gróf jobbkeze Heves és Külső-Szolnok vármegyében, két legényével a csárda udvarán hasalt egy félig széjjeldőlt szénaboglya árnyékában a sáros földön, és a Holdat figyelte. Pokolba kívánta a fényes égitestet, mert zavarta a rejtőzködést. De pokolba kívánta ezt az egész éjszakát. Második hete hajszolták Köpe Imrét meg a bandáját. Két betyárt sikerült elfogniuk, egyet pedig lelőttek a zsandárok. Végül valami fizetett spion elárulta, hogy Köpe, meg két embere ide térnek be, ebbe a vedlett, zsúptetős, útszéli csárdába. Egy mónosbéli paraszttól tudta meg a csárda fekvését, azt, mi, hol található, merre az istálló, a kút, a hodály, ahová a szekereket állítottak az utazók éjszakára. Reggel óta állottak lesben, látták Köpe Imrét meg a két másik jómadarat, amint megérkeztek. Most pedig itt lapultak az éjszakai hidegben és várták a hajnalt.

Balássy Szalafőre gondolt. Előbb az otthonára, azután arra, mennyire más ezen a tájon minden. Még a csárdák neve is. Gondolatban odahaza járt, de közben gyakorlott szemmel figyelte az udvart, nézte, nem lát-e fényt csillanni valamelyik perzekutor fegyverén, nem üt-e zajt valamelyik legény, amint gémberedett tagjait kinyújtóztatja...

Arra eszmélt, hogy kivágódott a csárda fenyődeszkákból összerótt ajtaja, és elkezdődött a haddelhadd. Szaporán durrantak a sötétben a pisztolyok, aztán a betyárok puskái öles lángot vetve szórták az ólmot a sötét csárdaudvar irányába. 

Talán az egyik zsandár fövege vetett árnyékot, azt látták meg az éber betyárok, nem tudták meg soha. Az elszórt lövöldözésre tizenkét kurtály dörrenése válaszolt. Hiába ordította Balássy az embereinek, hogy ne egyszerre, azok bizony kilőtték puskáikat. Valamelyik betyárt lövés érte, fájdalmasan üvöltött, de a baj már megvolt. Mire a perzekutorok előrángatták pisztolyaikat, az ajtón kivágódó két árnyat elnyelte a sötétség.

Egyedül a higgadt Balássy András lőtt utána egyiküknek. Alighanem elvétette.

Káromkodott csúnyán, szidta embereit, a sötétséget, a holdvilágot, meg a teremtő Istent. Legényei behúzott nyakkal szállingóztak elő rejtekhelyeikről. Balássy, állával a csárda felé bökött.

- Befelé mind!

Világot gyújtattak a csárdás emberrel, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Savanyú arccal állottak a legények az ivó közepén.

- Ki hiányzik? - Proksa Illés állott meg Balássy mellett.

- Soós Pista bekapta, vállba. - mondta csendesen.

- Hát még? - A vastag nyakú, idősödő ember a földet nézte egy ideig és hallgatott. Balássy akkorát bődült, hogy az ablak belerázkódott:

- A keserves úristenit kendnek! Azt kérdeztem, ki még?

- A fiatal legényke... Az a Tácsi Ferke... az ügön csúnyán megjárta, tekintetes uram.

Balássy András nézte a halott fiút. A sógora fiát. A gyalult deszkákból összerótt csárda-asztalon feküdt elkékült szájjal, szeme felakadva, rajta a cifra dolmány egy merő vér. A betyárpuska ólma gyermektenyérnyi lyukat vágott a fiatal legény mellén.

Balássy András remegő kézzel fogta le az üveges szemeket. A hajdúk az asztal körül állottak, lesütött szemmel, válluk közé húzott nyakkal. Valósággal megkönnyebbültek, amikor kapitányuk jeges hangon, szinte suttogva adta ki a parancsot:

- Egy ember itt marad! Hajnalban szekérre a holtat, s Egerbe vele, a sebesülttel egybe. A többi lóra és utánam!

Balássy András vadállattá változott. Azon a nyáron, meg az azt követő őszön, harminc fősre duzzadt csapatával a poklot zúdította a Bükk hegység szegénylegényire. Nem ismert irgalmat. Ha a betyárokat csárdában szorította meg, a csárda gazdáját hol a kútágasra, hol a szemöldökfára akasztatta. Élve senkit kézre nem kerített. Tárkányban egy leányt, aki bujdosó kedvesét rejtegette, kopaszra nyíratott, s a zsandárok a szerencsétlent végigvesszőzték a falun, meztelenül, ahogyan az Úristen megteremtette. Szentmihályban egy megfogott betyárt a csárdakútba lógatott vastag kenderkötélen, s őrizetére hátrahagyta egy emberét. Két nap, s két éjszaka hallották az arra járók, a nyomorult jajgatását. Két nap múlva a visszatérő Balássy csak annyit mondott:

- Le a faluba, oszt szekereket, kettőt! Férfit, amennyit lehet, s követ a szekerekre, de tüstént!

Betemettette a kutat anélkül, hogy a holttestet kiemelhették volna belőle. A csárda gazdáját az út menti kőkeresztre feszíttette.

Ez már sok volt az egri püspöknek. Tiltakozó levelet íratott Ráday Gedeonnak, no nem a kegyetlenkedés, hanem a kereszt megszetségtelenítése okán. A gróf a levelet elolvasta, válaszában megnyugtatta a derék egyházfit afelől, hogy ilyen gyalázat mégegyszer nem történik, majd szivarra gyújtott és bölcs mosollyal, bólogatva rendelte magához a titkárát.

- Küldjön futárt a titkár úr Balássy nemzetes uram után. Azt izenem néki, csak így tovább. S meglesz az a nemesi birtok, ahogy megigértem.

Véget ért az ősz, amely járhatatlan sártengerré változtatta a Bükk hegység útjait. Szikrázó hideggel és vastag hóval köszöntött be a tél. Harmincegy lovas ügetett Szilvásvárad irányából, a Szalajka mentén, a Horotna völgyi vashámor irányába. Balássy András és a kompániája. Az emberek hozzá keményedtek gazdájukhoz. Se hideg, se hó, se jég meg nem állította őket. Valósággal farkasokká váltak. A hámort rejtő völgybe kanyarodva a csapat lassított, Balássy egyenként vette szemügyre az ott dolgozó szénégetőket. Valamennyien levett kucsmával állottak hasított rönkökből összetákolt kunyhóik, vagy az izzó boksák előtt. Egyikük nem állhatta a Bükki Ördög pillantását, szemét a földre sütötte. Balássy leszállt a lováról és halkan kérdezte a banda-gazdát:

- Ki az az ember ott? Mi a neve? - A szénégetők vezetője torkát köszörülte, aztán válaszolt.

- Nem rég van velünk, tekintetes uram. Kányának híjják, Kánya Pistának.

Balássy intett az egyik zsandárnak, s az hozzá kísérte az alacsony, fekete képű embert.

Levetett, széles karimájú, tót módi szerint készült kalapját a kezében tartva, a földet bámulva állott a szénégető Balássy előtt.

- Mi a neve kendnek?

- Hajagos... Hajagos Mihály - válaszolta a megszólított, halkan.

Balássy a banda-gazdára nézett, azután a legényeihez fordult.

- Vetkeztessétek le, aztán dobjátok a hámor felett a tóba! Ha körül tudja úszni, merjétek ki a vízből és kötözzétek oda, ahhoz a fához! - Majd a lesütött szemű emberre mutatott:

- Kössétek ló farához, és vágtában húzzátok Váradig. Ott adjátok át a kastélyban a Pallaviciniek hajdúinak, ha addig meg nem gebed az úton!

Amikor két legénye indulni készült a lóhoz kötött szerencsétlennel, hirtelen nagyot kiáltott.

- Megálljatok! Hozzátok csak vissza! - Szembeállott a minden ízében reszkető emberrel.

- Ha megmondod hol van Köpe Imre, elmehetsz.

Az erdei ház udvarán megtalálták a verem ajtaját, épp ahogy a tót kalapos embertől hallották. Körülvették a vermet, aztán az egyik zsandár öklömnyi követ vágott a deszka ajtóhoz.

- Hallod-e, Köpe Imre! Én Balássy András csendbiztos vagyok, a Ráday Gedeon gróf első embere ebben a vármegyében. Add meg magad kényre-kedvre, mert innen el nem menekülhetsz!

Kongó, tompa röhögést hallottak a veremből.

- Eredj a pokolba, Balássy András. Te is, a gazdád is!

Összerezzentek a fegyver dörrenésére. Balássy kiadta a parancsot.

- Lóra emberek, itt végeztünk! - Kikanyarodtak az erdészház udvaráról, aztán csendben két csapatot alkottak, lóról szállottak és meghúzódtak az út menti hófúvások megett. Amikor Köpe Imre kilovagolt a ház udvaráról, elzárták az útját Tárkány irányába. Megfordult, és vágtázni kezdett az ellenkező irányba, azután amikor meglátta az útra özönlő zsandárokat, visszafogta a lovát, végül megállt.

Balássy nézte a csonttá soványodott, rongyos ruhás alakot. Hosszú, mocskos haja gubancokban lógótt a vállára, szeme csillogott a láztól és az éhségtől. Keze tétován vedlett gubája alá nyúlt, pisztolyt húzott elő, a felé lovagló Balássy Andrásra sütötte, aztán amikor látta, hogy az sértetlen maradt, lassan kiejtette kezéből. A fegyver a jeges erdei útra esett, szárazan koppanva. Balássy odaért a betyárhoz, nyeregkápájából két fényes, töltött pisztolyt vett ki. Az egyiket Köpére fogta, a másikat a csövénél tartva a betyár felé nyújtotta.

- Fogjad, Köpe Imre. Fogjad, és lőjed főbe magadat, ahogy ott a veremben nem tetted!

A betyár elvette tőle a fegyvert. Lassan halántékához illesztette, de elsütni nem maradt ereje. Torkából vonyító zokogás tört fel, s a pisztoly erőtlen kezéből a jeges útra csúszott.

Köpe Imrét, az utolsó Bükk hegység-béli szegénylegényt az egri bíróság négy rendbeli, reá bizonyított és maga által is beismert, továbbá hét rendbeli reá bizonyított, de maga által be nem ismert rablógyilkosság, és más törvénytelen cselekedetekért, kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet hajnali szürkületkor hajtották végre az egri börtön udvarán.

Jelen volt az akasztásnál Balássy Andráson kívül egy gyóntató pap, az ítéletet hozó bíró, egy orvos, aki a halál beálltát volt hivatott megállapítani, valamint Eger város polgárainak képviseletében a város polgármesterének helyettese.

A börtönudvar egy sötét szegletén ott állott, egy fekete körgalléros köpönyegbe burkolózó, idősebb férfi. Miután az ítéletet végrehajtották, lassan szivarra gyújtott, és bólogatva, bölcsen mosolygott. Meglesz az a nemesi birtok. Megszolgálta ez a Balássy András.

rigmusok a tanár úrnak

Vasbányai Ferencnek, tisztelgő szeretettel

(E sorok kézírásos változata a budapesti József Attila Gimnázium 1969-ben érettségizett IV/C osztályának találkozóit megörökítő albumban olvasható)

tarkódon égtájak célkeresztje
gesztusok vetkőznek meztelenre

szívkamrák fagyálló vermek
forradalmaid leveretnek

felekoronáznak ha koronáznak
szélemelte torony a várad

birodalmad ím birtokba veszik
surranó léptektől hangosak termeid

történelem előtti távolléted
a csodák nem veled történnek

ha a tisztás varjakkal teli
még a galamb is megkeselyűli

szivárgó sebek homokzsákok
megint megfogan – hányadszor – az átok

villámaidon jégből a nyereg
most az átok is gyönyörű lehet

korlátok közt félelmes szabad
miért rázná hát rácsait a rab

elrozsdállt szegek szúette fa
az úri közönség elindul haza

elföldelve a törött hangszer
most húzzon tust a bátor ha mer

varjúláb hogyha tapodna a kertben
légy szelíd és kérlelhetetlen

harmadik utáni nap ha lenne
bizonyosság legyél a kételyre

magára ismer bennünk a tekintet
a csoda halála sem büntethet minket

merőlegesén mindahány égtájnak
dideregsz tagjaid fájnak

lehetetlenülsz egyetlenné
fegyver elleni fegyverré

védtelenné fölvértezve
véred folyik jön az este

meglengeti fejkendőjét
ingként hűl válladra a sötét

ím a csönd termőre fordul
káromlásod ha csikordul

személytelen ige első személy
vád és védelem helyet cserél

hódító hódítás híján
börtönudvarként bekerít a hiány

istenülhetni emberül
mifelénk sosem sikerül

győzelmes bukás és mind a közhelyek
arcodat újrakezdheted

égrehajított csillagok
minden égitest én vagyok

homlokegyenest harmóniák
néked ajánlom e strófákat diák

talán nem leszünk haramiák
mire lakhatóvá válik a világ

hétszer három(soros)

1, (variáció)

Madárraj libben

Égi útjuk nyomtalan

Csak emlék marad

-.-

2, (gyertya)

Fénye világit,

Amíg földi léte tart

És utat mutat.

-.-

3, (hiábavalóság)

Szirom a tócsában

Rózsa hullatta itt el

Gyermek tapossa

-.-

4, (megidézlek)

A távoli múltból

Halk harangszó szól hozzám

Ébren álmodom

-.-

5, (nyomtalanul)

Dongó szállt ide

Madár csőre kapta el

Nyoma sem maradt

-.-

6, (vigasz)

Elment – ne bánkódj

Szép emléke itt maradt

Álmodj róla majd!

-.-

7, (múlik a nyár)

Lapoz a naptár

Akác lombja hull, pereg

Lomb közt szél motoz

Kidőlt a tó

(Egy festmény margójára)

Kidőlt a tó
a part is ráhajolt
a vérző nádra
keserűzöld
hegygerinc fut
sikong a szél
Istenig lát
ki azúrkék ruhát
ölt a ringó tájra
lelkéből sarjad itt
minden virág
bodorfüst reszket
felhőfoszlány hull
szürke-arannyal
átszőtt testén
kibomlott ecsetnyomok
színek formák
akácsor tűzvörösben
s már gyújtja síró
csillagát az ég
hogy láss
kit itt hagytál egykor

befogad halk szelíden
ölmeleg csendben
örökre
mint aki végleg
hazaérkezett

(Kép: Horváth Piroska)

Egy majom panasza

Egy majom panasza

(ismeretlen szerző műve)

- részlet -

Egy szép napon Mese-majom megvakarta kobakját,

És elkapta a baobabfa legvastagabb ágát.

Figyeljetek véreim! - szólt makogva mérgesen.

Haragom az emberekre, mint az erdő végtelen.

Nem átallják állítani, és hirdetni hangosan,

Mi volnánk az őseik, ami hazug szó biztosan!

Még a tudós, okos Darwin is csak azt szajkózza,

Büszke népünk neki régi, felmenői rokona.

De volt-e köztünk valaha is csonka család, válóper?

Vagy ellenfelek kézügyében gyilkos, ölő lőfegyver?

Mérgezünk mi körülöttünk földet, fát, vagy lelkeket?

Találunk fel chipset, mérget, akár a bölcs emberek?

Láttál minket azért bújni erdő mélyén sűrűbe,

Hogy kitaláljuk miként lehet pusztítani tömeget?

Nem káros, nem mérgező, mi utánunk megmarad

Az ember után ezzel szemben kő kövön nem marad,

Mindent pusztít, mindent mérgez: erdőt, mezőt, vizeket,

Nem kíméli sem a földet, sem fenn ragyogó kék eget.

Nincsen nálunk pornó csillag, transzvesztita celeb sem

Részeg, drogos, elmebeteg nem ugrál az ághegyen,

Egyneműek frigye nálunk nem szokás, sőt nem lehet,

Csaló, bitang hatalomra szert itt bizony nem tehet.

Maffia és terrorizmus ismeretlen fogalom,

Nem a vagyon, politika, nem a pénz a hatalom.

Vezér nálunk csak az lehet, ki a bajban elől halad,

Okos, erős, bátor, rábízhatod te is magad.

Gyermekeink ifjaink rendet így tanulnak,

Tisztelik a szüleiket, ha nem – verést kapnak!

.

.

.

Sorolhatnám reggelig, de véleményem nem változik

Eme ronda kétlábú, bár hasonlít, nem tőlünk származik!

Revolta unei maimuţe
(fabulă anonimă)
- fragment -

Odată, o maimuţă din neamul Anecdotic

Venind la sfat pe-o creangă de arbore exotic,
A zis : Atenţiune ! Sunt foarte afectată !
Tot circulă o vorbă, deloc adevărată
Că omul ar descinde din buna noastră rasă.
Ba chiar ideea asta îmi pare odioasă !
Şi, zău, savantul Darwin, tot neamul ni-l jigneşte
Când spune cum că omul cu noi se înrudeşte !
Aţi pomenit vreodată divorţuri printre noi ?

Copii lăsaţi pe drumuri sau arme de război ?
Am inventat, noi, cipuri şi alte drăcării ?
Însemne sataniste, otrăvuri, şmecherii ?
văzut-aţi pe vreunul, retras în jungla deasă,
Ca să scornească arma distrugerii în masă ?
Tot ce lăsăm în urmă, când mai sărbătorim,
E biodegradabil. Natura o-ngrijim.
Iar omul otrăveşte, în fiecare zi,
Păduri, câmpii şi ape, şi zările-azurii...
     
N-avem starlete porno sau dive-travestiţi,
Şi, orişice s-ar zice, nu suntem troglodiţi !
Cine-a văzut în hoardă la noi bolnavi mintali,
Drogaţi, lacomi de sânge sau homosexuali,
Escroci, bandiţi, gherile sau vreo tutungerie ?
În neamul nostru nobil nu vezi aşa prostie !
Noi n-avem mafii crude în stirpea noastră-aleasă,
Nici terorişti, nici dogme, nici luptele de clasă...
Cât am bătut eu jungla,  scuzaţi, n-am observat
În obştea maimuţească vreun cocotier privat.
Urmând calea cea bună şi, evident, corectă,
Adolescenţii noştri părinţii şi-i respectă.
În ierarhia noastră, cum e firesc şi drept,
Devine şef acela viteaz, agil, deştept,
.
.
.
E-ADEVĂRAT CĂ OMUL, ACEST BIPED, GUNOI,
ARATĂ CA MAIMUŢA, DAR N-A DESCINS DIN NOI !

A férfi (jambusokba foglalva):)

Kujon személy a férfi: ő,
ha sármos elvakít, legyőz...
szemében ott a tűz, de jég,
ha rút az arc, szerény a szív.
Kizár belőle mit ma félt:
"a szín, az éj, a fény, a lét
mi benne él" - ha rút az arc
szerényen és magányosan,
halott reménysugár ruháját
magára öltve....- sír a nő...

Utazom haza...

A vicinális lassan döcögött, egyik megállóhelytől a másikig. Utasok szálltak le utasok szálltak fel. Ők egyre cserélődtek, de az áporodott levegő nem. Két foghagyma szagot árasztó atyafi között szorongtam, táskámmal a térdemen. Egy kendőben elemózsia lapult, meg egy könyv unaloműzőnek, de nem vettem ki a táskából. A sápadt, sárgás fényben nem lehetett rendesen látni, a zötyögés úgysem hagyta volna. Székelykocsárdon ért végett a vánszorgás, itt kellett átszállnom a váradi gyorsra. Ez két és félóra várakozást jelentett a piszkos huzatos váróban. Még szerencse, hogy megvettem a vásárhelyi jegyirodában a helyjegyet s most ne kell beállnom a húsz-huszonöt utazni vágyó közzé a pénztár előtt. Telefonon jelentik le a legutolsó állomásról az üres helyeket, s azokat adják ki – a jegy árának negyede értékéért. Mivel nekem már megvolt a helyjegyem is, kerestem egy tisztább padot, s leültem elfogyasztani úti elemózsiámat. Táskámra terítettem a háziszőttes szalvétát és nekifogtam enni.

- A domnu maghiar? – szólított meg a mellém telepedő kalapos, lódenkabátos férfiember.

- Igen, magyar vagyok, de honnan gondolta az úr?

- Szép, tiszta kendő, benne kenyér kenve zsír.

Na, ezen el lehetett gondolkodni egy darabig. Nem sokáig, mert alkalmi utastársam újabb megjegyzést tett.

- Én moldován. Szeretem a tiszta.

- Derék dolog – nyugtáztam a kijelentést.

- Eszem én is vacsora. Hús.

- Jó étvágyat!

Ezzel elővette ő is fehér papírba csomagolt ennivalóját.

- Ez pásztrámá*. Jó íz. Adom, egyél! – szólott és a hamar kipattintott rugós késével leszelt egy vékony szeletkét az enyhén foghagyma illatú húsból.

Levettem a késhegyére tűzött darabot, valóban ízletes falat volt.

Végül befutott a vonatom. Megköszönve a kóstolót, búcsút vettem alkalmi ismerősömtől. Megkerestem a helyemet, és én is kinyújtóztattam a többi utashoz hasonlóan a lábaimat, majd a vonat lágy ringatózására lassan elbóbiskoltam. Félálomban elém tolakodott a kép, ahogy az ismeretlen ismerős felém nyújtja kése hegyén a kóstolónak szánt pácolt birkahúst. Valami kedveset mondott, ahogy dicsértem a különös ízű húst. „Feleség csinálta. Jó asszony!”

A váró ajtajából visszanéztem, s láttam átszellemült tekintetét. A „jó asszony” járt az eszében. Már nem az ismeretlen útitársra gondolt. Ahogy kiejtette a száján a szót, megváltozott az arca, látszott, gondolatban már otthon jár. Búcsúszavamat alig viszonozta. Boldog ember…

Arról még egy szót sem szóltam, mit is kerestem én azon a vonaton. Megbízatásom volt. Igen. Azért utaztam haza, Váradra Vásárhelyről, ahol elsőéves egyetemi hallgatóként tengettem a napjaimat. Anyagilag nem valami jól álltam, s így örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy más fizesse a vonatjegyemet. Hogy váratlanul egy napra hazamehessek.

Egy távoli nagynéném élt Vásárhelyen. Gugu néni, aki kényszerlakhelyes napjait élte egy pincelakásban.

Mi az, hogy kényszerlakhelyes?

Kezdjem azzal, hogy a család Micskén élt, s a családi bírtok jó részét a Gugu néni ága birtokolta. Ő annak a Baranyi Mikósnak volt az unokája, aki hadnagyként küzdött a 48-as szabadságharcban s három évig bujdosott, míg végül romantikus körülmények között nőül vette a világszép Morvay Lujzát. Saját öröksége és a férje vagyona meghaladta az ezer holdat, amiből a 21-es földreform 200 holdat hagyott meg. Huszonkét éves korában ment férjhez Szathmári Király István repülős tiszthez. Vidám természettel áldotta meg a Fennvaló, bár a sors nem kényeztette el – egy év múlva elveszítette édesapját. A kúriát hárman lakták férjével és anyósával. Kapott ugyan tizenöt szép évet, de Istvánt elragadta a tragikus kór. A harctéri veszedelmeket túlélte, de a rákkal nem tudott megküzdeni. Negyvenhat éves volt.

Európa egén sokasodtak a viharfellegek, de Gugu fájdalmában nem észlelt semmit a világ dolgaiból. Anyósa, aki fiát veszítette el, még ő vigasztalta, és férje egyik volt csapattársa, B. kapitány.

- Kedves Gizella! – szólott egy borongós délután a kapitány -. Mostanáig ne beszélhettem, de hogy letelt a gyászév, elmondom, mit gondolok, és mit szeretnék.

- Nagyon hivatalos ma kedves kapitányom!

- Komoly dolgot akarok mondani. Pilóta vagyok és okleveles gépészmérnök. Reálisan és magasból látom a világot. Európa a katasztrófa felé rohan. Nem untatom politikával, de azt tudom, emberibb világot kell keresni. Jöjjön velem Amerikába.

- Amerikába?

- Vannak kapcsolataim és ajánlataim. Nem megyünk a bizonytalanba.

- Megtisztelő az ajánlata, de nekem itt van, a bírtok, a ház, anyósom. István rám bízta!

- Hagyjon itt mindent! A ház, a bírtok, úgyis ebek harmincadjára kerül, s a méltóságos asszonynak más rokonai is vannak. Csomagoljon, ne gondolkozzon! Előbb Párizsba megyünk, s onnan tovább.

Az özvegy azonban kitartott eredeti elhatározásához, a kapitány pedig elutazott. Évekig küldözgette üdvözleteit, ismételgetve meghívását. Ő pedig intézte a bírtok ügyeit. Nehéz munka volt talpon maradni a háborús viszonyok között. Férfit próbáló feladat, de Gugu helytállt. Hogy végül is nem ment el Amerikába, annak súlyos következményei lettek!

A háború után az új rend nem tűrte meg a régi képviselőit. A dolgozó nép ellenségének kiáltottak ki mindenkit, aki két garasnál nagyobb nagyobbal rendelkezett.

Egy fagyos februári éjszaka gumibotos fegyveres alakok törtek be a házba és elhurcolták idős anyósával együtt. Azt sem engedték, hogy a műfogsorát elvegye. A hálóingre kapott fel egy kabátot, s a kézitáskáját az irataival. Az egyik férfi még a gumibotjával végig is vágott rajta, hogy igyekezzen.

A ház egy sötét zugában reszketve állt Erzsike. Meg se mert mukkanni annyira megijedt. Látta, hogy a gazdáit kiterelik egy zárt autóhoz. Látta, ahogy botladozó léptekkel végig mennek a folyosón, s le a lépcsőn. Az üvöltözésekből nem sokat értett, de az megütötte fülét, hogy Marosvásárhelyt emlegetik, meg hogy ez itt minden a nép tulajdona, hogy az ilyen elemek örüljenek, hogy életben hagyják őket.

- Micsoda gazemberek! – háborgott magában -. Még hogy a nép tulajdona! Na, majd meglátjuk…

Még azon melegébe végigjárta az ismerősöket, rokonokat és reggelre biztonságba helyeztek minden mozdítható értéket. Ezután felült Váradon a vonatra és elutazott Marosvásárhelyre. Ott hamar feltalálta magát. Vasárnap délután a cselédkorzón összeismerkedett több faluról szolgálni bejött leánnyal. Tőlük megtudta hova vitték a gazdáit. Egy pincelakásba, ahol meg is találta őket. Nagy örömmel fogadták, s azt is, amit hozott – ennivalót és ruhákat. Rövid időn belül talált magának szállást, és elszegődött egy híres egyetemi professzorhoz. Onnan segítette őket. Pénzzel is, de főleg a napi betevőjük biztosításával.

Nos, ő kért meg, hoznám el egy váradi ismerős-rokontól azt a néhány ezüst tárgyat, ami még maradt az évek óta fogyatkozó vagyonból. Rendszeresen adogatták el, mikor a szükség úgy hozta. Persze értéken alul sikerült bármit is eladni. Ezt is Erzsike intézte – bizalmas ismerősök hoztak fel Micskéről, Váradról, amit kellett, s ő vitte ócskapiacra, házakhoz, bizományiba, hogy pénzé tegye.

Mire kába félálmomból magamhoz tértem, már Váradhoz közel jártunk, s hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, Micskén, Vásárhelyen? Amikor azonban a kalauz bekiáltott: „Oradea! Oradea!”, megértettem, hogy megérkeztünk Nagyváradra és rövidesen megláthatom édesanyámat!

*pastrama (román) – pácolt-füstölt, sovány birkahús