A versről

Weöres Sándor: Vázlat az új líráról

„A versben fő a tartalom." De akkor

mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb

akármi tartalmat rögzíteni,

élményt vagy eszmét pontosan közölni.

Azért van vers, hogy iskolásgyerek

a rímbe-font tant könnyebben magolja?

hogy mellénygombon fogjon és okítson

okos dologra, mit meg kell jegyezni?

Az ilyen költészettől elfutok

zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.

„A versben fő a forma." Tiszta zengés,

tökéletes rend: dermesztő unalmas.

Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?

Arany nem írt olyan hibátlanul,

Petőfiről nem is beszélve, mint ők,

hitbuzgalomról, langyos évszakokról,

tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,

madárdallal behintve mindenütt.

Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;

átlátszó forma és olvashatatlan.

Se tartalom, se forma — Hát mi kell?

A jó vers élőlény, akár az alma,

ha ránézek, csillogva visszanéz,

mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,

és más a fán, a tálon és a szájban,

végső tartalma vagy formája nincs is,

csak él és éltet. Vajon mit jelent,

nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer

jelentés ott s akkor fakad belőle,

mikor nézik, tapintják, ízlelik.

***

Kiegészítésül egy szerénytelen, saját (külön bejáratú) definíciós próbálkozás:

A vers(szerű szöveg, úgy is mint 'Dichtung') számomra a szerző sűrített pszichéje.

Ebben az értelmezésben a befogadás is az olvasó pszichéje által történik, és ha annak aktusa valóban végbemegy, eredménye az, hogy a befogadó (képletesen) a maga pszichéjét sűríti bele a befogadott szövegbe, mivel abban önmagát, a saját tudati, érzelmi, sőt, tudatalatti „világát” a köznapi (normál) tudatszinthez képest sokkal intenzívebben, vagyis ebben az értelemben „sűrítve” éli meg.

A befogadás aktusában szerintem szerző és befogadó adott szövegbe sűrített pszichéjének „közös metszete” születik meg legalább néhány percre — már ha a kettőnek az adott hangoltság-állapotban, helyen és időben egyáltalán van (lehet) közös metszete.

Ha nincs, akkor véleményem szerint a befogadás (legalább is akkor és ott) ellehetetlenül, nem történhet meg.

***

Egy irodalmi portálon (továbbra is szerénytelen) definíciós kísérletemre a minap az alábbi ellenvetés érkezett:

„A leírtakkal a verseknek egy vagy néhány fajtájára vonatkozóan egyetértek, de tudomásom van más, szintén versként elfogadott szövegfajtákról (elbeszélő költemény, népballada, paródia, parafrázis,...) amelyekre nehéz volna ráhúzni. Az oldalon más helyen is találkozom olyan megközelítéssel, amely vers alatt kizárólag a lírai verset érti; nem örülök a hasonló korlátozásnak. A meglátásod többi részével egyet tudok érteni.”

Az észrevételre a következőket válaszoltam:

„Pedig a gordiuszi csomó bizony a »líra« szóval oldható meg, pontosabban vágható át.

Az elbeszélő költemény valóban kivétel, de az nem is lírai műfaj (részletesebben lásd alant). 

A népballadáknál (általában a balladáknál) kevés sűrítettebb szöveget tudok elképzelni (még ha ott a »Dichtung« oka inkább talán drámai, mint lírai, viszont annál inkább: pszichés), és fogalmam sincs miért lógna ki pl. a parafrázis, ahol az átfogalmazó par excellence a maga pszichéjét sűríti az eredeti szerző fordulataiba, vagy a paródia, amelynél pl. Karinthy nem mást karikíroz (a kiemelés okán ugyancsak erős sűrítéssel élve), mint az áldozatul kiszemelt szerzők verseikben tetten érhető költői lelkületét (pszichéjét). 

Bevallom, sőt megerősítem: számomra az elbeszélő költemény minden formai szabály(ozottság)a ellenére tartalmát tekintve inkább »testvére« a novellának, mesének, regénynek (stb.), mint a lírai versnek, ahogyan a fogalmi leírásai is kiemelik epikai tartalmát: »verses epikai műfaj, verses elbeszélés, költői elbeszélés, költői beszély«.   

E meghatározásokban a »verses«, »költői« jelzők az elbeszélésnek, mint jelzett főnévnek egy sajátos formai jellemzőjét juttatják kifejezésre, ám ez az utóbbiak epikai tartalmán jottányit sem változtat . 

Számomra pedig éppen a tartalom a meghatározó elem, amikor versről esik szó — ide értve a szinte minden formai szabály(ozottságo)t nélkülöző szabadverset is. 

Tudom, hogy vannak, akik a formai oldal felől közelítve utóbbit legfeljebb költeményként tudják elfogadni, sőt, prózaversekről értekeznek (ami szerintem fából vaskarika), de ezeket a(z adott esetben mégoly kanonizált) véleményeket távolról sem osztom.”