Október 24. szerda, délelőtt
11 óra: ijedt arcú diákszövetségi aktivista jön be a tanterembe előadás közben.
Elnézést se kér. – Elvtársak, Magyarországon győzött az
ellenforradalom! – kiáltotta. Döbbent csend lett. A szívekben reménysugarak
ébredeztek a „győzött” szó hallatán, de hamar elhamvadtak.
Nagygyűlést hívott össze
gyorsan a hatalom. Magyarázták, hogy milyen súlyos következményekkel jár a
szocialista táborra nézve ez az esemény. Úgy mondták, hogy „magyarországi
sajnálatos események”. (Később lett belőle OSE: Októberi sajnálatos események.)
Estére szimpátia összejövetelt terveztünk a temetőben a Bolyai sírnál. Az
utolsó percben, aztán lefújták. Szerencsére, mert a Securitate emberei ott
ólálkodtak a temető körül. Magam is láttam őket, mikor arra csellengtem.
Az elkövetkező napokban
izgatottan hallgattuk a híreket a rádióból. Sokan kitették a készülékeiket az
ablakba, hogy a jövő-menők hallhassák. A Kossuth rádióban egyfolytában az
Egmont-nyitány szólt (azóta is ez a zene ötvenhatra emlékeztet), csak a híreket
mondták be időnként. Megállni nem volt szabad. Csoportosulni sem. Hallottuk,
hogy letartóztatások voltak a városban. Hamar szertefoszlottak titkos reményeink…
Sovány eredményként könyvelhettük
el, hogy a menzán látványosan megjavult a koszt… Továbbfolyt a tanítás, a
tanulás. És mi diákok megtanultunk - félni. Telt az idő, de a lelket bénító
félelem megmaradt. Pislákoló halvány remény lángocskák a szívek mélyén még
maradtak, hátha nem lesz itt megtorlás.
Megtorlás miért?
A ki sem mondott szavakért?
A bizalmas körben elsuttogott
vágyakért?
A szabadság iránti néma
sóvárgásért?
Testvéreink sorsán való
aggódásainkért?
Együtt érző gondolatainkért?
…Aztán robbant!
Jött a látványos színjáték:
Egyetemi nagygyűlésen a
besúgók, feljelentők szavaira hivatkozva kipellengérezték, kicsúfolták,
megszégyenítették társainkat és nagy csindarattával „eltávolították”, azaz
kirúgták őket az egyetemről…
Az egyetemi élet ez után is
tovább folyt. A rettegés is. Mi lesz még?
A forradalom egy éves
évfordulója idején, Marosvásárhelyen „értelmiségi gyűlést” szerveznek, Csupor Lajos, a tartományi pártbizottság
első titkárának vezetésével. A gyűlésen sokan felszólaltak, egyengetve
politikai karrierjüket. Sok tehetségtelen, kisstílű politikai konjunktúra lovag
arcpirító módon kritizálta, sértegette szeretve tisztelt professzorainkat: Mátyás Mátyást, Lőrincz Ernő Andrást, Kótay Pált, és másokat. Szavaik
mélyén meg lehetett hallani a félelem nyüszítését: nemhogy Romániában,
Erdélyben is bekövetkezzen egy ötvenhat.
A hatalomban tobzódók cirkuszi mutatványa
került itt megrendezésre. A Kultúr Palotában szervezett nagygyűlésen jelen volt
Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor), a Román Munkás
Párt Központi Vezetőségének tagja is.
Koholt
vádakkal pellengérezték ki tanárainkat, társainkat.
A
legkisebb félreértés, félrehallás, egy rossz vicc elég volt, hogy
megvádoljanak.
A gyűlést
vezető Moghioroş elvtárs beszédében, viselkedésében száz százalékig megvalósította a pszichopata elmebeteg
minden ismérvét. Nem túlzok, úgy viselkedett, mint egy cezaromániás, szkizoid
személy. Mindenki szavába belevágott, a mondottakat kiforgatta, félre
értelmezte, csak az volt helyes, amit ö mondott. Kiabált, fenyegetőzött.
Egyenként szólították
felszólalásra a megvádoltakat. Megalázó tetemrehívás. Egyik ártatlan áldozat
volt Sz. Lacika, akinek az volt a „bűne”, hogy azt mondta „tapsolunk a saját
temetésünkhöz”. Amikor ezt a kijelentést tette a klinikán, csak hárman voltak.
Valaki mégis „befújta”. A plénum előtt kellett magyarázkodjon, mentegesse
magát, hogy ez csak egy közmondás és nem a magyar tannyelvű egyetem
megszüntetésére utal. Persze nem hittek neki, fel is mentették egyetemi
tanársegédi állásából.
A fő vádlottak egyike K tanár
úr, aki az egyetemi kórust szervezte, irányította. Sok sikeres fellépés volt
neki köszönhető. Diákjai rajongtak érte. Ez is bűn? Megvádolták, hogy
irredenta, soviniszta magatartása (próba után elénekelték a székely himnuszt)
káros hatást gyakorolt az ifjúságra, hogy pártellenes, hogy bujtogat.
Felszólalásában, arra
hivatkozott, hogy az életét, és munkáját az ifjúságnak szentelte, mindent az
ifjúságért tett. Égő tekintettel nézett végig hallgatóságán, és felcsattant a
taps! Hátborzongató, félelmetes helyzet volt. Néztem, vajon belénk lőnek a
szekusok? Minden sor végén ott ültek a pókerarcú emberek.
Aztán csend lett. Nagy csend.
Ebbe a csendbe dörrent bele Moghioroş elvtárs hangja ”ez provokáció!”
A tanár urat kivezették a
teremből és még abban a percben, letartoztatták.
A gyűlés vezetője kihívatta a
sorok közül P. Andrást, a hallgatói párt alapszervezet titkárát. Azt kérdezte
szomorú hangon: „fiam te is tapsoltál?” „Igen – válaszolta - a demagógia
megtévesztett!”
Ez év nyarán Bukarestbe
voltam több évfolyamtársammal nyári gyakorlaton a Viting kórházban. Többek
között egy szombatesti diákbálra hívtak a bukaresti orvostanhallgatók. Néhányan
nem mentünk el, részben azért, mert nem nagyon tudtunk románul, meg nem is
voltunk anyagilag olyan helyzetben hogy rendesen kiöltözhessünk. A gyűlésen ez
is szóba került, olyan címkével, hogy soviniszta-nacionalista magatartásunk
miatt maradtunk távol a román diákok által szervezett báltól. Velünk együtt
gyakornokoskodó kolléganőnk volt a felszólaló és név szerint felsorolta a
megvádolt diákokat. Az én nevem is elhangzott. Harag és félelem kavargott
bennem. Néztem, nem szakad-e rám a mennyezet, a sor végén ülő blazírt alak nem
ugrik-e fel, hogy kirángasson a székből? Semmi sem történt, csak a gyűlés
vezetője ismételgette: „nem jön senki a megszólítottak közül önkritikát
gyakorolni?” Na hiszen önkritika! Egyenlő az öngyilkossággal. Minden szavadat
kiforgatják, félre magyarázzák, ellened fordítják. Senki sem jelentkezett.
Szerencsénkre békén hagytak.
Voltak súlyosabb „bűnök” is
terítéken, mint egy elbliccelt diákbál…
(Fél év múlva Kádár János Marosvásárhelyi
látogatásán kijelenti, hogy nem tart igényt az erdélyi magyarságra. A
kisebbségi kérdés Románia belügye. Idézem a szavait: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle
területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég
földje és népe, hogy azon - testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel -
felépítse a maga szocialista hazáját.”
Szabad a gazda!)
És jöttek a hírek letartoztatásokról,
ítéletekről, házkutatásokról.
A romanizálás árhullámai
kezdtek felénk hömpölyögni. Legyenek román nyelven leadott tantárgyak! Legyen a
vizsgák nyelve román!
A törvényszéki orvostan volt
az első vizsga, amelyen románul kellett volna vizsgáznom. Ander Zoltán tanár úr
megengedte, hogy magyarul vizsgázzunk, de akkor egy jegyet levont a feleletből.
Bár az előadások románul hangzottak el, a régi magyar nyelvű jegyzetekből
tanultunk. Vizsgámon a szúrt sebekről kellett értekeznem, eléggé sikeresen.
Tanár úr sajnálkozva mondta, hogy nem tudja a maximális jegyet megadni, mert
magyarul feleltem. Mondjam meg legalább a tétel címét románul, és megkapom a
megérdemelt jegyet. De én inkább az egy jegy levonását választottam.
Ez volt az első, majd jöttek
a többi román nyelven leadott tantárgyak is. „Önkéntes” alapon!
Közben készülődtünk –
egyelőre lelkiekben - a végzés utáni életre. Lestük a híreket már végzett,
kihelyezett kollégáinktól. Sokan kerültek a Kárpátokon túli országrészekbe. A
Regátba (Óromániába) kihelyezett orvosok a mostoha viszonyokra panaszkodtak nem az
emberekre. Az egyszerű emberekben akkor nem volt gyűlölet a magyarság iránt.
Tisztelték, szerették az Erdélyből odakerült orvosokat. Gyermekgyógyász
kolleganő mesélte a következőket. Egy Bákó (Bacău) környéki faluba került. A férje is vele ment, és segített a
rendeléseken – fordítani. Ugyanis a kollegina nem nagyon tudott románul.
Mondták az emberek, milyen kedves a doktor néni, kár, hogy olyan tájszólással
beszél, amit mi nem értünk. „Erdélyi román”. Hiába magyarázta, hogy ő magyar,
nem hitték. Mire a nyelvet megtanulta, egy év múlva, haza jött egy
Marosvásárhely melletti kisvárosba.
Mások is sokan visszajöttek
Erdélybe. Így aztán nem sikerült maradéktalanul a párt terve, a magyar orvosok
szétszórására vonatkozóan.
Kevesen voltak, akik végleg
Moldovában maradtak. Ez történt Zsiga barátommal, akit a körzeti ápolónő
zsarolással vett rá, hogy feleségül vegye. Gyerekeik is születtek.
Leszakvizsgázott. Ott ragadt. Ő az anyanyelvét nem felejtette el, de gyermekeinek
már más az anyanyelvük.
Írtam Püspökladányban 2006. Karácsony
havának 10-ik napján
Bige Szabolcs Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése