Piheg, ő!

Piheg, ő! Vajon mi lelte szegényt? Turbán létére úgy kínlódik, mint egy tömött liba. Érdekes, gondolta a szűk optikájú szemlélődő, aki mindkét szemével, csőlátással ugyanarra fókuszált. Semerre sem látott, csak a szegény, puffadóan szenvedő helyzetét fürkészte.
Itt valami nem stimmel. Egyrészt megdagadt, bár turbánban nem annyira otthonos, de talán ez a szokványosnál nagyobb, véleménye szerint talán tízszer is. Másrészt, a negyven fok hevében, csak alul csöpög belőle a veríték. Az alsó része olyan, mintha megmártották volna, a teteje csontszáraz, már-már kopogós, azaz jól bírja a meleget.
Valaminek lenni kell, valami többlet kínozza ezt a szerencsétlent. A nézelődő minden irányba tágított egy picit az optikán és egy dús szemöldökű, megszűkült tekintetet vett észre. Lejjebb tekerte szemének kameráját, s a krumpliorr alázendül deres szakállt és bajszot talált. Nem nagy kunszt! Az öntözőcsatornák, bőrpórusokon át, minden ráncban számtalan irányba terelték a mező növesztőjét.
Lehetséges, hogy a szakáll nem növény, de a bámészkodó ezen el sem gondolkodott. Leeresztette tekintetét és akkor szörnyedt el, amikor a rettenetes össze-vissza hájgyűrődéseken, mindenfelé csakúgy pattogott a tekintete. Még jó, hogy nem a szeme! Nagyon kövér volt az a galád, aki a turbánok életének megkeserítője. Csak úgy beledugja a fejét egy békésen arra lebegő turbánba... Mért tesz valaki ilyet? Érdekes, ezek a fejrevalók, fejrevalók? Akkor is nehéz az életük! Mi lenne, ha ez a körülményes foglaló kiszállna alóla? Lebegne tovább, ott lent a téren?
A pohos teste száraz volt. Igaz, olyan vastag öltözéket nyáron még nem láttak. Hoppá, ez tatár! Akarom mondani török. Azok öltöznek így és igázzák le a békés, mit sem sejtő turbánokat. Még azokat is! Közben vigyorognak és bajszot pödörnek. Nem lenne jobb neki egy hűs fa árnyéka alatt?
Ez a fejet dagasztott ember, nem ment lombok alá, vízben sem mártózott meg. Jé török, most már biztos! Csak az nem világos, miért nem azt a csúcsos, hegyes piros nyári sapkát viseli, mint a gyerekek lapított papírcsákója.
Egy pillanatra tágított optikát engedett meg magának és végignézte, a sem Bizánc, sem Konstantinápoly, isztambuli teret. Kevélység öntötte el, turbánkínzók furdalás mentes serege menetelt odalent. Belépett az erkélyről, a tükörbe nézett, végigsimított izzadt homlokán, majd a fogasról leakasztotta saját turbánját, és elindult sétálni.