Marosvásárhelyen
voltam egyetemi hallgató az ötvenes évek második felében.
Az egyetemi életünket át meg átszőtte a kor feszültsége, a
megkülönböztetés átka, és a bizonyítani akarás, az ifjúság örökös bizakodása,
és a politika sötét erőinek állandó fenyegetése.
Tanultunk, hogy megmutassuk a világnak, milyen rátermettek
vagyunk, hogy igazoljuk a rólunk kialakult pozitív képet, hogy büszkék
lehessünk életünk végéig vásárhelyi éveinkre. Büszkék voltunk vásárhelyi
egyetemista jétünkre. Az a hír járta akkoriban, hogy a vásárhelyen szerzett
orvosi diplomát „nyugaton” is elfogadják… Magas volt a mérce: egy átmenő jegy nálunk felért egy máshol
kapott kitűnővel!
Természetesen
nem csak a tanulásból állt az élet. Ott volt a sport (– szertornáztam -), a
fényképezés (– a szakszervezeti kultúrház fotó körébe jártunk -), az udvarlás
(!!!), az olvasás (- különösen a Kultúrpalota könyvtára és olvasó terme vonzott
-), télen a síelés, nyáron a strandolás, kerékpározás, és minden időben a
kirándulás.
Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó hely. Both
Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő Fehér Mező menedékházba
(Poiana alba). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt
hittem soha nem érünk már fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára, vonattal
mentünk Marosvásárhelyről, s innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott
platóján fel a havas lábáig. Az erdőszélen katonák táboroztak, és elnéző
jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a
hegynek. „Ezek a furcsa civilek!” - gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor
eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a
fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt
ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni.
Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre
kérdezgettem, mikor érünk már oda? Az ott fenn már a menedékház? De Karcsi
bácsi csak hümmögött, hogy még van mit menni. Félóránként megálltunk pihenni, a
hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő,
amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell
megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák
alatti homályban. És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a
túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé
kopott, az ajtaja nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával
kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is.
Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk
rendet tenni. „Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és
az erre kószáló pásztorok rongálják”. - jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből
előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt). Perceken
belül az ajtót rendbe tette. Ezután mentünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a
priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell
közben gondoskodni. Elődeink hagytak – turistaszokás szerint - a kályha mellett
jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő. Így mire lemaradt társaink
megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt
turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül.
Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára. A kályha felett kihúzott spárgán
száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor
megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik
beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek kint
vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea. Ijedten Karcsi
bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a
zoknikat, és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni,
hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is
emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a
fehérmezei kabanában.
Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb
társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott
havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk
el? Magabiztosan vezettem a kis csapatot.
Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi
baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az
ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt.
Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi,
de a kenyerünk alig két napra. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély
volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három
napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk
a havasból. Tőlünk 5-6 km
távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola. Ez egy bentlakásos
iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Sikerült oda átmenni B.Barna kollégámmal.
Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.
Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön
gondot okozott az utólagos igazolás az egyetemen. Hétvégére mentünk csak fel,
és így hiányzásaink igazolása bizony problémát okozott. Nem tudom a többiek,
hogyan csinálták, én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de
láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó „sztorinak” tartotta. De végül
mégis igazolta a napjaimat.
Igazolást lehetett egy kis csellel Metz
István doktor úrtól, az iskolaorvostól is szerezni. Semmire nem adott
igazolást, de ha betegként jelentkeztél és a nyilvántartásban nyoma volt a
megjelenésednek, utólag arra a napra kaphattál papírt. Nekem idült
gyomor-bélhurutom volt, gyomorsav hiánnyal komplikálva. Reggel jelentkeztem,
elmondtam panaszaimat, meghallgattam jó tanácsait, különös tekintettel a
libapimpó tea jótékony hatására, nővérke bejegyezte a fişámba (kartonomba) és egy hét
múlva kérhettem igazolás az adott napra. Be voltam jegyezve, „jogosan” megkaptam,
amit kértem.
…
Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a
Madarasi Hargita. És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron
érdemes volt oda felmenni, bár megközelíteni elég nehéz volt. Egyik útvonal
Csíkrákosról indult. Ez hosszú húsz kilométeres út - gyalog. Rákosra vonattal
érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalogtúra várt ránk. Az út lassan
emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató. A másik út
Kápolnásfaluból indult. Ez rövidebb, de nehezebb. Közepe táján van egy kemény
kaptató a ”döglesztő”.
Kápolnásfaluba
autóbusszal lehetett érkezni Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk
jött, hogy segítsen, utat mutasson. Egy téli sítúra alkalmával szekeret
fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk. Csoma Pista fogattal
jött velünk. A szekéren volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva
könnyedén tapostuk a havat szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált
tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el
is tűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a
döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a
hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség,
mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink hátunkra vettük, hogy
könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk. Lihegve
értünk a tetőre, és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt
a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson,
hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.
Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy
melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni.
Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai
egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta
szarvas agancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen
magányos farkassal találkozott, és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem
nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt
Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest
a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat
gyalog tette meg. Pár hét múlva túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként
ott feszegette az istálló ajtaját. A menedékháza a marosvásárhelyi
Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban
volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell.
Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt
ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a
tüzet (!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi
tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem
adott. Azt mondta, a Havas nem szereti az italos embert. Elveszejti.
Ha a beérkező turisták közül valaki nem
érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, Csoma Pista addig nem nyugodott,
amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy
besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a
tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére.
A
felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe.
Szép későnyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan, sokkal
megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem
volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk
leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson
bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk.
Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett, Déda állomására érkeztünk.
Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este
találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy
órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és
meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap
vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt
értesítette, hogy itthon vagyunk, s így a keresésre nem kellett sort keríteni.
Az esti letolást megkaptuk, megérdemeltük és megjegyeztük!
Nem csak öncélú kirándulók voltunk. Rendes
szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat
nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói
feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek. Egyik
alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny
menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrző
pontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső
pontban levők indultak. Következő ellenőrző pontnál levők bírók csatlakoztak
hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon
ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat,
a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe
hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza. Az erdei ösvényeken
hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi
természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy
alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl
haladó túravezető utolérte az utolsót. Az egyik versenybírót, a sereghajtót. A
jó út meg ott volt 200 méternyire.
Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet.
Túlmentünk a helyes bejáraton, és egy párhuzamos völgyben kapaszkodtunk fel a tetőre.
A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben
fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Megteltünk
áhítattal és hálával a havas szépsége iránt. A Nagy Hagymás helyett a Felső Mező
nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor
szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen azonosítottuk a mi kis
külön túránk útvonalát.
Humoros dolgok gyakran előfordultak velünk. Sokat
nevettünk egymás furcsaságain, tévedésein, ügyetlenkedésein. De soha sem
rosszindulatból, gonoszságból. Történt, hogy egyesek a kiránduláson horgászni
készültek. A hegyi vizekben sok jóízű halat lehetet fogni. Pénzes pér az egyik.
Este későn kerültünk ágyba. Éjszaka B. barátunk nagyon megéhezett. Fölkelt, és
halkan, senkit fel ne ébresszen, a csomagok között rátalált valami finom
sajtra. A szaga után! El is majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste B.I.
a horgászatra előkészített kövér kukacait.
Másik nagy szerelmem a szertorna volt. Középiskolás
korom óta űztem ezt a sportot. Na, nem olimpiai szinten. De a megyei
versenyeken mindig szerepelt a csapatunk. Egyetemi évem alatt is szorgalmasan
látogattam az edző termeket. Hetenként kétszer az egyetemi tornacsarnokba, és
egyszer a városban a 2. számú Líceum tornatermébe jártam. Az egyetem vezetősége
elég komolyan vette a tornacsapatot. Minden kiírt versenyen részt vehettünk
városi, tartományi, sőt országos szinten is. Az edzéseken való megjelenés éppen
olyan kötelező volt, mint az előadásokon, vagy gyakorlatokon való részvétel.
Egyszer valamiért két edzést kihagytam. Másnap már írásbeli felszólítást kaptam
a dékáni hivataltól, hogy igazoljam távolmaradásomat.
Gyerekkori osztálytársam K. Lali volt, akivel
állandó késhegyre menő vitáink voltak. Egyfolytában szólongattuk, piszkáltuk
egymást, de azért elválaszthatatlanok voltunk. Mikor Iaşi-ba mentünk lemaradt a vonatról. A többiek
elkezdtek csúfolni, hogy mi lesz velem a hosszú úton. Nem lesz, akivel
vitatkozzak. Szerencsére a vonat olyan lassan ment, hogy a Kisállomáson utolért
minket, és így nem maradtam vitapartner nélkül. Ez országos bajnokság volt, ott
voltak a „nagyok” is. Közepesen szerepeltünk, díjat nem nyertünk, de a részvét
a fontos! A nyújtó gyakorlat közben történt, hogy már a fellendülésem sem
sikerült és persze a következő elem is gyengének mutatkozott. A barátom
asszisztált, ott állt a szer mellett, és látva gyenge gyakorlatomat,
felkiáltott: Szabolcs szállj le! Leszálltam. Egy országos bajnokságon (!) Hiába
mentem vissza a szerre, már csak nyolcból pontoztak. Szállóige maradt
közöttünk: „Szabolcs szállj le!”
No de jó dolog is történt azon a versenyen.
Mint említettem, ott voltak a nagyok is, többek között az országos női
tornabajnok, Lia Manoliu. Az a terület ahol ők végezték a gyakorlataikat, el
volt kerítve, hogy mi többiek, ne zavarjuk őket. Amikor Lia Manoliu végzett a gyakorlatával,
a kordont átlépve odaszaladtam hozzá rossz, kis szmena fényképező gépemmel és
megkérdeztem, permiteţi? (szabad?). Mire bólintott
és „beállt”. Már rég nincs meg az életlen, gyatra szmena-kép…
Mi vásárhelyi fotósok nagyszabású fénykép
kiállítást szerveztünk a magunk és mások örömére. A kiállítók között ott volt
Marx József is, aki akkor volt felfelé ívelő pályája kezdetén. És ott volt
szeretett professzorunk Szentpéteri József (Zsiga) is. Grafikai hatású fotói
nagy feltűnést keltettek. Már a téma választása révén is: szúnyogok, bolhák
kinagyított képei szerepeltek azokon.
Abban az időben engem is vonzott a biológia,
különösen a vizek világa. Szerettem volna lefényképezni a pocsolyák apró
lényeit. Ezért elmentem Szentpéteri Zsigához – tanácsért. Szívesen fogadott és megtanított,
hogy az akkori hiányos felszerelések mellett, hogyan lehet megoldani a mikro
fényképezést: egy karton csövet kell ragasztani a fényképezőgéphez és a
mikroszkóp okulár lencséje helyére rögzíteni. Leukoplaszttal. Mert a leukoplaszt
sok mindenre felhasználható - magyarázta a tanár úr – Még seb ellátásra is!
...
A szabad diákélet utolsó képviselői
lehettünk, hiszen már akkor kezdtek gyülekezni a hatalom által gerjesztett
soviniszta gyűlölködés sötét felhői. E viharfelhőkből kicsapó villámok sok
társunkat, tanárunkat sújtottak szinte halálra. Maga az alma mater is
belerokkant. De erről külön kell beszélni.
Írtam Püspökladányban
2006. Mindszent havának 30-ik napján
Bige Szabolcs Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése