Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierei széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas.