Gyöngyszem a Szabin Hegyek lábainál

Nursia (Norcia), Szent Benedek szülővárosa. --- Kanyargós úton autóztunk Perugia hegyei között. A réteges bazalt lapok ijesztően kinyúlnak az út fölé. Az ilyen helyeken tornácszerű beton építmények – galériák - védik az úton haladókat. Lenyűgöző az átmenet Umbria lankáiról a Monti Sibillini (Szabin hegyek) szurdokaitól szabdalt hegyei, keskeny völgyei között. A Tevere dúsan termő széles völgyéből egy hosszabb alagútban folytatódik az aszfaltút, s a másik oldalon, mintha egy más földrészre kerültünk volna: meredek szilafalak és harsogó hegyi patakok kísérik autónkat, a langyos kora tavaszi levegőt csípős hegyi szél váltja fel, s kanyar kanyart követ. Nem sietünk, inkább a tájat csodáljuk. Az alagutak egymást követik, valamint a falvak, városkák, melyek legtöbbször a fejünk felett magasodó hegyeken épültek. Mind, akár egy-egy erődítmény – letűnt századok harcainak, csatáinak emlékei. Aztán egy nagyobb ívű kanyar után elénk tűnik a város, utunk célja – Norcia. A Római Kapun hajtunk be a városba, s az egyirányú utcák útvesztőjében elveszítjük az eddig is mérsékelt tájékozódási képességünket. Másnap aztán kiderül, hogy gyalog járva minden közel van, hiszen az egész Norcia a falon kívüli területekkel együtt sincs több 50-60 hektárnál. Teljesen helyreállított városfal övezi, és madártávlatból szív alakúnak látszik, mintegy jelképezve lakosainak szívélyességét. Itt született Szent Benedek 480-ban (ikertestvére Szent Skolasztika), aki a Bencés Rend megalapítója, ő alkotta a szerzetesi Regulát, a közösségben élő szerzetesek szabályzatkönyvét, mely Európa szerte ma is érvényes rendtartás a kolostorokban. Életéről kevés adat maradt fenn, de műve – a szerzetesség megteremtése, a keresztény egyetemesség – ma is meghatározó. 1964-ben a pápa „Európa védőszentjévé” nyilvánította. Ez nem is meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy több mint 1500 évvel ezelőtt a Regulában megfogalmazta a közös keresztény Európa eszméjét. Ismerősen cseng nekünk Szent Benedek neve – bencések élnek hazánkban is, például Pannonhalmán, Győrött, Budapesten, Tihanyban, sőt a Brazíliában, Săo Paolóban működő apátság is a Magyar Bencés Kongregáció keretébe tartozik. Ezen röpke kitérő után térjük vissza Nursiába. Még ötezer lakosa is alig van, de 11 templomot számláltam össze a falakon belül, és van színháza, a Városi Színház, ahol heti kétszeri rendszerességgel tartanak előadást az ország minden részéből érkező társulatok. A középkori falak teljesen restaurálva állnak, alig mutatva a századok viharait, s rajtuk hét városkapu nyit utat a világra. Az épületek legtöbbje is több száz éves – egyik-másikra rá is írták az építés évszázadát. A várost többször sújtó földrengések miatt szigorú építési rendet valósítottak meg. Minden épület masszív, kőből épült, magassága meghatározott. Még a templomok tornya is csak addig magasodhat, ameddig még „biztonságos”. Az 1997-es Umbriát megrázó földrengés, amely például Assisi templomait, házait olyan nagyon megrongálta, és sok emberéletet követelt, itt nem okozott számottevő kárt. Bámulattal vegyes csodálattal figyelem a keskeny utcákon bravúrosan közlekedő autókat, s a mellettük nyugodtan járkáló gyalogosokat, a boltok ajtajában vevőkre váró, kényelmesen ácsorgó kereskedőket, a tér simára koptatott márvány kövein üldögélő, a tavaszi napon sütkérező férfiakat, a téren labdázó gyermekeket, a pizza tésztát szeletelő pékinast. Figyelem a hétköznapok nyugalma után felpezsdülő nyüzsgést szombat-vasárnap, mikor is ellepik a várost a látogatók, a turisták. Idegen ajkú alig van közöttük, inkább a belföldiek látogatják a korzó látványosságait, az ódon sikátorokat, templomokat, pizzeriákat. Ilyenkor későig nyitva tartanak a sonkákat, szalámikat, sajtokat árusító boltok is. Egész heti forgalmuk a töredékét se tette ki a szombat-vasárnapinak, s így nem csoda, ha zokszó nélkül dolgoztak ezeken a napokon. A hentesáru éppen úgy, mint a sajtok helyi előállításúak. Kezdve a tehenektől, juhoktól a vaddisznóig, s a híres szarvasgombáig, mind Norcia környékéről valók, és a kész termékek annyira tipikusan helyiek, hogy Rómában az ilyen hentesárut forgalmazó boltokat „Norcineria” néven nevezik. Hallgatom az utcák dallamos zsivaját a napsütötte délutánokon, a hűvös reggeli órák csendjét, s a csengő-bongó harangszót déli tizenkettőkor... Érdeklődve nézem a zöldséges kínálatát – alig találok számomra ismeretlen árut -, ellenben meglepődve tapasztalom, hogy nem ismerik sem a petrezselyemgyökeret (zöldjét is csak szárítva), sem a zellergumót. A zeller szárat – sedano - ellenben darabra mérik. „Quanto? Uno?” - kérdezi a kereskedő és már tépi is le. „No, due!” – felelem, s már tépi a következőt. Mérlegre teszi, aztán mondja az árát: 15 cent. A hagymát, a paradicsomot (van belőle 10 féle), paprikát, meg amit még kérek, darabra vásárolom. (Nem halmozzuk, naponta frisset veszünk). Az üzletből kilépve mindketten megköszönjük – én az árut ő a vásárlást. Mosoly itt, mosoly ott. - A viszontlátásra! Arrivederci!

Urbán-Szabó Béla: Tudni a szerelmet

Itt egy könyv,
ott egy könyv
hol öröm,
hol könny;
száll a lélek,
száll a szó,
jó volna tudni,
mi a jó.

Jó volna tudni
a szerelmet...

Hol kapunk
ma kegyelmet?
Hol könny,
hol könyv,
bármi lehet,
csak ne közöny.

Ráncaid

Ráncaid

hullám-vert arcvonások,

mélyen-ülő hab-fodrok, 

porcelán szépség, védjegy.

Megannyi színes korallzátony.

Tengeralatti világ. Megsimulnak

lombos partjai közt fáradt ujjaim.

Érzem, ahogy köré gyűlnek az évek

-imákba foglalt fohászok-

egymásba fogódzva némán,

hogy így őrizzelek meg.

Titkos kezek szabják át

fénylő pórusok alagútjait. 

Ismert a táj, szerpentin, útkanyar.

Lankák, emelkedők.

Megnyugtat, felkorbácsol,

mintha először bukkanna elém

éltető rajzolat szövevénye

egyre gazdagabban,

hogy általuk több legyek,

s védjem naponta rohanó időtől, 

viharok haragjától, mely egekig szökken,

visz, repít, s követ mint az árnyék.

Letépi rólam láncaim,

hogy végleg rabod legyek.

Ne félj,

együtt baj nem érhet.

Összezárt útitársak vagyunk

a hullámtalan narancs-öblökig,

hol Isten vár ránk,

-megcsendesedik a tenger-

s kisimulnak ráncaink.

Függő

Pont most dob hatost. Hát persze.
Ugyan kit is érdekelne
a játék, amikor nincs tétje.
De azért tesz. Az egészre.

Rég nincs kedve. Még kiszállni
sem. Ásít. Történhet bármi,
felőle szokványos "zagson".
Újra dob. Túl az utolsón.

Csak egy villanás: és ha most
ő lenne a kocka? Hatost
dobhatna vele valaki.
Ez a tét. Van ok. Maradni.

Meditáció

Kui János

Meditáció

Este van.

Álomra hajtjuk

a fejünk,

pihenünk,

és szembeszállunk

a hőssel.

Harcolunk

bátran, soha nem

alkuszunk.

Velünk tart

az emberiség

legjava,

felébred

a boldogulás

hajnala.

Régóta

várjuk a jöttét,

érkezik

sietve,

nem üldöz tovább

az éhség.

A család

szépen boldogul

ezután,

és nem jár

külön utakon,

csak tanul.

Felkészült lelkünk

a jóra,

élvezni

fogjuk még sokáig,

ha ő is

akarja.

ELŐKERÜLT EMLÉK

Gyermekkori ünnep… előkerült emlék…

Boldog várakozás, hóval lepett esték.

Angyalnak öltözve, rézcsengőmet ráztam,

Nehogy eltévessze Jézuska a házam…

A karácsonyfánkon nem villogott égő,

Nem ezüst-fajta volt, egyszerű lucfenyő.

Mégis oly szépséges, igazi gyertyákkal,

Dióval, almával, papír angyalkákkal.

Szaloncukor került itt-ott néhány ágra,

Bár, csokimáz nélkül, az lemaradt róla.

Finom volt az mégis, színes, különleges…

Idővel a fán, csak papír maradt, üres.

Meghitt, csendes ünnep… nem volt ott rohanás…

Áldott, békés este: eljött a Messiás.

Karácsonyfánk alatt, apró kis „Betlehem”…

Nem láttam oly szépet, egész életemben.

Néztük a jászolban fekvő kicsi Jézust,

Máriát, Józsefet, bárányokat, borjút.

És a három bölcset, ajándékaikkal:

Arannyal, tömjénnel, illatos mirhával.

A legszebb, tán az volt, mikor gyertyafényben,

Énekeltünk együtt, megilletődötten.

Köszöntöttük Jézust, az Istengyermeket,

S szívünkbe lopózott az igaz szeretet.

Aztán, izgalommal vártuk ajándékunk,

Jó Anyánk osztotta, s vígan bontogattuk.

Konyhánkból friss kalács illata szállongott,

Nem lehet feledni azt a hangulatot…

Régmúlt karácsonyok így élnek szívemben,

Míg méláztam rajtuk, újra gyermek lettem…

Kolibri

Bágyadt, már-már béna tagokkal hasít rám hajnalban a felkelő nap. Lelassult testem, majdnem kihűlt és leállt keringésem, hidegre lohadt testhőmérsékletem csak apránként áll helyre. Előbb a szapora légzés váltja fel a szenvedést okozó lassút, aztán képes leszek aprót mozdítani tagjaimon, majd, amikor átáramlik rajtam a hideg borzongás, remegve kezdek lassú mozdulatokba, mígnem az észvesztően energiapocsékoló életritmusom helyreáll, és valami érthetetlen vágy repít kikínozni az utolsó előtti cseppig minden aznap gyűjtött erőmet.

A vackomból kiesek, és ha nem akarok földre zuhanva szörnyethalni, kénytelen leszek erőt venni magamon, hogy minden más madárral szemben a lehető legkegyetlenebb erőpocsékoló repülésbe kezdhessek a csábosan hívogató virágkelyhek irányába, amelyek vattacukornyi testsúlyomtól meg sem hajolnának. Ám én mégis, az egy helyben repülés akrobatájaként olyant mutatok, amit más madár nem tud, és sohasem tesz hosszabb időn keresztül. Akkor is megmutatom, hogy ami másnak percekig lehetetlen, az nekem egy álló napig lehetséges. Csak hogy csodálhassam a virágszirmokat, ihassak az összegyűlt vízből, és táplálkozhassak a virágporból. Nem eszem kukacot, legyeket és egyéb kalóriabombát. Nem növök albatrosz nagyságúra, és mégis, az összes madár közül lengeteg súlyom, villámló, ziháló lélegzetem és elpazarolt milliónyi szárnycsapásom ellenére, engem irigyelnek, nem én másokat. Úgy akarom látni a virágokat, hogy közben ne behemót darázsként rajtuk henyéljek, hanem szétpocsékolt számtalan szárnycsapással nézzem őket jobbról, balról. Ismernek a legszebb virágok, és mind-mind visszavárnak éjjeli pihenőjük után. Napfelkeltekor azok is szembenéznek velem, akik hanyag látogatást ejtve begyűjtik a nekik nem is járót… Csak engem ismernek! A többiek a virágokat sem ismerik.                   

S azon a napon, amikor a kimondhatatlan számú szárnycsapásaim utolsóját ejtem meg halódón földre hullva, engem megsiratnak a virágok, senki mást, és gyászba borulnak mind, amint a testem eggyé válik azzal a földdel, amin életemben soha nem jártam.

Szánalom

   

Szánalom szendereg szívemben,
nincsenek csillagok az égen.
Nem világít sem Hold, sem a Nap,
nincsen egy csepp fényem, a sötét
marad velem.
Lámpát gyújtok, a bús jövőmnek
fényes lámpáját, és elérek
a csúcsra, s remélem: gondtalan
lesz életem.
Ősi dallam csendül fel hozzá,
a fényes Nap viszi világgá,
szánalmat nem érzek, és öröm:
hogy a fényt és azt a dallamot
megköszönöm.

Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierei széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas.

A halálmotívum vonala Radnóti Miklós költészetében

A halálmotívum vonala Radnóti Miklós költészetében

              

1.Az Értelmező Kéziszótár szerint a vonal egyik jelentése: egymással érintkező, egymáshoz közeli tárgyak, személyek sora (fasor vonala). Nos, mi Radnóti Miklós költészetében jelentkező halálmotívumok összefüggő sorát kíséreljük meg bemutatni időrendi sorrendben, egyfajta rendszerben: mikor jelentkeznek, hogyan érzékeltetik a költő halál sejtelmét, félelmét, a halálra való készülődését és beletörődését. Azokból a költői képekből mutatunk be, amelyeknek jelentését, hangulatát, nyelvi-képi megoldásait a költő hangulata határozza meg. A nagy terjedelem miatt elsősorban a  következtetéseinket fogalmazzuk meg, s az összegyűjtött adatokból csak szemléltető motívumokat idézünk. Az adatokat mindig szószerkezetekben soroljuk fel, kapcsolva ahhoz a fogalomhoz, amelyet leginkább vonz. Közlünk Első verseiből (1925-1930), a Kiadatlan versek 1930-1933-ból, s a Kiadatlan versek későbbi évekből (1933 után). Ezeket a verseket is átnéztem, s az ott talált motívumokból is idézek. A gyűjtéshez Radnóti Miklós Válogatott műveit (1962) használtam.

2.Radnóti Miklóst már születésekor megfenyegette a halál. Ikertestvére nem ismerte meg az életet, s az édesanyja is áldozata lett a szülésnek:

       Erőszakos, rút kisded voltam én

       ikret szülő anyácska, - gyilkosod!

       öcsémet halva szülted-é,

       vagy élt öt percet, nem tudom,

        de ott a vér és jajgatás között

        úgy emeltek föl a fény felé,

        akár egy győztes, kis vadállatot,

         ki megmutatta már, hogy mennyit ér:

         mögötte két halott.

     Radnóti Miklós olyan korban születetett, és élt, ahol a fenyegetettség, az erőszak szilaj módon vetette meg a lábát Európában. Származása miatt, zsidó volt, az élet minden területén nagy ellenállásba ütközött. Nem vették fel kedvenc egyetemére, diplomájának megszerzése után nem kapott munkát, cenzúrázták munkáit, és végül munkaszolgálatra hívták. A halál  közelsége egész életében végigkísérte a fent említett okok miatt. A fasiszta diktatúra emberellenes propagandája és szellemisége Radnótit arra kényszerítette, hogy életének minden szakaszában olyan verseket alkosson, hogy a halál, a halálfélelem fellelhető legyen. A költő mindig veszélyek és fenyegetések között élt, nemcsak életének utolsó éveiben, midőn sorsa lett az üldöztetés, és végzete az erőszakos halál. Odakünn a világban minden erőszakról, veszélyről árulkodott, és ez szorongó rémületet, halálfélelmet okozott benne.

3.1. A Pogány köszöntő (1930), az Újmódi pásztorok éneke (1931), a Lábadozó szél (1933) című kötetekben még nem találunk olyan verset, amelyben - bármilyen formában is - megjelennék a halál gondolata, de a kötetekbe be nem sorolt versekben már ilyen sorokat olvashatunk:

meghal, mikor megszólal a sziréna (C.Neumann § Söhne 1927) /szürke egek/ tettek halott fehérré (Tájképek 5,1927), siratott engemet a holtat akinek mellén ott ült a halál (Nocturno 1928), halottan lehulló/ cserebogarak búcsúimáját mondogatom (A szerelem zsoltárai 1929).

Ikreket szült anyám, Ó, hős öregember!

holt testedet dér

öltözteti tiszta ruhába

                       Elégia – 1934

Halottaival úgy bánik a föld,

ahogyan kimenős matrózok

a kocsmák poharaival

3.2. Majd csak az 1935-ben megjelent Újhold című kötetben érezzük, hogy jelentkezik a költő halálsejtelme, a félelem: Szerelme egyre egyszerűbb és szemében/már nincsen félelem, s végül hosszu késeivel megöl;féreg se rág, ha meghalsz, tested égetni lebocsátják (Szerelmes vers az Istenhegyen, 1934).

 3.3. Az 1936-os Járkálj csak, halálraítélt című kötetben aztán megszaporodnak a félelem és a halál képei. Mindjárt az indító versben ezeket olvashatjuk: Ó, ez a kert is aludni s halni készül… Halálos kört repül/köröttem egy elkésett, szőke méh S fiatal férfi te! Rád milyen halál vár?(Istenhegyi kert), lassú szívemben ilyenkor lágyan/szendereg a folyton készülő halál (Alkonyi elégia). Ezek még csak a természet rendjét zavarják meg, de ezt érzi az ember is: S fiatal férfi te! Rád milyen halál vár?(Istenhegyi kert), s itt már szinte határozottan fogalmaz:…szívemben ilyenkor lágyan/szendereg a folyton készülő halál (Alkonyi elégia).

Halottaival úgy bánik e föld,

ahogyan kimenős matrózok

a kocsmák poharaival…

Temetőben

élőkről szólnak először,

halottakról azután csak

                     Temetőben

Immár a félelem sokszor szíven érint

Háborús napló

félni nem tudok és sírni sem,

…hát keményen élek

                 Háborús napló

vadul suhanó halál szele kél

                Elégia

bokrokba szél és macska bútt

Járkálj csak, halálraítélt

3.4. A Meredek út (1938) versei aztán bőven szolgáltatják azokat a képeket, amelyekben a halálmotívum határozza meg a hangulatot. Ezekből bővebben idézünk.

Huszonnyolc éve, hogy halott vagy

A két halál megérte-é –

kiáltottam a kép felé

               Huszonnyolc év

Készülj. Egyedül, egyedül esel át

a halálon.

                   Hajnaltól éjfélig

Sosem feledtem el, hogy meghalok:

ime…

                   Hajnaltól éjfélig         

Asszonyi had-------------batyuval fut

s földre hasal , ha fölötted keringeni kezd a halál és

annyi halott hever ott-----

                    Első ecloga

3.5. A Tajtékos ég (1946) verseiben egészen bonyolulttá, szinte ellentmondásossá válnak a költő érzelmei. Radnóti Miklós talán már ki is békülne a halál gondolatával, de a remény még élteti, még hiszi, hogy létezik az otthon, ahol még boldog lehet szerelmével, Fannival.

Hány súlyos őszt és hány halált,

halálok vad sorát éltem meg eddig én!

                       Ősz és halál

Szorgos halál kutatja ezt a kort

                            Tajtékos ég

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem,

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

                           Két karodban

S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,

a halál.

                           Egyszer csak

…ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –

                           A la recherche

Halált virágzik most a türelem. –

                         Razglednica 4

4.Összesen 90 adatot találtunk, ezeket mutattuk be az eddigiekben, hogy a halálmotívum vonalát, időrendi jelentkezését követni lehessen. A holt szó 20-szor, toldalékosan 40-szer, összetett szóban 20-szor fordul elő, más: 10. Összesen tehát 90.

Mint látható, a halál, halott, holt szavak teszik ki az előforduló motívumok nagyobb részét, mintegy 58,44%-át, a toldalékos alakok aránya 34,44%, összetett szó 1,33% és más 5,79%.

 5. Munkám befejeztével elmondom, hogy régen dédelgetett tervemnek egy részét valósítottam meg ezzel a felméréssel. Tovább szeretném folytatni Radnóti Miklós költői nyelvének tanulmányozását. Verseit olvasva, többször újraolvasva, megfigyeltem, hogy melyek azok a nyelvi elemek, amelyeket előszeretettel használ. Arról szeretnék megbizonyosodni, hogy melyek költői szókincsének leggyakrabban