Hajnali
fél kettő. Már meg sem kell néznie mobiltelefonját. Jó ideje, szinte
óramű pontossággal, ilyenkor ébred először álmából. Aztán óránként.
Hatig. Pedig éjfél előtt sosem kerül ágyba mostanság. Azelőtt bezzeg úgy
tudott aludni, hogy megszólalhatott volna egyszerre az utca összes
vekkere, arra sem ébred fel. De ez már a múlt.
Még
félig csukott szemmel végigtapogatja párnáját, majd a párna alatt
keresgél. A mobil után kutat. Kíváncsi, ma hány perc a fáziseltolódás.
Végre megakad a keze benne. Kinyitja szemét, ügyetlenül nyomkodja a
gombokat. A francba! Már megint összekeverte az előző telefonjával, ezen
teljesen másként működik minden. Felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló
olvasólámpát. Először az angyalkát látja meg. Szárnyai akkorák, mint a
tenyere. Egy kedves ismerősétől kapta, akkor még nem is sejtette, milyen
sokszor fogja kézbe venni. Simogatni, dédelgetni, szeretgetni. Mert az
angyalok megérdemlik ezt. S ő mindig kéznél van, nem úgy, mint a másik,
az Igazi. Így rázúdítja összes szeretetét. Az angyalkán kívül néhány
könyv hever a szekrényen, s környékén a padló is könyvekkel tele. Kezébe
veszi az egyiket. Azt, amit Tőle kapott. Beleolvas. Csak úgy,
találomra. Sírni kezd. Mostanában már ritkábban tesz ilyet, ami azt
jelenti, nem minden nap. Lekapcsolja a villanyt, kispárnáját magához
öleli, úgy zokog. Arra gondol, nem veszítene semmit, ha többé nem
ébredne fel, hisz már elveszített Mindent.
Jót
tesz a sírás. Ilyenkor jobban tud aludni. Csak fél négykor ébred fel
legközelebb. Aztán hatkor. Hat tízkor megszólal a telefon ébresztője is.
Biztos, ami biztos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése