Azok az ötvenes évek… Furcsa fonákságok

Az alábbiakban a humor morzsáiból szeretnék szedegetni, a humor kútjából meríteni néhány csupor vidám pillanatot.

A humor az erdélyi ember lételeme, védő pajzsa a világ milliónyi támadása ellen. A túlélés eszköze. A humor nélkül nem tudná felvenni a harcot az aljasság, a kishitűség, a megaláztatások ellen, és minél jobban sanyargatja a sors, annál sziporkázóbb a humora.  

Egyetemi – és későbbi - éveimet át, meg átszőtte a humor, a fonákságok meglátása, a tükör mögé tekintés vágya. Sajnálom azokat az embereket, akikből ez hiányzik

Íme, néhány csepp:

  Első évesként ott bolyongtam bizonytalanul a tősgyökeres vásárhelyiek, a diák bentlakások lakói, a székely városokból érkezettek, a váradiak és a többi partium béliek által alkotott csoportok között. A törvényszék régi épületében – ott vakította meg évtizedekkel később Sütő András erdélyi írót a megvadított csőcselék - levő bentlakás lakóitól hallom a titokban elsuttogott hírt, hogy megalakult a „diák akadémia”.

  Az úgynevezett „törvényszéken” rendezték titokzatos, misztikus körülmények között. Éjfélkor kezdődött, és a megjelenés kötelező öltözéke: szigorúan egy szál fehér lepedő. Alatta semmi! Az elnökség felsőbb évfolyamos diákokból állt, és számtalan érdekfeszítő tanulmányt mutatott be az érdeklődő közönségnek. Eleinte zárt ajtók mögött zajlottak az „akadémia” ülései.

  Izgalmas témakörök kerültek terítékre: „A napfolttevékenység hatása a levéltetvek lelkivilágára”, „ A földigiliszták nemi élete”, „ Egy eltévedt spermasejt kalandjai az Eustach-kürtben.”  Nagy sikerű előadások voltak, de nem sokáig lehetett folytatni, mert beleszólt a hatalom. Az történt, hogy behívták a kapus bácsit is, azt gondolván, hogy akkor nem leskelődik utánuk, hanem partner lesz a szervezésnél. Például, nem enged az ülés közelébe avatatlanokat.

  Sajnos nem így történt, hanem illetékes helyen jelentette, hogy gúnyt űznek a diákok a pártból. Ez főben járó! Az történt, tudni illik, hogy Szabó Sanyika másodéves, úgy nyitotta meg az ülést, hogy „pártunk és államunk támogatásának köszönhetően újabb tudományos esemény tanúi lehetünk”… Miután kiengedték, elvégezte a jogot.

  Tanárainkról számtalan már, már legenda számba menő történet keringett.

Gündisch tanár úr például a vizsgán, megkérdezte a bizonytalankodó felelőtől, boncolt-e már oroszlánt. Nemleges válasz esetén, visszahívta egy későbbi időpontra, újra vizsgázni. Készüljön fel jobban. W. Viki csoporttársammal sikerült megfejtenünk a tanári kérdés talányát. A Meissner-féle tapintó testek, melyek az ujjbegy mikroszkopikus méretű képletei, a macskafélék hashártya kettőzettében is megtalálhatók, és mivel az oroszlán a legnagyobb méretű macskaféle, esetleg jobban lehetne tanulmányozni a kérdéses szövettani képletet. Tehát a válasz így hangozhatott volna: „oroszlánt nem boncoltam, de ismerem a Meissner-féle testecske szövettanát.”

   Az orvosi fizika vizsgán Balogh László professzor úr, ha a diák felelete nehezen döcögött, türelmetlenségében az asztalon levő muskátli virágait, leveleit tépdeste és rágogatta. Gerő barátom mesélte, hogy az ő vizsgáján szinte egy egész cserép virágot lecsupaszított, és a végén szinte elbuktatta fizikából, de ő letérdelt eléje, és úgy könyörgött: „de professzor úr a karrierem!” „Az más!” – válaszolta a professzor úr, adott egy átmenő jegyet, és Gerő sikerrel végezte el végül az egyetemet.

   Rektorunk Andrásofszky Tibor volt. Agysebésznek indult, de sajnos rektor lett belőle. Ha valaki felkereste, hogy valamilyen ügyes, bajos dolgában segítségét kérje, ez volt a válasz: „Jó szerencsét elvtárs” – kezet nyújtott és oda se figyelve, miről beszél a diák, folytatta – „adjon be egy kérvényt.” V. táti is bement hozzá, ösztöndíj ügyben. Őt is így akarta leszerelni, de kollégánk nem ijedt meg, sőt dühösen megkérdezte: ”maga orvos?”

   Szentpéteri Zsigáról, anatómia professzorunkról is különös legenda járta. Sok más fiatal magyar orvossal együtt őt is behívták sorkatonai szolgálatra. Kellettek az orvosi állások „másoknak”! Energiától duzzadó fiatal orvosaink nehezen bírták az agytompító katonai regulát. Mindenki keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Zsiga elkezdett kínaiul tanulni. Tankönyvet szerzett, és lelkesen belemélyedt a kínai nyelv és kultúra rejtelmeibe. A két éves szolgálat így hasznosan telt számára. Ennek letelte után kezdte meg anatómia professzori tevékenységét. Az egyetemen köztudott volt, hogy tud kínai nyelven.

Történt, hogy a Kínai Népköztársaságból delegáció látogatott el a városba, és természetesen az egyetemre is. Valakinek eszébe jutott Szentpéteri tanár úr, és gyorsan oda is hívták, beszélgessen a kínai elvtársakkal az anyanyelvükön. Sajnos, nem értették egymást! Néhány percnyi kínos angol nyelvű magyarázkodás után aztán kiderült, hogy Zsiga egy ma már nem használt, ősi nyelvjárást tanult meg, amiért aztán elismerő szavakat kapott a kínai elvtársaktól.

   Kötelező tantárgy volt a marxizmus, a tudományos szocializmus. Párt aktivistákból verbuvált áltanárok oktatták. Nagyon untuk a zagyva halandzsát.

Egyik csoport társam óra előtt odament a „tanársegéd” elvtárshoz, hogy engedélyt kérjen távozásra, mondván, hogy orvoshoz szeretne menni.

– Mi a baj? –kérdezi az elvtárs.

- Aponeurosis palmarisom van. – jött a válasz.

- Súlyos?

- Kétoldali.

Elengedték az óráról.

(Aponeurosis palmaris magyarul: széles tenyéri bőnye)

   Ugyan ezzel a „tanársegéddel” esett meg, hogy a tanár-diák futballmérkőzés után – a kritika és önkritika szellemében kiértékelve a meccset – megjegyezte: „Látszik, hogy B.Vili elvtárs a koponyájával futballozik.”

   Alsóbb éves orvostanhallgatóként számomra misztikus titok fedte a „gyógyítás művészetét”. Klinikumokat még nem tanultunk, és hiába oktattak élettanból, anatómiából, kórtanból, a beteggel való kapcsolat, a gyógyítás maga még ismeretlen területek voltak. Különösen a sebészet. Sokat csellengtem a sebészeti klinika folyosóján, a műtő körül, hátha megpillantok valami érdekeset, hátha beleshetek az ajtón. Fehér köpenyes tündérek libbentek ki-be azon a szárnyas ajtón. Ápolók toltak be kereken gördülő hordágyakat, rajta ijedt arcú betegekkel. Majd kifele is toltak ilyen alkalmatosságokat szendergő, sápadt emberekkel. Néha sikerült pillantást vetni az ajtón túlra, de csak egy fehér csempével borított előszobát lehetett látni, másik szárnyas ajtóval a túlsó felén.  

  Nem voltam egyedül a műtő iránti vonzalmammal, többen is álldogáltunk, sétálgattunk a folyosón fehér köpenyben, mintha itt lenne dolgunk. Egyszerre egy idősebb nővérke – lehet legalább huszonöt éves (!) – lépett oda hozzánk. Társaim, akikkel ott settenkedtünk, eltűntek egy szempillás alatt. Egyedül maradtam, szemben a „jelenséggel”. Emberi hangon szólt hozzám: „maga orvostanhallgató?” „Igen” - rebegtem. „Akkor jöjjön velem!” - és elindult a műtő felé. „Megyünk bemosakodni, a professzor úrnak szüksége van még egy asszisztensre.” Kábultan hallgattam. „Harmadik kéz”. Tette még hozzá.

Mi? Hogy? Én harmadik kéz? Azt hittem álmodom. De nem, mert már bent is voltunk a mosdóban. A kagylóknál már mosakodtak a műtétre készülők: sebészek, nővérek. Mindenki tudta a dolgát, csak én álldogáltam zavartan a szoba közepén. A nővér, aki behívott mondta, hogy medikus vagyok, és asszisztálni fogok, a prof kérésére. A többiek bólintottak, és valaki mondta, menjek a kagylóhoz gyorsan bemosakodni, mert nagyon telik az idő. Szappan, körömkefe, körömtisztító, minden ujjat külön-külön, öblítés, ne érj a csaphoz, könyökkel zárd el. Ez volt a menet. Utána fertőtlenítő oldatos leöblítés egy olyan csap alatt, ami a legkisebb érintéstől is billegni kezdett. Akkor pedig lehetett a bemosakodást elölről kezdeni. Professzor úr is ott mosakodott be velünk.

   Megkezdődött a műtét. Előtte még a nővér ránk adta a hátul-kötős köpenyt, és a gumikesztyűket. Kezembe nyomták a lapocot. Gyomor műtét volt, és mikor a hasfal megnyílt az asszisztáló tanársegéd az én lapocomat is elhelyezte a megfelelő helyre. Ahol én álltam a műtéti területből semmi nem látszott, de azért szorgalmasan meresztettem a szemem és nyújtogattam a nyakam. Közben a tanársegéd úr pontosan beszámolt minden mozdulatról, minden láthatóvá vált szervről, érről, kötegről. Professzor úr pedig halkan kérte a műszereket, a műtősnő adogatta habozás nélkül. Sőt még meg se szólalt a professzor már nyújtotta is a megfelelőt. Közben a csipesszel fölemelt valamit én meg a kis buzgó megkérdeztem mi az? Mátyás Mátyás ránézett a tanársegédre, és halvány mosollyal a szája szélén csak annyit szólt: ”mit szoktunk mondani?” Várakozás teljes csend, pillanatra mindenki rám nézet, mire a tanársegéd úr azt mondta: „a harmadik kéz tartja a lapocot és a száját!” Hamarosan vége lett a műtétnek. A professzor úr megköszönte „a beteg türelmét és a szíves asszisztenciát”. Miután a köpenyeket, kesztyűket levetettük, szólott a főnővér, hogy a professzor úr vár a szobájában. Bementünk mindannyian, akik résztettünk az operációban.  Mátyás Mátyás kinyitott egy üveg bort, megkínált, és még egyszer megköszönte együttműködésünket. Ő nem ivott, csak koccintott. „Gyomorpanaszaim vannak” – magyarázta. Három hónap múlva temettük…

Úgy látszik az írás útjai is kiszámíthatatlanok. Humorral kezdtem, és temetéssel fejeztem be.

 Írtam Püspökladányban 2007. Jégbontó havának 10-ik napján

Bige Szabolcs Csaba

Azok az ötvenes évek… Színjáték

Október 24. szerda, délelőtt 11 óra: ijedt arcú diákszövetségi aktivista jön be a tanterembe előadás közben. Elnézést se kér. – Elvtársak, Magyarországon győzött az ellenforradalom! – kiáltotta. Döbbent csend lett. A szívekben reménysugarak ébredeztek a „győzött” szó hallatán, de hamar elhamvadtak.

Nagygyűlést hívott össze gyorsan a hatalom. Magyarázták, hogy milyen súlyos következményekkel jár a szocialista táborra nézve ez az esemény. Úgy mondták, hogy „magyarországi sajnálatos események”. (Később lett belőle OSE: Októberi sajnálatos események.) Estére szimpátia összejövetelt terveztünk a temetőben a Bolyai sírnál. Az utolsó percben, aztán lefújták. Szerencsére, mert a Securitate emberei ott ólálkodtak a temető körül. Magam is láttam őket, mikor arra csellengtem.

Az elkövetkező napokban izgatottan hallgattuk a híreket a rádióból. Sokan kitették a készülékeiket az ablakba, hogy a jövő-menők hallhassák. A Kossuth rádióban egyfolytában az Egmont-nyitány szólt (azóta is ez a zene ötvenhatra emlékeztet), csak a híreket mondták be időnként. Megállni nem volt szabad. Csoportosulni sem. Hallottuk, hogy letartóztatások voltak a városban. Hamar szertefoszlottak titkos reményeink…

Sovány eredményként könyvelhettük el, hogy a menzán látványosan megjavult a koszt… Továbbfolyt a tanítás, a tanulás. És mi diákok megtanultunk - félni. Telt az idő, de a lelket bénító félelem megmaradt. Pislákoló halvány remény lángocskák a szívek mélyén még maradtak, hátha nem lesz itt megtorlás.

Megtorlás miért?

A ki sem mondott szavakért?

A bizalmas körben elsuttogott vágyakért?

A szabadság iránti néma sóvárgásért?

Testvéreink sorsán való aggódásainkért?

Együtt érző gondolatainkért?

 …Aztán robbant!

Jött a látványos színjáték:

Egyetemi nagygyűlésen a besúgók, feljelentők szavaira hivatkozva kipellengérezték, kicsúfolták, megszégyenítették társainkat és nagy csindarattával „eltávolították”, azaz kirúgták őket az egyetemről…

Az egyetemi élet ez után is tovább folyt. A rettegés is. Mi lesz még?

A forradalom egy éves évfordulója idején, Marosvásárhelyen „értelmiségi gyűlést” szerveznek, Csupor Lajos, a tartományi pártbizottság első titkárának vezetésével. A gyűlésen sokan felszólaltak, egyengetve politikai karrierjüket. Sok tehetségtelen, kisstílű politikai konjunktúra lovag arcpirító módon kritizálta, sértegette szeretve tisztelt professzorainkat: Mátyás Mátyást, Lőrincz Ernő Andrást, Kótay Pált, és másokat. Szavaik mélyén meg lehetett hallani a félelem nyüszítését: nemhogy Romániában, Erdélyben is bekövetkezzen egy ötvenhat.

   A hatalomban tobzódók cirkuszi mutatványa került itt megrendezésre. A Kultúr Palotában szervezett nagygyűlésen jelen volt Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor), a Román Munkás Párt Központi Vezetőségének tagja is.

Koholt vádakkal pellengérezték ki tanárainkat, társainkat.

A legkisebb félreértés, félrehallás, egy rossz vicc elég volt, hogy megvádoljanak.

A gyűlést vezető Moghioroş elvtárs beszédében, viselkedésében száz százalékig megvalósította a pszichopata elmebeteg minden ismérvét. Nem túlzok, úgy viselkedett, mint egy cezaromániás, szkizoid személy. Mindenki szavába belevágott, a mondottakat kiforgatta, félre értelmezte, csak az volt helyes, amit ö mondott. Kiabált, fenyegetőzött.

Egyenként szólították felszólalásra a megvádoltakat. Megalázó tetemrehívás. Egyik ártatlan áldozat volt Sz. Lacika, akinek az volt a „bűne”, hogy azt mondta „tapsolunk a saját temetésünkhöz”. Amikor ezt a kijelentést tette a klinikán, csak hárman voltak. Valaki mégis „befújta”. A plénum előtt kellett magyarázkodjon, mentegesse magát, hogy ez csak egy közmondás és nem a magyar tannyelvű egyetem megszüntetésére utal. Persze nem hittek neki, fel is mentették egyetemi tanársegédi állásából.

A fő vádlottak egyike K tanár úr, aki az egyetemi kórust szervezte, irányította. Sok sikeres fellépés volt neki köszönhető. Diákjai rajongtak érte. Ez is bűn? Megvádolták, hogy irredenta, soviniszta magatartása (próba után elénekelték a székely himnuszt) káros hatást gyakorolt az ifjúságra, hogy pártellenes, hogy bujtogat.

Felszólalásában, arra hivatkozott, hogy az életét, és munkáját az ifjúságnak szentelte, mindent az ifjúságért tett. Égő tekintettel nézett végig hallgatóságán, és felcsattant a taps! Hátborzongató, félelmetes helyzet volt. Néztem, vajon belénk lőnek a szekusok? Minden sor végén ott ültek a pókerarcú emberek.

Aztán csend lett. Nagy csend. Ebbe a csendbe dörrent bele Moghioroş elvtárs hangja ”ez provokáció!”

A tanár urat kivezették a teremből és még abban a percben, letartoztatták.

A gyűlés vezetője kihívatta a sorok közül P. Andrást, a hallgatói párt alapszervezet titkárát. Azt kérdezte szomorú hangon: „fiam te is tapsoltál?” „Igen – válaszolta - a demagógia megtévesztett!”

Ez év nyarán Bukarestbe voltam több évfolyamtársammal nyári gyakorlaton a Viting kórházban. Többek között egy szombatesti diákbálra hívtak a bukaresti orvostanhallgatók. Néhányan nem mentünk el, részben azért, mert nem nagyon tudtunk románul, meg nem is voltunk anyagilag olyan helyzetben hogy rendesen kiöltözhessünk. A gyűlésen ez is szóba került, olyan címkével, hogy soviniszta-nacionalista magatartásunk miatt maradtunk távol a román diákok által szervezett báltól. Velünk együtt gyakornokoskodó kolléganőnk volt a felszólaló és név szerint felsorolta a megvádolt diákokat. Az én nevem is elhangzott. Harag és félelem kavargott bennem. Néztem, nem szakad-e rám a mennyezet, a sor végén ülő blazírt alak nem ugrik-e fel, hogy kirángasson a székből? Semmi sem történt, csak a gyűlés vezetője ismételgette: „nem jön senki a megszólítottak közül önkritikát gyakorolni?” Na hiszen önkritika! Egyenlő az öngyilkossággal. Minden szavadat kiforgatják, félre magyarázzák, ellened fordítják. Senki sem jelentkezett. Szerencsénkre békén hagytak.

Voltak súlyosabb „bűnök” is terítéken, mint egy elbliccelt diákbál…

    (Fél év múlva Kádár János Marosvásárhelyi látogatásán kijelenti, hogy nem tart igényt az erdélyi magyarságra. A kisebbségi kérdés Románia belügye. Idézem a szavait: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon - testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel - felépítse a maga szocialista hazáját.”

Szabad a gazda!)

    És jöttek a hírek letartoztatásokról, ítéletekről, házkutatásokról.

A romanizálás árhullámai kezdtek felénk hömpölyögni. Legyenek román nyelven leadott tantárgyak! Legyen a vizsgák nyelve román!

A törvényszéki orvostan volt az első vizsga, amelyen románul kellett volna vizsgáznom. Ander Zoltán tanár úr megengedte, hogy magyarul vizsgázzunk, de akkor egy jegyet levont a feleletből. Bár az előadások románul hangzottak el, a régi magyar nyelvű jegyzetekből tanultunk.  Vizsgámon a szúrt sebekről kellett értekeznem, eléggé sikeresen. Tanár úr sajnálkozva mondta, hogy nem tudja a maximális jegyet megadni, mert magyarul feleltem. Mondjam meg legalább a tétel címét románul, és megkapom a megérdemelt jegyet. De én inkább az egy jegy levonását választottam.

Ez volt az első, majd jöttek a többi román nyelven leadott tantárgyak is. „Önkéntes” alapon!

Közben készülődtünk – egyelőre lelkiekben - a végzés utáni életre. Lestük a híreket már végzett, kihelyezett kollégáinktól. Sokan kerültek a Kárpátokon túli országrészekbe. A Regátba (Óromániába) kihelyezett orvosok a mostoha viszonyokra panaszkodtak nem az emberekre. Az egyszerű emberekben akkor nem volt gyűlölet a magyarság iránt. Tisztelték, szerették az Erdélyből odakerült orvosokat. Gyermekgyógyász kolleganő mesélte a következőket. Egy Bákó (Bacău) környéki faluba került. A férje is vele ment, és segített a rendeléseken – fordítani. Ugyanis a kollegina nem nagyon tudott románul. Mondták az emberek, milyen kedves a doktor néni, kár, hogy olyan tájszólással beszél, amit mi nem értünk. „Erdélyi román”. Hiába magyarázta, hogy ő magyar, nem hitték. Mire a nyelvet megtanulta, egy év múlva, haza jött egy Marosvásárhely melletti kisvárosba.

Mások is sokan visszajöttek Erdélybe. Így aztán nem sikerült maradéktalanul a párt terve, a magyar orvosok szétszórására vonatkozóan.

Kevesen voltak, akik végleg Moldovában maradtak. Ez történt Zsiga barátommal, akit a körzeti ápolónő zsarolással vett rá, hogy feleségül vegye. Gyerekeik is születtek. Leszakvizsgázott. Ott ragadt. Ő az anyanyelvét nem felejtette el, de gyermekeinek már más az anyanyelvük.

Írtam Püspökladányban 2006. Karácsony havának 10-ik napján

Bige Szabolcs Csaba

Piheg, ő!

Piheg, ő! Vajon mi lelte szegényt? Turbán létére úgy kínlódik, mint egy tömött liba. Érdekes, gondolta a szűk optikájú szemlélődő, aki mindkét szemével, csőlátással ugyanarra fókuszált. Semerre sem látott, csak a szegény, puffadóan szenvedő helyzetét fürkészte.
Itt valami nem stimmel. Egyrészt megdagadt, bár turbánban nem annyira otthonos, de talán ez a szokványosnál nagyobb, véleménye szerint talán tízszer is. Másrészt, a negyven fok hevében, csak alul csöpög belőle a veríték. Az alsó része olyan, mintha megmártották volna, a teteje csontszáraz, már-már kopogós, azaz jól bírja a meleget.
Valaminek lenni kell, valami többlet kínozza ezt a szerencsétlent. A nézelődő minden irányba tágított egy picit az optikán és egy dús szemöldökű, megszűkült tekintetet vett észre. Lejjebb tekerte szemének kameráját, s a krumpliorr alázendül deres szakállt és bajszot talált. Nem nagy kunszt! Az öntözőcsatornák, bőrpórusokon át, minden ráncban számtalan irányba terelték a mező növesztőjét.
Lehetséges, hogy a szakáll nem növény, de a bámészkodó ezen el sem gondolkodott. Leeresztette tekintetét és akkor szörnyedt el, amikor a rettenetes össze-vissza hájgyűrődéseken, mindenfelé csakúgy pattogott a tekintete. Még jó, hogy nem a szeme! Nagyon kövér volt az a galád, aki a turbánok életének megkeserítője. Csak úgy beledugja a fejét egy békésen arra lebegő turbánba... Mért tesz valaki ilyet? Érdekes, ezek a fejrevalók, fejrevalók? Akkor is nehéz az életük! Mi lenne, ha ez a körülményes foglaló kiszállna alóla? Lebegne tovább, ott lent a téren?
A pohos teste száraz volt. Igaz, olyan vastag öltözéket nyáron még nem láttak. Hoppá, ez tatár! Akarom mondani török. Azok öltöznek így és igázzák le a békés, mit sem sejtő turbánokat. Még azokat is! Közben vigyorognak és bajszot pödörnek. Nem lenne jobb neki egy hűs fa árnyéka alatt?
Ez a fejet dagasztott ember, nem ment lombok alá, vízben sem mártózott meg. Jé török, most már biztos! Csak az nem világos, miért nem azt a csúcsos, hegyes piros nyári sapkát viseli, mint a gyerekek lapított papírcsákója.
Egy pillanatra tágított optikát engedett meg magának és végignézte, a sem Bizánc, sem Konstantinápoly, isztambuli teret. Kevélység öntötte el, turbánkínzók furdalás mentes serege menetelt odalent. Belépett az erkélyről, a tükörbe nézett, végigsimított izzadt homlokán, majd a fogasról leakasztotta saját turbánját, és elindult sétálni.

Vén patak

Kui János

  Vén patak 

Mesélő vén patak
volt minden örömöm,
bölcsességén nőttem fel,
a múlt most visszaköszön.
Ő volt az életem maga,
ha tükrébe néztem,
szép volt minden napja.
Magamat láttam benne,
a meséjét szerettem,
sajnálom, hogy hamar
felnőttem.
Fehér papírhajó,
vitte a levelem,
sem a lányt, sem
a kicsi hajót
soha el nem felejtem.
Sokszor mérges volt,
olyankor kiáradt,
s én, az apró gyermek,
jaj, de nagyon féltem!                 
Emlékszel, vén patak?-
megöregedtem, ám a
hangod velem maradt.

Azok az ötvenes évek… Boldogult diákkoromban

 Marosvásárhelyen voltam egyetemi hallgató az ötvenes évek második felében.

Az egyetemi életünket át meg átszőtte a kor feszültsége, a megkülönböztetés átka, és a bizonyítani akarás, az ifjúság örökös bizakodása, és a politika sötét erőinek állandó fenyegetése.

Tanultunk, hogy megmutassuk a világnak, milyen rátermettek vagyunk, hogy igazoljuk a rólunk kialakult pozitív képet, hogy büszkék lehessünk életünk végéig vásárhelyi éveinkre. Büszkék voltunk vásárhelyi egyetemista jétünkre. Az a hír járta akkoriban, hogy a vásárhelyen szerzett orvosi diplomát „nyugaton” is elfogadják… Magas volt a mérce: egy átmenő jegy nálunk felért egy máshol kapott kitűnővel!    

    Természetesen nem csak a tanulásból állt az élet. Ott volt a sport (– szertornáztam -), a fényképezés (– a szakszervezeti kultúrház fotó körébe jártunk -), az udvarlás (!!!), az olvasás (- különösen a Kultúrpalota könyvtára és olvasó terme vonzott -), télen a síelés, nyáron a strandolás, kerékpározás, és minden időben a kirándulás.

Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó hely. Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő Fehér Mező menedékházba (Poiana alba). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk már fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára, vonattal mentünk Marosvásárhelyről, s innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott platóján fel a havas lábáig. Az erdőszélen katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek a furcsa civilek!” - gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor érünk már oda? Az ott fenn már a menedékház? De Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van mit menni. Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban. És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé kopott, az ajtaja nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk rendet tenni. „Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják”. - jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt). Perceken belül az ajtót rendbe tette. Ezután mentünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak – turistaszokás szerint - a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő. Így mire lemaradt társaink megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára. A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea. Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat, és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezei kabanában.

    Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el? Magabiztosan vezettem a kis csapatot.

  Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk alig két napra. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból. Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola. Ez egy bentlakásos iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Sikerült oda átmenni B.Barna kollégámmal. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.

  Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön gondot okozott az utólagos igazolás az egyetemen. Hétvégére mentünk csak fel, és így hiányzásaink igazolása bizony problémát okozott. Nem tudom a többiek, hogyan csinálták, én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó „sztorinak” tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat.

  Igazolást lehetett egy kis csellel Metz István doktor úrtól, az iskolaorvostól is szerezni. Semmire nem adott igazolást, de ha betegként jelentkeztél és a nyilvántartásban nyoma volt a megjelenésednek, utólag arra a napra kaphattál papírt. Nekem idült gyomor-bélhurutom volt, gyomorsav hiánnyal komplikálva. Reggel jelentkeztem, elmondtam panaszaimat, meghallgattam jó tanácsait, különös tekintettel a libapimpó tea jótékony hatására, nővérke bejegyezte a fişámba (kartonomba) és egy hét múlva kérhettem igazolás az adott napra. Be voltam jegyezve, „jogosan” megkaptam, amit kértem.

…

  Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita. És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt oda felmenni, bár megközelíteni elég nehéz volt. Egyik útvonal Csíkrákosról indult. Ez hosszú húsz kilométeres út - gyalog. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalogtúra várt ránk. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató. A másik út Kápolnásfaluból indult. Ez rövidebb, de nehezebb. Közepe táján van egy kemény kaptató a ”döglesztő”.

Kápolnásfaluba autóbusszal lehetett érkezni Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk jött, hogy segítsen, utat mutasson. Egy téli sítúra alkalmával szekeret fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk. Csoma Pista fogattal jött velünk. A szekéren volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el is tűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink hátunkra vettük, hogy könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk. Lihegve értünk a tetőre, és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.

  Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta szarvas agancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott, és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját. A menedékháza a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell. Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet (!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a Havas nem szereti az italos embert. Elveszejti.

  Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, Csoma Pista addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére.  

  A felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. Szép későnyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan, sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett, Déda állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt értesítette, hogy itthon vagyunk, s így a keresésre nem kellett sort keríteni. Az esti letolást megkaptuk, megérdemeltük és megjegyeztük!

  Nem csak öncélú kirándulók voltunk. Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek. Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrző pontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső pontban levők indultak. Következő ellenőrző pontnál levők bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túravezető utolérte az utolsót. Az egyik versenybírót, a sereghajtót. A jó út meg ott volt 200 méternyire.

 Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes bejáraton, és egy párhuzamos völgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Megteltünk áhítattal és hálával a havas szépsége iránt. A Nagy Hagymás helyett a Felső Mező nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen azonosítottuk a mi kis külön túránk útvonalát.

  Humoros dolgok gyakran előfordultak velünk. Sokat nevettünk egymás furcsaságain, tévedésein, ügyetlenkedésein. De soha sem rosszindulatból, gonoszságból. Történt, hogy egyesek a kiránduláson horgászni készültek. A hegyi vizekben sok jóízű halat lehetet fogni. Pénzes pér az egyik. Este későn kerültünk ágyba. Éjszaka B. barátunk nagyon megéhezett. Fölkelt, és halkan, senkit fel ne ébresszen, a csomagok között rátalált valami finom sajtra. A szaga után! El is majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste B.I. a horgászatra előkészített kövér kukacait.

   Másik nagy szerelmem a szertorna volt. Középiskolás korom óta űztem ezt a sportot. Na, nem olimpiai szinten. De a megyei versenyeken mindig szerepelt a csapatunk. Egyetemi évem alatt is szorgalmasan látogattam az edző termeket. Hetenként kétszer az egyetemi tornacsarnokba, és egyszer a városban a 2. számú Líceum tornatermébe jártam. Az egyetem vezetősége elég komolyan vette a tornacsapatot. Minden kiírt versenyen részt vehettünk városi, tartományi, sőt országos szinten is. Az edzéseken való megjelenés éppen olyan kötelező volt, mint az előadásokon, vagy gyakorlatokon való részvétel. Egyszer valamiért két edzést kihagytam. Másnap már írásbeli felszólítást kaptam a dékáni hivataltól, hogy igazoljam távolmaradásomat.

 Gyerekkori osztálytársam K. Lali volt, akivel állandó késhegyre menő vitáink voltak. Egyfolytában szólongattuk, piszkáltuk egymást, de azért elválaszthatatlanok voltunk. Mikor Iaşi-ba mentünk lemaradt a vonatról. A többiek elkezdtek csúfolni, hogy mi lesz velem a hosszú úton. Nem lesz, akivel vitatkozzak. Szerencsére a vonat olyan lassan ment, hogy a Kisállomáson utolért minket, és így nem maradtam vitapartner nélkül. Ez országos bajnokság volt, ott voltak a „nagyok” is. Közepesen szerepeltünk, díjat nem nyertünk, de a részvét a fontos! A nyújtó gyakorlat közben történt, hogy már a fellendülésem sem sikerült és persze a következő elem is gyengének mutatkozott. A barátom asszisztált, ott állt a szer mellett, és látva gyenge gyakorlatomat, felkiáltott: Szabolcs szállj le! Leszálltam. Egy országos bajnokságon (!) Hiába mentem vissza a szerre, már csak nyolcból pontoztak. Szállóige maradt közöttünk: „Szabolcs szállj le!”

  No de jó dolog is történt azon a versenyen. Mint említettem, ott voltak a nagyok is, többek között az országos női tornabajnok, Lia Manoliu. Az a terület ahol ők végezték a gyakorlataikat, el volt kerítve, hogy mi többiek, ne zavarjuk őket. Amikor Lia Manoliu végzett a gyakorlatával, a kordont átlépve odaszaladtam hozzá rossz, kis szmena fényképező gépemmel és megkérdeztem, permiteţi? (szabad?). Mire bólintott és „beállt”. Már rég nincs meg az életlen, gyatra szmena-kép…

  Mi vásárhelyi fotósok nagyszabású fénykép kiállítást szerveztünk a magunk és mások örömére. A kiállítók között ott volt Marx József is, aki akkor volt felfelé ívelő pályája kezdetén. És ott volt szeretett professzorunk Szentpéteri József (Zsiga) is. Grafikai hatású fotói nagy feltűnést keltettek. Már a téma választása révén is: szúnyogok, bolhák kinagyított képei szerepeltek azokon.

  Abban az időben engem is vonzott a biológia, különösen a vizek világa. Szerettem volna lefényképezni a pocsolyák apró lényeit. Ezért elmentem Szentpéteri Zsigához – tanácsért. Szívesen fogadott és megtanított, hogy az akkori hiányos felszerelések mellett, hogyan lehet megoldani a mikro fényképezést: egy karton csövet kell ragasztani a fényképezőgéphez és a mikroszkóp okulár lencséje helyére rögzíteni. Leukoplaszttal. Mert a leukoplaszt sok mindenre felhasználható - magyarázta a tanár úr – Még seb ellátásra is!

...

   A szabad diákélet utolsó képviselői lehettünk, hiszen már akkor kezdtek gyülekezni a hatalom által gerjesztett soviniszta gyűlölködés sötét felhői. E viharfelhőkből kicsapó villámok sok társunkat, tanárunkat sújtottak szinte halálra. Maga az alma mater is belerokkant. De erről külön kell beszélni.

 Írtam Püspökladányban 2006. Mindszent havának 30-ik napján

Bige Szabolcs Csaba