Villogó
szemű szakállas fiatalember baktatott az úton, ahogy kikanyarodtam homokfutómmal
a rendelő kapuján. Sohasem láttam errefelé, de valahogyan mégis ismerősnek
tetszettek a vonásai. Nem sokat törtem ezen a fejem, hanem mellé érve
megkérdeztem hová igyekszik hátizsákosan, hiszen itt közel-távol nincs
kirándulóhely, se vendégfogadó, a következő falu is jó nyolc kilométernyire
található.
Mondta a falu nevét, hogy hova. Az én utam is
éppen oda vezetett, így hát felajánlottam a mellettem levő helyet a kordén.
Szívesen elfogadta, különösen, amikor megtudta, milyen messze kell mennie.
Gyalogosan bizony két óra az a nyolc kilométer.
Bemutatkoztunk egymásnak, miután helyet készítettem
számára, s a lovacska is szaporán nekiindult a poros útnak. Ahogy a nevét
meghallottam, rögtön rájöttem, honnan olyan ismerősök a vonásai. Ugyanígy
hívták egyik tanáromat, aki a fertőzőbetegségek klinikáján volt tanársegéd és
baráti viszony fűzött hozzá. Említettem
is neki gyorsan, s ő felvilágosított, miszerint a nagybátyáról beszélünk.
Beszélgetve hamar telt az idő, s már a falu
határában jártunk, ahová mindketten igyekeztünk, mikor rákérdeztem pontosabban
látogatása céljára.
- A tanító úrhoz igyekszem – válaszolta
érdeklődésemre.
- Jól ismerem Ádámot. Baráti viszonyban
vagyok vele.
- Ennek örülök, legalább majd bemutatsz neki,
tudni illik, én magam nem ismerem.
- Akkor meg miért keresed?
- Nem egyszerű a dolog. Ő az apósom…
Erre nem szóltam semmit, csak emésztettem a
hallottakat. A kocsi zörögve haladt a köves úton, s egy darabig egyikünk sem
szólalt meg. Újdonsült barátomban azonban nem állt meg sokáig a szó, s
folytatta mondókáját.
- Mondom, nem egyszerű a dolog. A feleségemet,
a főiskolán ismertem meg. Eleinte nem érdekelt a családja, csak amikor
megkértem a kezét, és igent mondott, szólt, hogy jó lenne, ha bemutatkoznék az
anyukájának.
Elmondta, amíg bukdácsoltunk a kátyús, rossz
úton, hogy a lány együtt élt az anyukájával, akit addig a napig, amíg el nem
ment a bemutatkozással egybekötött leánykérőbe, nem is találkozott. Akkor nem
jutott rá idő, hogy a többi családtag iránt is érdeklődjön: apa, testvérek,
stb. Már az esküvőt is kitűzték, mikor rákérdezett: „és apád?” Zavar hallgatás
volt a válasz. Végül is csak kimondta, hogy nem ismerte, hogy otthon nem volt
szabad róla beszélni. Barátom nem is feszegette a dolgot látva, a lánynak
mennyire kellemetlen a téma. Azért mégis furdalta a kíváncsiság az oldalát, mi
lehet a dolog mögött, mi lehet az igazság. Az asszonyka is látta, semmiképpen
nem kerülheti el a magyarázatot, elmesélte, amit sikerült megtudnia
ismerősöktől, rokonoktól.
Éva és Ádám főiskolás korukban ismerkedtek
meg, de nem tartott sokáig az idill, mert jöttek a vizsgák, a kihelyezés. Éva,
mivel kitűnővel diplomázott, a városban maradt, visszahívták a főiskolába gyakornoknak.
Ádám kikerült falura – jó messze a várostól – tanítónak. Mikor hírét vette,
hogy a lány babát vár, pénzt küldött az abortuszra.
- Tartsd meg
a pénzed, vagy költsed patikára! – válaszolta Éva joggal megsértődve, és soha
többet nem állt szóba Ádámmal.
Mikor eljött az ideje megszülte gyermekét -
egy kislányt.
Később évek múltán Ádám hiába kereste a
találkozást gyermeke anyjával, de mindig merev elutasításra talált. Ügyvéden
keresztül küldte a gyermektartást, amit a fizetéséből levonattatott és átutaltatott
havi rendszerességgel.
Évekig búsult, amiért ilyen lehetetlenül
viselkedett, és elidegenítette magától a szeretett nőt és hiába lett apa, nem
láthatja gyermekét, akiről sokáig azt sem tudta leány-e, vagy fiú. Azzal
próbálta magát igazolni saját maga előtt, hogy nem volt se anyagilag, se
lelkileg kész a házasságra, a gyermeknevelésre. Gondjairól, vívódásairól
senkinek sem beszélt, barátságokat, ismeretségeket nem kötött, a faluban
különcnek, magának való embernek tartották. Idővel a szomszéd falu frissen
végzett tanítónőjével összebarátkozott. Talált a szó. Neki sem mesélt azonban
mélyen eltemetett titkáról.
Mégis mind gyakrabban időzött a szomszéd
faluban, s az emberek meg is kérdezték szokásukhoz híven, őszintén,
kendőzetlenül, hogy „Tanító úr, talán nősülni készül?”
- Miből
gondolja, János bácsi? – kérdezett vissza meglepődve.
- Látom ám,
hogy vizitába jár Amál tanító nénihez!
- Én? –
rökönyödött meg, de aztán megvonta a vállát, s odább lépett.
Azért a gondolat nem hagyta nyugodni, s egyre
többet gondolt rá, hogy nem is beszélt olyan nagy butaságot János bácsi.
- Végül is… -
gondolta, s nyakkendőt kötött.
A tanügynél kegyesen fogadták a hírt, hogy a
két magányos tanerő összekötötte az életét. A főtanfelügyelő is aláírta Amál
tanítónő áthelyezési kérését, és így áthelyezték az ifjú férj iskolájába, persze
miután "otthonról jőve" többször is felkereste a kedves
főtanfelügyelőt. Így ettől fogva két tanító oktatta a gyerekeket a szülők nagy
megelégedésére. Mesterségüket, a gyerekek nevelését, tanítását, jól értették, s
a falu is megbecsülte őket. Már nem tartották többé különc embernek Ádámot.
Idővel gyerekeik születtek, két fiú.
Most
mikor feléjük tartottunk, a nagyobbik már betöltötte a tizennyolcat, s készült
bevonulni katonának, a kisebbik érettségi előtt állt.
Mi lesz itt, ha én bemutatom nekik a sógort? Gondolom,
fogalmuk sincs a nővérük létezéséről.
Ránéztem a barátomra, de semmi izgalom nem tükröződött az arcán. Úgy
látszik, ezt a témát jól megrágta már magában és felkészült jóra-rosszra.
- Vágjunk hát bele! – bíztattam magam, s
bekopogtattam a tanítói lak udvari ajtaján.
Délután, mikor végeztem a dolgaimmal,
visszakanyarodtam Ádámékhoz. Kopogtattam és a harsány szabadra óvatosan
benyitottam. A férfiak – Ádám, a két fiú és újdonsült barátom – az asztal körül
ültek, előttük borospoharak, s kedélyesen társalogtak. Amál asszony pedig a
főzőkályha körül ügyködött. Készítette a vacsorát.
Békés családi idill!
Már kezdett lehaladni a nap,
mikor indultunk vissza. A barátom csöndben emésztette az eseményeket, csak
nézett maga elé sokáig.
- Remek ember az apósom! – jelentette ki váratlanul.
- Nocsak…
- Meg a sógórkák is! Amál asszony meg mit szóljon? Elfogadta a
helyzetet. Megnőtt váratlanul a család. Azért ő is kedves volt – meghívott jövő
vasárnapra, mutassam be a feleségemet. Nagy szó, ember! Megmondom őszintén
neked, nagyon tartottam ettől a találkozástól.
Ez utolsó megjegyzéssel magam
is nagyon egyet értettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése