(Egy történet
két mondat után)
Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
Mint most is. Már egy éve ülök a kerekes székben és átkozom a percet, amikor felültem arra a motorra. Sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól. Még 56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Kint aztán megcsinálta a szerencséjét. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem, s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)
idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
Mint most is. Már egy éve ülök a kerekes székben és átkozom a percet, amikor felültem arra a motorra. Sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól. Még 56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Kint aztán megcsinálta a szerencséjét. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem, s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)
Le sem
vettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput,
berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és… háromhét múlva
tértem magamhoz a kórházban.
Az
történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán
közlekedő sárga villamosnak.
Kéthónapos
kezelés után ültettek be a kerekes székbe először és mondták, ez fog ide-oda
vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.
Ez van
most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, mialatt alvás helyett azon gondolkoztam,
hogy nem tudok változtatni a dolgokon, és inkább nekem kell megváltoznom.
Belülről! Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd
fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel
barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is
tudnék, meg milyen erősek a karjaim – tudok majd tornázni a kezeimen. Ott van a
számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!
Meg
még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni,
amihez nincs szükségem a két lábamra.
Reggel
mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon
gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat,
Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint
kezelt le velem.
Késő
éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat,
hitványkodásainkat, ismerősöket – fiúkat, de főleg lányokat. Végül, anyukám
szakította félbe a nagy beszélgetést.
„Mit
tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A
múltról beszélgettünk, Margit néni.” – válaszolta Miki.
„Jól
van fiúk, de mára már elég!”
Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése