Makhaón,
az orvos mesélte, hazatérése után, midőn az Apollón szentély előtti
árnyas ligetben megpihentünk. Héliosz aranyszekere már
ereszkedni kezdett a láthatár felé, Aiolosz kellemes lágy szellőt küldött a
tenger felől, és balzsamos illattal telt meg a levegő.
Már nem is tudtam a napokat
számolni olyan sokat mentünk, csak eveztünk. Ám egyik nap megváltozott a tenger
vize. Nem volt már többé sötétben játszó kék, fehér tarajú hullámokkal. Simább
lett és a színe szürke, zavaros.
- Nagy folyam közelében vagyunk – szólt a
kapitány.
- Mi lehet? - érdeklődtem.
- Az Istros.
Másról nem hallottam, hogy lenne ezen a vidéken. Azt mesélte a többi hajós,
hogy olyan hatalmas, hogy soha senki nem hajózott még végig rajta. Egy esztendő
elteltével sem érnél a végére!
Hosszan elnyúló szigetsor választott el a
szárazföldtől. Azok mentén óvakodtunk előre félve a víz alatti szikláktól,
zátonyoktól – de nem voltak. Hamarosan el értük a torkolatot és jó mélyen
behatoltunk a lassan hömpölygő folyóágba. Jobb oldalon mocsaras nádrengeteg
látszott tele rikoltozó madarakkal. A balon szilárdnak látszó homokdomboktól tarkálló föld terült el. Életnek, a madárrajokat kivéve, nyoma se…
Feltámadt a szél és félelmesen kezdett zúgni
a nádas. Gyorsan kikötöttünk a baloldali homokos parton. A dűnék között védett
tábort alakítottunk ki. Köveket, uszadék fákat raktak az emberek körbe, hogy a
szárazföld felől is védve legyünk. Közben eleredt az eső is, a levegő jól
lehűlt. Köpenyeinkbe burkolózva virrasztottunk reggelig. Reggelre kelve a szél
is, és az eső is alább hagyott. Az örökké kíváncsi görög természet
felülkerekedett bennünk, vagy az istenek sugallták, felkerekedtünk megnézni, mi
van a folyón feljebb. Nem esett nehezére az evezés a legényeknek, mert csak
lassan hömpölygött a folyó a tenger felé, Poszeidón
akarata szerint.
Nem kellett sokat haladni felfelé, mikor
hirtelen hatalmas víztükör jelent meg előttünk. Mintha újra a tengert látnánk.
Csak a színe volt más, meg a hullámok is hiányoztak.
- Ez az igazi Istros! – kiáltott fel a
kormányos.
- Amin eddig haladtunk csak egy ága a
folyamóriás deltájának – jött meg a hangja a kapitánynak is.
Bámulattal csodáltuk a nagy vizet, mely
méltóságteljes lassúsággal folyt. Hátán vízi madarak sokasága úszkált,
halászott, kergetőzött. Egyszerre riadtan röppentek fel, de nem tőlünk ijedtek
meg, hanem a vízből csapott ki egy akkora nagy hal, amilyent még tengeren sem
gyakran láttunk, és egy madarat elragadva a mélybe bukott.
- Ez maga Triton
volt Poszeidón fia! – rémüldözött az egyik harcos, aki még mostanáig keveset
járta a tengereket.
- Inkább egy jókora ragadozó hal lehet –
nyugtatta a kedélyeket a hajóskapitány -. Akár ki is foghatnánk.
Beesteledett mire a folyam túlsó partjára
értünk. Itt kötöttünk ki és amint már szokásunkká lett megerősített táborhelyet
készítettünk magunknak. Iphianassza és
társai ügyes íjászoknak bizonyultak, jó néhány vízi szárnyas lenyilazásával
frissítették a már rég megunt szárított élelmiszereinket. A halászathoz értő
görögjeink is sikerrel próbálkoztak a halban gazdag folyóban. A nagy halat
azonban nem sikerült kifogni. Nem jött a partközelbe, inkább a nádas közelében
vadászott tőlünk biztos távolságban. A tűz fölött sülő halak és szárnyasok
húsának illata töltötte be a partot, és a szürkületben vidám hangulat
uralkodott el az embereken.
Reggelre ébredve emberi lábnyomokat találtunk
a tábor körül. A figyelmesebb megfigyelők pedig a közeli erdőszélen mozgolódó
alakokat véltek felfedezni. Öt fegyveres harcos, Proklész vezetésével elindult megnézni, kik azok. Ahogy közeledtek
a búvóhelyükhöz az idegenek gyorsan elillantak, csak az avar zörgött egy
darabig még, ahogy távolodtak. A kis csapat az erdőszélen tanácstalanul
megállt. Nem volt tanácsos az ismeretlen erdőbe behatolni.
Éppen visszafordultak, amikor a fák közül
nyílzápor zúdult rájuk. Védekező állást felvéve igyekeztek lőtávolon kívül
kerülni, de egyik társuk súlyos sebet kapott. Ketten felemelték és gyorsan a
hajóra siettek vele.
Megvizsgáltam a sebesültet, bizony csúnya
sérülés érte a nyakán, ami bőven vérzett. Elláttam, bekötöztem a mesterség
szabályai szerint, majd könyörgő fohász küldtem a Gyógyító Apollón, és az istenné emelt Aszklépiosz felé, segítségükért esedezve, de nem segített semmi. A
Napisten szekerének eltűnésével egy időben a harcos társunk lelke is leszállt
Hadész birodalmába.
Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a
barátságtalan partot. A hozzánk közelebb levő baloldali deltaágon igyekeztünk
vissza a tengerre a folyás irányában hajózva. Rövidebbnek tűnt végül, mint amin
felhajóztunk, a sodrás is segített, így alig napnyugta után elértük a nyílt
vizet. Tanulva az előbbi csetepatéból, kettőzött óvatossággal rendeztük be
éjjeli szállásainkat anélkül, hogy sülő húsok szagával magunkra irányítanánk a
part közelében tartózkodó barbárok figyelmét.
- Látod, barátom Agrotikosz,
még egy esti lakoma illata is hozhat bajt a figyelmetlen ember fejére! –
fejezte be történetét Makhaón az orvos, szokásához híven egy tanulsággal.
A történet olvasható a Gyógyító Apolló szolgálatában című kötetben (e-book)is
VálaszTörlésKöszönjük az infót, Szabolcs! :)
VálaszTörlés