EGY HÓT EMBER ÖNÉLETRAJZA

M. Laurens: 

EGY HÓT EMBER ÖNÉLETRAJZA

21 gramm epigramma

Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,

mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.

Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;

így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.

Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állás interjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repitnek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát.. az aggkor.
Szép temetésem vót…, a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
össze-vissza hárman.

Pest-Buda 2016. február 25-27-28.

Egy döglött hal, a bánat meg én

Nádas mellett heverünk hárman,

egy döglött hal, a bánat meg én.

A döglött hal  köszöni meg van,

a bánat most szerfölött bánatos,

úgy hiszem miattam, én hoztam ide,

nem direkt egy haldöggel szemezni.

Titkon reméltem, a nádas neszezése,

a tó locsogás, a poszáták trillája

s a kíváncsi tekintetű pézsmapocok

segít kibogozni lelkem guzsalyának 

keszekuszán foszladozó, sprőd fonalát,

mit magam nem tudok most felcsévélni.

A haltetemet hangyák néma sora lepi el,

ingyenebéddé nemesül lent a bolyban.

A bánat most bosszúsan rám legyint

s megint, ideje lenne indulnom már.

Menjek, hagyjam csak őt nyugodtan itt,

hiszen rajtam  semmi más nem segít,

mint mézédes  csókjaid gyógyító mákonya.

Majd átköltözik a megriadt törpegémbe,

kinek párját egy rétisas vitte el éppen.

2016.05.03.

Dunai körkép

Duna 1.0

Nyálkás flakonnal üzen a Duna

korcs jelenünkből kétes jövőnek:

- valaha oly férgek éltek Pesten,

kik betont öntöttek fák helyére

a Római-parton s a Ligetben.

* * *

Dunai 2.0

Magányosan pocskálok 

lépcsődön lábammal,

mohón szívom magamba 

csendes fecsegésedet,

míg hullámaiddal sirályok 

csoportját ringatod.

Túl sokat láttál már,

túl sokat, vén Duna, 

így soha, senkitől 

nem kérsz pedigrét.

Medredben békésen

megfér mindenki,

boldogtalan szeretők,

kártyavesztes dzsentri,

megesett cselédlány,

szíven szúrt kokott,

sikkasztó bankár,

lenhajú német katona,

rongybabáját szorító

zsidó kisgyermek.

Te láttad a múltat

és - velem együtt -

nem érted e korcs jelent.

Te látod majd a holnapot,

akkor másik költőnek

locsogj majd arról,

hogyan hordta haza

suttyomban népe jövőjét

egy pökhendi, korcs elit.

* * *

Hárman lestük az alkonyt  

Isten bíborszín ege alatt.

A hídon ült a Csend, 

alatta folyt a vén Duna,

s a csorba lépcsőn lógatta 

dorkós lábát jómagam.

A  Csend szólni kívánt,

ám belé fojtottuk a szó.

Én fel akartam olvasni 

néhány versemet,

de nem hallgattak meg.

Folyton a bolondos

vén Duna vitte a szót,

meg hátán a hajókat.

Állandóan fecsegett

meg locsogott,

rengetegszer

tódított és lódított.

Látomásairól regélt,

valami Aquincumról,

hol minden utca

csatornázva volt 

és szilaj lovasokról,

akik egy fehér ménért

egész országot szereztek.

Szó esett tatárokról

-ez igaz lehet -

mert bifsztekjüket

én is kedvelem.

Árvízi hajósra emlékezett,

meg egy őrült grófra, 

ki hidat építtetett rá.

Ám amikor egy kádár legényre

kerítette a szót,

aki írógépműszerész tanult,

valami Csermanek),

- bár övé volt az ország,

mégis vagyontalanul ment el,

mérgesen legyintve,

bosszúsan hagytam ott.

Bár tisztelem a vén Dunát,

ne nézzen engem bolondnak.

2016.04.28.

Fotó: Márkus László

Spanyolviasz [önmontázs tizenegyesekre]

– A tálat kihozták, miért haboznál
gyakorta éppen az üres van teli
kezdettől pontosan tudtad, nem csupán
könnyednek induló mentális játszma

                                                       – Megint rohanvást, noha rendezetten
                                                       engem látsz, lehet, hogy konstruált helyzet 
                                                       egy éppen adott időpontban–helyen
                                                       nem fordíthatsz a fejre állt dolgokon

– A trükk egyszerű, mint a spanyolviasz
a tánc indítja be a cselekményt, és
tetten éred a kukkolót magadban
állandósuljon a művi zűrzavar

                                                       – Sovány vigasz, mégis belekapaszkodsz
                                                       árnyalhatod úgy: magad légy árnyalat
                                                       látszatra teljesen megdelejeznek
                                                       a jó kifogások — mentségnek rosszak

– Hadd folyjon a szöveg, amerre akar
ne is próbálj válaszokat keresni
legfeljebb ha árnyalatnyit változtak 
menekülni nem segíthet menlevél

                                                       – Hiábavaló az arcát fürkészned
                                                       bár adódhat úgy, akkor meg miért ne
                                                       ha bizonyosra vetted, hogy megtalál 
                                                       ne hivalkodj vele, de ne is szégyelld

                              – „Hova kéri a választékot, uram?”
                              súlyos kockázattal járó művelet
                              valaki a vesédbe akar látni 
                              és már életedben létezni kezdtél

Falu a víz alatt

Bige Szabolcs Csaba: Falu a víz alatt

Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd-patakát hatalmas gát zárja el. A gát mögött keletkezett a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tarisznyás, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári, valamint Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok.

Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely nemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén szerepeltek a nyilvántartásban száznál többen, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás.

Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó székely, magyar eredetét a bözödújfalusiaknak.

És most még az emlékük is a víz alatt. Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falu képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementókánt állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák is ki vannak jelölve. Csak azt szabad kivágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve -, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy üveg sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat… Emlékezem.

Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak ezer lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

Püspökladány, 2006. november 23.