Duna 1.0
Nyálkás flakonnal üzen a Duna
korcs jelenünkből kétes jövőnek:
- valaha oly férgek éltek Pesten,
kik betont öntöttek fák helyére
a Római-parton s a Ligetben.
* * *
Dunai 2.0
Magányosan pocskálok
lépcsődön lábammal,
mohón szívom magamba
csendes fecsegésedet,
míg hullámaiddal sirályok
csoportját ringatod.
Túl sokat láttál már,
túl sokat, vén Duna,
így soha, senkitől
nem kérsz pedigrét.
Medredben békésen
megfér mindenki,
boldogtalan szeretők,
kártyavesztes dzsentri,
megesett cselédlány,
szíven szúrt kokott,
sikkasztó bankár,
lenhajú német katona,
rongybabáját szorító
zsidó kisgyermek.
Te láttad a múltat
és - velem együtt -
nem érted e korcs jelent.
Te látod majd a holnapot,
akkor másik költőnek
locsogj majd arról,
hogyan hordta haza
suttyomban népe jövőjét
egy pökhendi, korcs elit.
* * *
Hárman lestük az alkonyt
Isten bíborszín ege alatt.
A hídon ült a Csend,
alatta folyt a vén Duna,
s a csorba lépcsőn lógatta
dorkós lábát jómagam.
A Csend szólni kívánt,
ám belé fojtottuk a szó.
Én fel akartam olvasni
néhány versemet,
de nem hallgattak meg.
Folyton a bolondos
vén Duna vitte a szót,
meg hátán a hajókat.
Állandóan fecsegett
meg locsogott,
rengetegszer
tódított és lódított.
Látomásairól regélt,
valami Aquincumról,
hol minden utca
csatornázva volt
és szilaj lovasokról,
akik egy fehér ménért
egész országot szereztek.
Szó esett tatárokról
-ez igaz lehet -
mert bifsztekjüket
én is kedvelem.
Árvízi hajósra emlékezett,
meg egy őrült grófra,
ki hidat építtetett rá.
Ám amikor egy kádár legényre
kerítette a szót,
aki írógépműszerész tanult,
valami Csermanek),
- bár övé volt az ország,
mégis vagyontalanul ment el,
mérgesen legyintve,
bosszúsan hagytam ott.
Bár tisztelem a vén Dunát,
ne nézzen engem bolondnak.
2016.04.28.
Fotó: Márkus László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése