Falu a víz alatt

Bige Szabolcs Csaba: Falu a víz alatt

Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd-patakát hatalmas gát zárja el. A gát mögött keletkezett a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tarisznyás, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári, valamint Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok.

Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely nemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén szerepeltek a nyilvántartásban száznál többen, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás.

Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó székely, magyar eredetét a bözödújfalusiaknak.

És most még az emlékük is a víz alatt. Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falu képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementókánt állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák is ki vannak jelölve. Csak azt szabad kivágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve -, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy üveg sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat… Emlékezem.

Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak ezer lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

Püspökladány, 2006. november 23.