Biri mama örömei
Biri mama jól érezte
magát. Rég óta élt egyedül már, nem is emlékszik, mikor maradt magára. De így
volt jó!
t
Reggelijét– tejeskávét mézes kenyérrel – maga készítette
el. Régi darálóján, amit még az anyjától kapott, megőrölte a három kanál
babkávét. Ínycsiklandozó illata megtöltötte érzékelő bimbóit, s a kívánság már
a szájában csorgott. Aztán felfőzte frissen habzó tejet, amelyet a szomszédból
hozott a kis kantáros fazékban. Finom, zsíros tej volt, szép sárga föl
kerekedett a tetejére. Mire felfőtt a tej, készen gőzölgött a kis csuporban a
feketekávé is. Aztán összeöntötte őket a fehér mázas csuporba, öt szem
kockacukrot tett bele. Mindig ötöt. Az aranyló mézet akkurátusan körbe-körbe
csöpögtette a kenyéren a közepétől haladva a széle fele. Ha le is folyt róla
itt-ott, a tányéron nem veszett kárba. Gondosan felmártogatta onnan evés
közben. Apró kortyokban, élvezettel illogatta a habosan illatozó kávét, a
kenyeret gondosan apró kockákra vágva előbb beletette a kávéba, hadd puhuljon,
Fogait az idő régen visszakérte tőle. De kedvét az evéstől nem vehette el,
nevetett a magában.
Evés után megöblítette
a csuprokat, tányért, kanalat, leseperte az abroszra került morzsákat. Mindig
is szerette maga körül rendet. Nyolcvanegy évesen se hagyta el magát, lelassult
ugyan, de ez nem zavarta őt, hova is sietne?
Reggeli után kiment az udvarra, kiengedte
három tyúkocskáját a pajtából. Kötényéből szórta nekik a finom szemeket,
biztatgatta, hogy egyenek, közben leült a lépcsőre, azok meg követték, s a
tenyeréből is szemelgettek. A tyúkok
nagyon különböztek egymástól, akár az emberek. A fehér volt a legkisebb, de a
legpimaszabb, mindig elkapkodott a többiek elé szórt szemekből is. A
kopasznyakú kényes kisasszonyként, rátartian viselkedett, sértett önérzettel
karicsolt a fehér pimaszkodásaira. Legkedvesebb
a kendermagos volt, mintha mindig örült volna a világnak, s Biri vállára is
felmászott. Bolondos volt, no, de szerette is őt a mama. Aztán érkezett Cirmos,
a szomszédból. Simogatásért jött, két-háromszor átsétált Biri keze alatt
felpúpozott háttal, majd odagombolyodott mellé, s elégedettsége jeléül nagy
dorombolásba fogott.
A reggeli napfény
felmelegítette fázós kis testét, a tyúkok karicsálása, s Cirmi dorombolása
álomba szenderítették. Hátát nekitámasztotta a lépcső korlátjának, s
elszunnyadt. Az erősödő napfényre felriadt, behúzódott a házba. Ideje készülni , a
lányánál ebédelt minden nap a falu másik részén, Felszegben. Odavitték volna
neki az ebédet, de azt már nem. Ő még jól bírja magát, s legalább lát, hall
valamit a faluban. Felvette magára a tiszta fejkendőt és kötényt szék
támlájáról, az ajtó mögül előkotorászta a botot, és kiment az ajtón. De előbb a
kis kertből kivágott két zsendülő kukoricakocsányt Bocinak. És elindult az
úton. A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék
volt. Mit mondanának, ha nyolcvanon túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is,
ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata. A
kis utcában a hosszú kerítés mögött élt Bubika, a fekete korcskutya. Biri ki
nem állhatta ezt az állatot! Ahogy
betért az utcába fél szemmel ide-odasandított, nem jár-e valaki az úton, majd
csak úgy véletlenül jó nagyot koppintott a deszkapalánkra. Rögtön ugrott Bubika,
eszeveszetten ugatott , csaholt,futott a kerítésen belül előre, hátra, Biri
mama pedig néhány lépés után ismét megpiszkálta a kerítésen a lyukat. S a dühös
kutya úgy ugrált, mint a gumilabda, vicsorgott, hörgött. Biri mamát meg
borzongató öröm járta át a kutya tehetetlen csaholására. Ki nem állhatta azt a
kutyát.
Lassan elért a lányáék kapujához. Itt
meglapult, beleskelődött, merre vannak, s amikor úgy látta, már mindenki már
bent van a házban, óvatosan besurrant az udvarra, s uzsgyi, a Bocihoz. Vitte
neki a kocsányt. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mert kitalálták, hogy a
Bocinak még nem lehet nyers kocsányt adni, felfúvódik tőle. Hogyisne, csak
kitalálták, hisz úgy szereti, dohogott
magában, s máris a borjúnál termett. Az meg bámult rá nagy, nedves szemeivel,
rózsaszín orrával bökdöste a kocsányt a Biri mama kezében, érdes nyelvével még
az arcán is végignyalintott. Megsimogatta, megcirógatta Bocit, aztán előlopakodott
a házba ebédelni. No, ugye, nem árt meg a kocsány a Bocinak, te nagyokos,
kuncogott magában, de a szeme elkerülte a lánya tekintetét. Ilyenkor valamelyik
unokája mindig kiment valamiért, furcsállta is, de nem szólt semmit. Észrevették
volna az ő csalafintaságát?
Finoman főzött a lánya–persze, mert tőle
tanulta–, unszolták is gyakran, hogy jöjjön hozzájuk lakni, lenne külön
szobája, nem kellene azt a nagy utat mindennap megtennie, nem lenne egyedül.
Meg nem is szerencsés magában élnie ebben a korban. No hiszen, gondolta magában
Biri mama, az ő nyugalmas, jó életét fel nem cserélné az ittenivel. Nem, nem, neki
ott vannak a tyúkjai, ott van Cirmos.. Elidőzött egy- két órát, megosztották a
falu dolgát, bóbiskolt egyet, aztán indult haza.
Már jövögettek a mezőről az emberek haza,
megálltak vele néhány szóra, s mire megkondult az esti harang, hazaért.
Futottak szembe vele a tyúkocskái nagy karicsolással, ki tudja, mit mondhattak
el neki. Megkapták a szokásos búzát, kukoricát, a friss vizet, s elültek a pajtába.
Cirmos is átjött a cirógatásért, aztán át is ugrott a kerítésen.
A domb mögött lebukó nap magával vitte meleg
sugarait, a szél is lebegett már, mire Biri mama bement a házba. Nem vacsorázott
már, csak egy almát hámozott meg, s reszelőn megaprózva, kis cukorral, fahéjjal
meghintve bekanalazta. Aztán a szék támlájára került elsimítva a kötény, a
kendő. Fáradtságot érzett, sajgott a
háta . Meleg vízbe áztatta lábait, oly jó esett neki, majd megágyazott, levette
ruháit, és lefeküdt.
Néha imádkozásba
kezdett, de soha nem ért a végére. Elnyomta az álom.
