Urbán-Szabó Béla: Csak úgy vannak

Bújtatod
a nincstelent;
van és még 
sincs neked.
Ha itt-ott
látod
kapualjban,
híd alatt, 
féled a jövőt,
kerülöd,
félted sorsodat.
Magukban
csak úgy vannak,
őket láthatod,
de nem
mondják,
láttalak.

Megmarad a pillanat

Fütyülök, sípolok,
miként a vonat,
elindulok, rád
gondolok, és elérlek,
addig e betűkbe
betáplállak,
a szavak rólad
többet mondanak.
A mondatokban
érkezik a boldogság,
utam végén látlak már,
az alakod egyre
biztosabb, s rögtön
megáll a pillanat,
hozzászegődik
a legemberibb
hangulat, melynek
dallamában téged
 hallgatlak. A vonat
száguld, sebessége
nő,  és nem apad,
előbb érkezem,
de te már ott vagy,
vársz, és lelkünkben
megmarad a pillanat.

. . . és a többi negyven év (1)

- Nem vágtunk kétszáz kilós hízót 

Már egy fél éve voltam Kóródszentmártonban körzeti orvos…

Nos, az is érdekes, hogy hogyan kerültem ide. Végzés után, egy kis szerencsével, országosan hetedikként választhattam, és megkaptam Sztálin tartományt. Ma Brassó megye. Oda tartozott Dicső rajon is. Szálin-város – Brassó – volt a tartomány székhelye, oda kellett menni állást (posztot) választani. (Akkor mondták nekem életemben először, hogy doktor úr!) Volt egy üres hely a Dicsőszentmártonban a Közegészségügyi és Járványtani Intézetben (SANEPID). Ezt választottam, hogy közelebb legyek Marosvásárhelyhez. Így lettem járványtanász gyakornok (stagiar).  Pénzem nem volt, ezért siettem jelentkezni, hogy minél hamarabb kaphassak fizetést. Nagy ovációval fogadtak, és az volt az első kérdésük, hogy találkoztam-e Rodica-val, aki labor orvosnak jön ide. Mondtam, hogy nem, nem volt ott az állás-választáson, nem pályázott. Azért másnap mégis jelentkezett érvényes kinevezéssel. Az apukája helyi nevezetesség volt. Szülész-nőgyógyász főorvos. Ő hozta el a tartománytól a leánya kinevezését. Persze neki nem kellett választani, pályázni. Erre mondják, hogy „egyenlőbb az egyenlők között”.

Szóval, elfoglaltam első állásomat és több, kevesebb odaadással dolgoztam, de nem szerettem az adminisztratív munkát. Gyógyítani akartam. Kértem a rajoni (járási) főorvost, adjon nekem egy falusi körzetet, engedjen ki vidékre. Nem engedett, nem akart faséba kerülni a járványügyi főorvossal.

Történt aztán két egymással párhuzamos dolog: a párt utasításba adta, hogy az értelmiség menjen ki vidékre. Mérnökök, pedagógusok, stb. Például a cukorgyári mérnökök menjenek ki mezőgazdasági mérnöknek a kollektív gazdaságokba. Ez volt az egyik. A másik pedig az, hogy jött egy utasítás a minisztériumból, közegészségtani szakképzés indul és a SANEPID-től fel kell valakinek mennie Bukarestbe két évre. Természetesen rám esett az igazgató választása, mint a legfiatalabbra. Mondtam, én járványtanász vagyok, nem „közeges”, és különben is családom van, kicsi gyermekem. Nem megyek. Akkor ki küldenek falura. – volt a válasz. - A mérnökök is kimennek.

Amikor kértem nem engedtek, most meg „büntetésből” kiküldenek?! Nem sokat gondolkoztam, hanem kijelentettem, inkább falu, mint Bukarest. Keresnem kellett valakit a vidéki kollegák közül, aki hajlandó elmenni közegesnek. Modorcea doktor Kóródszentmártonból kötélnek állt.

Ez volt egy hétfői napon és kedden már mentem is Kóródszentmártonba (Coroisanmartin). 

A járási főorvos Dr. Chiusdea Ion elkísért az első napon. Felkészült, korrekt kolléga volt. Kezdődő gyógyító pályám nagyon rögösnek, bizonytalan tűnt előttem. Szorongtam.

Vonattal utaztunk, az állomástól pedig gyalog a négy kilométerre levő rendelőig. Út közben beszélgettünk. Kérdezgettem, mi vár majd rám, mint körorvosra. Igyekezett megnyugtatni, és az orvos szerepéről beszélt a falu életében. Fontos, hogy példamutató módon viselkedjen: legyen mindig tiszta a cipője, a ruhája, mosson kezet beteg vizsgálat előtt és után, ne részegeskedjen, legyen barátságos, de ne alázatos, legyen mindig segítő kész. Ilyen és ehhez hasonló jó tanácsokkal látott el a közel egy órás gyaloglás alatt.

Alig történt meg a bemutatkozás a rendelőben, jött is az első beteg. Mellettem ült az asztalnál a főorvos is, és miután a beteg a panaszait elsorolta, kérdezem ijedten a kollégát. „te, ennek mi lehet a baja?” „Hát vizsgáld meg!”- válaszolta.

Azóta is fülemben cseng a szava: vizsgáld meg! Később sok kellemetlenségtől óvott meg ez a tanács. Ennek párhuzama az Albert Schweitzer története a „kis fényes varázslatról”. Az történt tudni illik ott, fekete Afrikában, hogy megsértődött az egyik törzsfőnök, mert terhes-vizsgálat során a „nagy fehér varázsló” nem hallgatta meg a sztetoszkóppal a feleségét. Pedig azelőtt mindenkinek, még a gyerekeknek is a hátára tette a „kis fényes varázslatot.” Magam is azt tapasztalom, még ma is, hogy a fizikális vizsgálat elengedhetetlen része az orvosi munkának.

Szóval, már fél éve dolgoztam itt, Kóródszentmártonban, és jól megismertem az embereket, csak a református papot tudtam nehezen kiengesztelni, mert nem fogadtam el szívesen pénzt, és nem szerettem kártyázni. A pópával szívélyes viszony alakult ki köztünk, annak ellenére, hogy a mumpszos gyerek arcára tintával fölírta a gyógyító imádságot. Kérdeztem tőle, hiszi–e, hogy az ilyesmi használ? Erre azt válaszolta: „nem énnekem kell elhinnem!”

A babonaság, és más népi hiedelem sok fejtörést, gondot okozott.

A rendelő mellett volt a szobám, ahol laktam. A szülőotthon használaton kívül állt ott, de nem volt alkalmas lakás céljára.

Egyik vasárnap reggel bekopogtatott a szobámba egy ismeretlen cigány ember. Középkorú, markáns arcú férfi volt, különös, feltűnő öltözetű: bőrmellényén furcsa, szögletes ezüstgombok („ezüstpityke”), széles karimájú kalap. Ennyire emlékszem. Akcentus nélkül beszélt magyarul. Bemutatkozott, hogy ő a szebeni vajda. Mondtam, örvendek, és betessékeltem a várószobába, várná meg ameddig felkelek, rendbe szedem magam, megmosakszom (azt is szoktam!), felöltözöm, meg amit ilyenkor vasárnap reggel az ember csinál. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem egy cigányvajda? 

Hamarosan megtudtam. Elmondta, hogy van a szomszéd faluban egy Máté nevű ember, akit ismernem kellett, hiszen járt már nálam. Valóban emlékeztem rá: körülbelül egy hónapja keresett fel, pszichés panaszai miatt. Tőlem először azt kérte, hogy adjak neki B6 vitamin injekciót, mert egy „szebeni professzor” is azt adott neki. Megvizsgáltam, elláttam recepttel, tanáccsal. Szinte minden napos látogatóm lett. Takaros, fekete szemű felesége mindig elkísérte, és aggodalmas tekintettel figyelte minden szavamat. Sajnos állapota nem javult. Szakorvosról, kórházi befekvésről hallani sem akart sem ő, sem az asszonya. Nem értettem, mi van pszichés zavarai mögött. Szép, láthatóan ragaszkodó hitves, saját ház a faluban, nem a cigánysoron, jövedelmező foglalkozás (bádogcsatorna készítő), tudtommal semmi konfliktus a falu lakóival.

A vajda világosított fel a baj gyökeréről. Már hat éve házasok és nincs gyerekük. Ez náluk nagyon nagy probléma – magyarázta a szebeni vajda. Válás nincs. A közösség törvényei, nem ismerik el a házastársak válását. „Csak a halál választhat el.” – idézte. Eleinte nem értettem hová akar kilyukadni, de a végén kimondta, hogy vagy meggyógyítom Mátét, vagy haljon meg. Az ára egy kétszáz kilós kövér disznó!

Se akkor, se máskor nem vágtunk ekkora hízót.

  

Hangulat

             Hangulat

Hangulat forgolódik bennem,
régen töprengek, melyik az a
forma, melyben tökéletesen
vissza tudom adni, ahogyan
már régen él az én lelkemben.

Fekete?          Fehér.        Kékbe
         Inkább        vegyül
                  Sárga      t
h                         r  i
  u                     a    g
     l                h      é
        l          i         r.
Csend.    á    v
            m
          Csend.
Aztán dörren a nyugtalan ég,
tüzes                     
      v                            t.
        i                         r
         l                       í
           l                    h
             á                 a
               m              a
                 r           z
                  ó        z                 
                     l     o                  k.
                         h                  e
Majd elered a csöndes eső,                n
ezüstbuborékok a vízen,                e
és az ég alján, körben, játszik      g
a szivárvány gazdag-színesen.     n 
         A nap                  e      
                             r
  u                        e
    g                    d         
      a                l         
        r           e    
          a      f
            i                      
Élni kezdenek az emberek.                    

Azok az ötvenes évek… Accusativus cum infinitivo, azaz nulladik fejezet

   Nulla, mert ez a fejezet nem az egyetemi évekről és az azt követő évtizedekről szól, hanem az azt megelőző, de szorosan hozzátartozó időről nyújt ízelítőt.

Komolytalan középiskolás koromban vegyészmérnök szerettem volna lenni, kedves osztálytársam egyikével – Pikó Jancsival - együtt. Volt saját laboratóriumunk is. Lelkesen végeztük az egyszerűbb szervetlen kémiai kísérleteket. A vegyi folyamatok logikája elbűvölt. Mégsem lettünk vegyészek. Belőle számtan tanár, belőlem orvos lett.

   Családi biztatásra döntöttem végül is az orvosi pálya mellett.

   Vegyészeti kar legközelebb csak Kolozsváron, vagy Temesváron lett volna. Kispénzű tisztviselő özvegy édesanyám pedig anyagilag nem bírta volna a tanitatásom költségeit: bentlakás, menza, tankönyvek. Még tandíjmentesség esetén is jelentős összeg a mi jövedelmünkhöz képest.

  Édesanyám Biharpüspökiben dolgozott a Nagymalomban, mint mindenes tisztviselő. Rajta kívül természetesen ott voltak a molnárok, mázsálók, raktárnokok és a malomfőnök, aki civilben autófényező volt. A párt állította a malom élére megbízható párthűsége és munkás származása miatt.  

Mivel édesanyám „négy polgárit” végzett, ismerte a kettős könyvvitel rejtelmeit, és így a malomban könyvelőként alkalmazták. Ő intézett aztán minden fajta irodai papírmunkát, meg egyéb hivatalos ügyeket. Ha valaki a központból jött, vagy más akárki, akinek a malomban volt ügyes-bajos dolga, hozzá küldték az irodába. … Ettől ugyan még egyik napról a másikra éltünk, de soha nem panaszkodtunk. Azt ettük, amit a kert termet, meg a baromfiudvar adott. Egyszer még cukornádat is vetettünk. Édes melaszt lehetett belőle főzni. Kecskét is tartottunk. Tejéből sajtot készítettünk, s eladtuk a fölösleget. Édesapám egyik régi ügyvéd kollégája, a család jó barátja vett tőlünk tejet, házvezetőnője élénk tiltakozása ellenére. Előítéletei voltak a kecsketejjel szemben, mint sok más embernek is, de Szeghalmi Sándor bácsi azért megszegődte.

   Nagymamám házában laktunk, mert a mi házunkat a hozzátartozó egy holdnyi szőlővel együtt elvették tőlünk az u.n. Petrescanu-törvény értelmében. Ez azt jelentette, hogy a „magyar időben”, - negyven és negyvenöt között - megkötött ingatlan adásvételi szerződéseket semmisnek nyilvánították, ha valaki romántól vásárolta az ingatlant. Pedig a szüleim nem is román embertől, hanem az édesapám ügyvédirodai társától Barcsai ügyvédtől vásárolták a házat. De „vae victis”!

  Aki visszaperelte a házunkat, egy Mangra nevű váradi ügyvéd kissé mohó volt, mert annyi ingatlant perelt vissza a negyvenes évek második felében, hogy negyvenkilencben mindet államosították.

  Testvérbátyám Marosvásárhelyen dolgozott, mint szülész-nőgyógyász orvos, a klinika orvos-igazgatója. Együtt dolgozott olyan híressé vált szakemberekkel, mint Győry György, Lőrincz Ernő András, Borbáth Andor, Boga Kálmán, Rosenfeld Tibor, Tótfalusi Károly, Márton Gergely, Gönczy Kornél, Beke Gabriella, Berger Béla, Medler Partin, Flórián Kálmán, meg még sokan mások. Külön volt a szülőszobai és külön a nőgyógyászati ügyelet, de az orvosok névtáblája egymás alatt volt az előcsarnok falán. Az egyik hétvégi ügyeleten a következő nevek szerepeltek sorban egymás alatt: Beke, Bige, Veress, Boga. Évekig ezen a kiíráson derült a Klinika. Még most jó ötven év távlatából is felemlegette egy karcagi kollega, aki akkoriban gyakornok volt a Szülészet-nőgyógyászati Klinikán, ezt az ominózus ügyeleti táblát.

   Maga az orvosi mesterség nem volt idegen számomra, hiszen a családban, bátyám révén, mindennaposak voltak a gyógyítással, betegségekkel, betegekkel kapcsolatos beszélgetések. A háború alatt pedig, mikor Sopronban voltunk édesanyám ápolónőként dolgozott.

   Addig menekültünk a front elől. Mégis utolért. Hosszú keserves vándorlás volt, szekérrel, nyílt pályán veszteglő vonatokkal, marhavagonokban. Volt, hogy kiugráltunk a vagonokból, és alája bújtunk, mert repülőgépek támadták meg a vonatot. Bukórepüléssel rárepültek, és géppuska tüzet nyitottak ránk. Éppen akkor értünk Pestre, amikor Szállasiék átvették a hatalmat, és a kormányzót letartóztatták. Hallottuk a rádióban a lövöldözést, ami után egy német hang kezdett üvöltözni.

  A nyilas hatalom elől tovább menekültünk, ötvenegy éves édesapám SAS behívójával a zsebében. Sopronig. Ott ért be az orosz megszállás. A „dáváj csász”, meg a „málenkij rábót”. Mindenünket elvesztettünk, de túléltük!

  Testvérbátyám által biztosított anyagi háttér – „koszt, kvártély” – is komolyan esett latba, elhatározásomban, egyetemválasztásomban. Jelentkeztem tehát a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre.

  Kemény felvételi vizsgára lehetett számítani: tizenketten voltunk egy helyre.

A felvételi tárgyak felölelték, nem csak a szakma szempontjából fontos tárgyakat, hanem az általános műveltség széles skáláját is! Ezek voltak: biológia, állattan, vegytan, orosz nyelv, román nyelv, magyar nyelv. Az első háromból írásbeli és szóbeli is. Ez kilenc vizsga. Jó hogy számtanból és fizikából nem kellett vizsgázni.

   Azt hiszem a matematikának is része volt abban, hogy az orvosit választottam és nem a vegyészmérnökit. Sajnos a számtantanárunk az iskolában jobb nevelő volt, mint tanár. Számtan helyett élettapasztalatairól mesélt, meg a színek összhangjáról, az erkölcsi tartásról. Szerettük az óráit, de számtanból bizony nagyon lemaradtunk.

   Kemény tanulás következett. Egész nyáron. Még sorban állás közben is ott volt a könyv a kezemben. Sok hivatalos írat beszerzésével járt a felvételire való beiratkozás, és minden hivatalban órákig álltunk sorban. Ez alatt is tanultam.

Gondoltam ilyen komoly tanulással csak lesz eredmény. Igaz, mondták a többiek, akik már bekerültek az egyetemre, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ott kell majd tanulni. Igazuk lett!

  A tanulás szüneteiben szerettem a város utcáin csatangolni. Nézegetni az embereket, a házakat, az utcák neveit. Érdekesen változtak az évek folyamán.

Az ahol laktunk eredetileg Szigligeti utcának nevezték, majd Brăilei-re keresztelték, azután Eugen Răzvan-ra. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a régi rossz vicchez. „És ha megkérdezik, hogy azelőtt hogy hívták?”

   Végre eljött a megmértetés ideje. Írásbeli után örömmel láttam a nevemet a hirdető táblán, hogy mehetek szóbelizni. Fél győzelem!

   A szóbelin azonban a kémia vizsgán szóváltásba keveredtem az egyik vizsgáztatóval. Öten ültek az asztal túlsó felén, és mind ellenem voltak. Azt figyelték, milyen hibát ejtek felelés közben. Buzgón jegyzeteltek. Soha sem lehetett tudni jót, vagy rosszat jegyeznek fel.

   Az alumínium vegyületeiről értekeztem a fekete tábla előtt. Felírtam a képleteket, magyaráztam a reakciókat. Ebben otthon voltam, hisz már otthon vesszőparipám volt a szervetlen kémia. A bizottságban ülő tanárnő – gondolom, hogy az volt – beleszólt, hogy hibás a levezetés. Néztem, néztem, de semmi hibát nem találtam. Mondtam neki, minden rendben van, nincs hiba. Ő ellenben tovább erősítette, hogy de igenis hibás az egyik képlet. Felpaprikázódva vitatkoztam, mire legyintett: „Menjünk tovább!”. Le voltam forrázva. Valahogy befejeztem a tételt, és hazavánszorogtam. Mondom otthon, hogy vége, elvágtam magam alatt a fát. Testvérem vigasztal: fejezzem csak be a többi vizsgát is, mert az átlag számít, és ha többire jó jegyet kapok, még nincs veszve semmi. Ha pedig nem, majd jövőre újra megpróbálom. Addig dolgozhatnék az egészségügyben valahol, hogy szokjam addig is a szakmát.

  Érdekes közjáték zajlott le a magyar nyelvvizsgán. Nem irodalom, hanem nyelvtan volt a vizsga témája. Nekem egy összetett mondat elemzése jutott osztályrészemül. Elég bonyolultnak tűnt a feladat, de én derekasan küzdöttem, hogy értelmesen fejthessem ki a tételemet. Egyszer csak megszólal a velem szemben ülő nyílt tekintetű tanár: „maga ezt honnan veszi, hiszen ez az accusativus cum infinitivo! Ezt magyarnyelvtanban nem tanítják! Milyen iskolába járt?” Na, gondoltam kettő nulla a vizsgáztatók javára. Néhány napja a kémia, most a magyar. Mondom nagy szerényen, a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban. „Akkor maga latin szakos volt?” Igen, rebegtem. „Így már értem.” Én nem értettem.

(A tanár Spielman József volt, az orvos történelem professzora, derült ki később.)

   A felvételim végül is sikerült, és ezzel megkezdődött az a hat évig tartó rögös út, ami annyi élményt nyújtott, hogy sok évtized után is élénken él bennem minden szakasza.

Írtam Püspökladányban 2007. Kikelet havának 2-ik napján

Bige Szabolcs Csaba