Karácsony hetében
jártunk, és a népi előrejelzés igazolására – mármint hogy ha Katalin locsog,
Karácsony kopog – az előző napi havazás után, fagyosak voltak a reggelek, s a
hó is szépen megmaradt a gyerekek nagy örömére.
Réka belebújt
báránybőr bundájába, és kisétált a hároméves Mikivel a Sétatérre, ahol már sok
gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert
építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva
tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta. Kesztyűs kézzel nem
sikerült rendes hógolyót gyúrnia, de a kesztyűt lehúzni nem engedte az
anyukája. Erre fel hóember építésért kezdett nyűgölődni. Réka összekotorta a
havat, s ügyesen alakítgatta a készülő hóembert.
- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte Miki, és mutatta
kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.
- Jó – válaszolta -, de gyere, te is segíts!
Kis idő múlva már
emelkedett is a hóember törzse Réka munkája nyomán. De nem sokáig! Ahogy
kezdett formát ölteni a rakás, Miki segítség helyett odaugrott, és
szétrugdosta, amit az anyja már felépített. Réka újra kezdte, de ennek is az
lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább
sorra. Réka építette, Miki lerontotta!
Az asszony bírta,
ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra.
Kesztyűjével leseperte a havat, és leült. Nem volt képes tovább folytatni a
hiábavaló munkát.
- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok,
megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet
róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg
kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!
Végül zokogásban tört
ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.
- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a
mumus?
- Nincs semmiféle mumus, drágám, és különben is anya nem
engedi, hogy bárki is bántson.
- Ida mama se?
- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama
bántott?
Miki odalépett hozzá,
megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott
maradt a levegőben lebegve.
- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!
- Segítesz te is? Nem rontod le?
- Igen, igen, igen! Nem rontom, nem rontom! Csak ne sírj! Ha
sírsz, én is sírok.
- Akkor ne sírjunk, hanem folytassuk a munkát!
Már a fejét is
kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra, és
megszólalt egy férfihang:
- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi
ágdarabot feléjük a férfi.
Réka felkapta a
fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell
volt, akit három hosszú éve nem látott.
- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.
- Értetek jöttem! – válaszolta, és elhelyezte a hóember
fején a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek, s egy ívben
hajlott ágat vigyorgó szájnak.
- Tetszik? – kérdezte a gyereket.
Miki kinyújtotta a
karját a férfi felé.
- Vegyél fel, pusziljalak meg.
Réka mosolyogva nézte
őket. Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a
kisfiút.
- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a
bácsit apunak?
- Hát persze! – hangzott a válasz.
- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan
Réka.
Merre járt az a fránya Marcell annyi időn keresztül?
VálaszTörlés