2015. december 11., péntek

Názárettől Loretóig



(I Faoni di Norcia - legendák nyomában)


Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy résztvegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat.
- Ó, megjöttetek végre? Már vártunk! – fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és átad a pincérnek.
Ameddig kiosztja az étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja.
- Köszönöm, nagyon jól! – kiált fel a pincér lelkesen -. Most született meg a kisfiam a múlt hónapban.
Miután gratuláltunk neki, kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást.
- Egyenek nyugodtan, az igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! – nyugtat meg, amikor látja, hogy mindegyre a kijárat felé tekintgetünk.
A menüt nem sorolom fel, majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide...
Kezdem akkor az elején. Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes terein. Egy-egy máglya eléri a két-emelet magasságot is! Sorra gyújtják meg őket – ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket, beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik.
A szokás eredetét tekintve vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja során.
Amikor azonban a keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291, május 10-én, félő volt, hogy a törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a fölötte álló templomot. A Sacta Casa azonban akkor már nem volt ott! Ellenben május 7- én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban 3 évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto).
A tersattoiak nagyon fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely.
„A ház eredete vita tárgya, bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” – jegyzi meg a horgony.freeblog.hu.
Kézzelfogható magyarázatnak tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették fel Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe, gondolom, angyali segítség nélkül! Három év múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli Comneno hajón elszállíttatta az épület köveit, és építette fel abban a bizonyos babérligetben.
Minden valószínűség szerint a magyarországi vonatkozás, - hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom területén pihent meg - tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró, és II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nevét. (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete hazánkban)
Mi köze mindennek a nursiai ünnepséghez? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom:
A hagyomány szerint a nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítás az utat az angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház átszállítása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves, látványos ünnepet.
Azt mondják, hogy sokkal régebbi eredetű ez a szokás - az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése „Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal.  A római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei.  A mezők és az állatok valódi védelmezői voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatok- és  farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget mutatott – embertestük kecskelábakban végződött, vad, kiszámíthatatlan természetük szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú életűek. Ez a kettősség teszik őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv alakjában szállt le a az apostolokra az Utolsóvacsora alkalmával. A tűz a szerelem jelképe is, az erős szenvedély lángoló szerelem!
Ne feledjük el azt sem, hogy ez a nap az év legrövidebb napja, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni.
Ennyire összetettek az ünnepeink. Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró embert.
 
Norcia, 2011, 12, 10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése