(I Faoni di Norcia -
legendák nyomában)
Újra itt vagyok az umbriai
Nursiában, hogy résztvegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de
ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos
szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren
található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a
tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a
hangulat.
- Ó, megjöttetek végre? Már
vártunk! – fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és
átad a pincérnek.
Ameddig kiosztja az
étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja.
- Köszönöm, nagyon jól! –
kiált fel a pincér lelkesen -. Most született meg a kisfiam a múlt hónapban.
Miután gratuláltunk neki,
kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást.
- Egyenek nyugodtan, az
igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! – nyugtat meg, amikor látja, hogy
mindegyre a kijárat felé tekintgetünk.
A menüt nem sorolom fel,
majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide...
Kezdem akkor az elején.
Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes
terein. Egy-egy máglya eléri a két-emelet magasságot is! Sorra gyújtják meg
őket – ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig
megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket,
beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint
láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik.
A szokás eredetét tekintve
vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család
háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat
egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin
császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte
ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja
során.
Amikor azonban a
keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291, május 10-én, félő volt, hogy a
törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a
fölötte álló templomot. A Sacta Casa azonban akkor már nem volt ott!
Ellenben május 7- én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz
tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban
3 évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti
babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto).
A tersattoiak nagyon
fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot
építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely.
„A ház eredete vita tárgya,
bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” – jegyzi
meg a horgony.freeblog.hu.
Kézzelfogható magyarázatnak
tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és
keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették fel
Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe, gondolom, angyali segítség nélkül! Három év
múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli
Comneno hajón elszállíttatta az épület köveit, és építette fel abban a
bizonyos babérligetben.
Minden valószínűség szerint
a magyarországi vonatkozás, - hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom
területén pihent meg - tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a
magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról
szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány
Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró, és II. Rákóczi Ferenc
nagyságos fejedelem nevét. (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete
hazánkban)
Mi köze mindennek a nursiai
ünnepséghez? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom:
A hagyomány szerint a
nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítás az utat az
angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház
átszállítása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti
égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves,
látványos ünnepet.
Azt mondják, hogy sokkal
régebbi eredetű ez a szokás - az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése
„Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal. A
római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei. A mezők és az állatok valódi védelmezői
voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatok- és farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget
mutatott – embertestük kecskelábakban végződött, vad, kiszámíthatatlan természetük
szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú
életűek. Ez a kettősség teszik őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít
és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv
alakjában szállt le a az apostolokra az Utolsóvacsora alkalmával. A tűz a
szerelem jelképe is, az erős szenvedély lángoló szerelem!
Ne feledjük el azt sem,
hogy ez a nap az év legrövidebb napja, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A
máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni.
Ennyire összetettek az ünnepeink.
Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a
misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró
embert.
Norcia, 2011, 12, 10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése